A színház lusta művészeti ág, általában egy lépéssel mindig lemarad a társművészetektől. Vidéken ez a tendencia hatványozottan jelentkezik. Ebben a ritmusban reagál a közönsége is.

Szabó K. István 2000-ben végzett a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rendező szakán. Még abban az évben a Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház főrendezője, majd művészeti vezetője, 2004-től az igazgatója lett. 2005-től a Temesvári Csiky Gergely Színház főrendezője volt, de 2007-től már a bukaresti ARCA független színház vezetője. 2009-től 2011-ig a Piatra Neamţ-i Ifjúsági Színház főrendezője, ekkor elvállalta a Nagyváradi Szigligeti Színház társulatának művészeti igazgatását. Rendezett többek között Sepsiszentgyörgyön, Marosvásárhelyen, Bukarestben, Brăilán, Ploieştiben, Nagyszebenben, valamint Németországban, Magyarországon és az Egyesült Államokban is megfordult színházi rendezőként. Chicagóban, a Trap Door Theatre-ben bemutatott The word progress on my mother’s lips doesn’t ring true (Anyám ajkáról a fejlődés szó hamisan hangzik) előadást a The Chicago Tribune 2011 legjobb független színházi előadásának választotta, továbbá több kategóriában is felkerült a Jefferson-díj bizottsága (a legrangosabb színházi díj Chicagóban) által ajánlott előadások listájára. Számos romániai színházi és fesztiváldíjas előadást állított színpadra.
– A második évadot zárta a Nagyváradi Szigligeti Színház azonos nevű társulata az Ön művészeti vezetősége alatt. A hosszú évekig restaurált színháztermet és színpadot akkor adták át a nagyközönségnek és a játszóknak, amikor Ön lett a művészeti vezető. Milyen örökséget vett át? Milyen társulatot talált?
– Tudtam, hová jövök, hiszen mielőtt átvettem volna a Szigligeti Társulat művészeti irányítását, a Mauzóleum című előadásunk megvalósításának ideje alatt megismerhettem a Szigligeti Színház belső viszonyrendszerét. A régi igazgató lemondatása a változásra elszánt társulat képét mutatta, a valóság viszont ennél árnyaltabb. A generációs vagy iskolázottság adta különbségeken kívül elvi különbségek is bőséggel megfogalmazódtak, s a közösen hangoztatott „ezután legyen más színház” Nagyváradon nem mindenki számára jelentette ugyanazt. Hamar kiderült az is, hogy nincs letisztult elképzelés arról, miként folytathatnák az elkezdett munkát. Ami a színház jellegét illeti, különféle variációk keveredtek, a népszínházi elképzelésektől a művészszínházi ambíciókig. A szakmai irányelvek mögött viszont jóval érzékenyebb lelki hegek húzódtak meg: önbizalomhiány s az ebből fakadó sértettség. Ez a társulat elfelejtette a színházi győzelem örömét. És ez a legtöbb, amit az utóbbi időszakban csak elvehettek tőlük. Ilyen körülmények között egyértelművé vált számomra, hogy egyelőre nem a művészeti paradigmaváltáson van a hangsúly, hanem a helyzetünk tisztázásán, használt fogalmaink egyértelművé tételén, a munkamódszer átalakításán. Az elmúlt két évadban ezt a közösségen belüli disszonanciát próbáltam értelmezni, s több-kevesebb sikerrel igazodni ahhoz az elképzeléshez, amelyet magam is képviselni tudok.
– A társulathoz nyúlt először, vagy a repertoárt, az esztétikai kínálatot változtatta meg?
– Engem a Szigligeti Társulat kért fel erre a feladatra. Nem pályázati úton nyertem ezt a pozíciót, hanem bizalmi szavazás által. Természetesen nem azzal kezdtem a munkám, hogy bárkit is elbocsátottam volna, bár az sem igaz, hogy a jelenlegi társulatban nem mindenki alkalmas arra, hogy aktív része legyen egy nyitottabb, komplexebb, rugalmasabb színészi attitűdöt igénylő művészi koncepciónak. Az esztétikai kínálat átalakításával egy időben jelentkeztek az ellenérzések és a frusztrációk is. De ezek a dolgok mind együvé tartoznak.
– „Felfrissítette” a társulatot új tagokkal? Működik a szereplőválogatás, abban az értelemben, hogy vendégművészek is játszanak Váradon?
– Van egy rögzített keretszám. Ezzel ügyeskedünk, megszüntetünk vagy átalakítunk állásokat, így nyerhetünk még egy-két plusz, betöltésre alkalmas helyet. A társulatban a fiatalabb korosztály megfelelő létszámban képviselteti magát, a középkorosztály esetében viszont már gondot okoz egy népesebb szereposztás. Vendégművészek is játszanak Nagyváradon, és jelenlétüknek mindenképpen ösztönző hatása van, hiszen új energiákat, a megszokottól eltérő szemléletet hoznak a közös munkába. Az utóbbi két évadban Ráckevei Anna és Szélyes Ferenc vállaltak feladatot nálunk.
– Tudta, hogy a váradi Szigligeti Társulatnak szakmailag nagyon rossz a reputációja. Milyen tervekkel készült erre a nem könnyű munkára?
– Valóban rossz volt, de amikor én Nagyváradra jöttem, már Dimény Levente színművész irányításával elkezdődött az az értékes folyamat, amely a társulat újjászületéséről szólt, és ez erősebbnek bizonyult a szóbeszédnél. A továbbiakban az érdekelt, miként mozgósítható ez a csapat, hogyan lehet kiprovokálni a kíváncsiságukat, felszabadítani a játékösztönüket, megszabadulni az imitációtól és az alkotásra összpontosítani. A repertoár összeállítása mellett arra törekedtem, hogy olyan színházi szakembereket szólítsak meg, és kérjem együttműködésüket, akik mind szakmai presztízs tekintetében, mind hatékonyság szempontjából alkalmas partnerek az átépítésben. A szemléletváltásnak mindenekelőtt belül kell megtörténnie, ennek érdekében tartottam fontosnak többek között azt is, hogy az olasz skatulya behatárolta kukucska-színházi paraméterekből kilépve szűz terekben fedezzük fel újra a színházi alkotásban rejlő lehetőségeket. Így születtek meg, műhelymunkaszerűen, olyan játékok, mint az Európa című előadásunk egy vonaton és egy állomáson, vagy az Oedipus egy régi malomban. Ugyanakkor arra törekedtem, hogy azok a munkák, amelyeket az első évadban mutatunk be a nagyszínpadon, mind tartalmi, mind formai szempontból, mind a közönség, mind a szakma felé eleve hordozzák az üzenetet: akár a bukás kockázatát is vállalva, ez a társulat kilép saját árnyékából. Erről szólt a Keresztes Attila által rendezett Liliomfi vagy a Jelenetek egy kivégzésből, amit Theodor Cristian Popescu rendező irányításával hoztunk létre. Nem akarom elragadtatni magam, nem gondolom azt, hogy gyökeresen felforgattunk bármit is, azt sem, hogy történelmet írtunk, de azt hiszem, hogy ezek az előadások megfelelő vitaindítóknak bizonyultak egy olyan párbeszédben, melyet közönségünkkel és szakmai partnereinkkel, elemzőkkel, kritikusokkal kezdtünk el, és aminek során az is világosan megfogalmazódott, hogy innen már csak előremenekülhetünk.
– Nem félt ettől az új helyzettől, a váradi színház rossz múltjától?
– Nem. Kihívásként éltem meg, s a jelenre koncentráltam.
– Fokozatosan vagy drasztikus tempóban változtatott?

Szabó K. István

– A színház lusta művészeti ág, általában egy lépéssel mindig lemarad a társművészetektől. Vidéken ez a tendencia hatványozottan jelentkezik. Ebben a ritmusban reagál a közönsége is. Ezért ha egy hosszabb távú átalakulásra rendelkezünk be, és nincs szándékunkban elszakadni közönségünktől, én célszerűbbnek tartom a körültekintőbb, fokozatos építkezést, még ha ez néha frusztrál is, hiszen nem egyezik az alkotói tempómmal.
– Milyen mozgásteret kapott?
– Lehetőséget kaptam. A mozgásterem annyi, amennyit sikerül hitelesítenem a magam számára.
– A közönség is változott?
– Törvényszerűen. Ha egy színház arculata megváltozik, arra is számítani lehet, hogy lesznek olyanok, akik elfordulnak tőle, s olyanok, akik megszólítva érzik magukat. Nem lehet mindenkinek megfelelni, még akkor sem, ha többnyire minden műfaj képviselteti magát a repertoáron. Egy határozott esztétikai rendszer szelektív, s bár azt szeretném, hogy minél több ember számára fontossá váljon a színház, nem hiszem azt, hogy mindenki számára elérhető, s azt sem, hogy megfelelő műveltségi szint hiányában feltétlenül értelmezhető lenne. Azt gondolom, hogy a színháznak egy szinttel a közízlés fölött kell lennie.
– Mennyire tetszik a közönségnek és a szakmának az új színházi irány?
– Nem hiszem, hogy jelen pillanatban beszélhetünk egy letisztult irányelvről. Még a tapogatózás, helyezkedés fázisában vagyunk. Kétségtelen, a nagyváradi színház sokat változott az utóbbi pár évben, és mind a szakma, mind a közönség jelentős része rokonszenvvel kíséri törekvéseinket.
– Támogatja-e az új művészi törekvéseket a város vezetése, a közönség, a helyi értelmiség?
– A Szigligeti Színház fenntartója a Bihar Megyei Tanács. A politika jelenlegi állása szerint talán jobb ez így – a városvezetést irritálja a kultúra, a megye még megtűri. Az utóbbi két évben folyamatosan nőtt a nézőink száma, és a helyi értelmiség, főleg azok, akik a művészi igénytelenség elleni tiltakozásaképpen jó ideig távol maradtak a színháztól, most ismét eljönnek, és bátorítanak bennünket.
– Hogyan próbálja meg visszahozni a közönséget a színházba?
– Eseményekről kommunikálunk, nem csak színházi előadásokról. Programjainkat úgy alakítjuk, hogy azok összenőjenek a város és környezetének történéseivel. Régiós és vidéki bérletkonstrukciókat állítottunk össze, több száz nézőnk a határon túlról, Magyarországról látogatja előadásainkat. A már elkötelezett közönség körét újabb érdeklődőkkel próbáljuk bővíteni, külön hangsúlyt fektetve a fiatalokra. Iskolaprogramunk keretében nagyszámú diákságot hoztunk színházközelbe. Színművészeink minden magyar nyelvű középiskolában és egyetemen színházi műhelyeket működtetnek. A program sikerét szemlélteti diákközönségünk háromszorosára növekedése.
– Továbbra is vita folyik arról, hogy milyen feladatokat kell betöltenie a színháznak, hogy Nagyváradon léteznek-e az ilyen irányú igények. Milyen színházat kell csinálni Váradon?
– Jó színházat. Egy olyan színházat, amely szolgálja, nem pedig kiszolgálja közönségét, olyan színházat, amely értelmi és érzelmi gazdagodásra ösztönöz, s nem csupán szórakoztat. Olyat, amely megerősíti szabadságérzetünket, provokálni képes éberségünket, és minden alkalommal kreatív emberi minőségünkre épít, megalázva a krónikus fogyasztói tunyaságunkat. A színpad rendkívüli teherbírással megáldott hely, megfér rajta minden műfaj, és érvényesül, ha kellő alázattal és magas művészi ambícióinknak megfelelő színvonalon tesszük a dolgunk.
– Milyen erdélyi, magyarországi, román vagy nemzetközi kapcsolatai, együttműködései vannak a színháznak?
– Két éve kezdeményeztem a szorosabb együttműködést a debreceni Csokonai Színházzal. Vidnyánszky Attila, az akkori igazgató nagyvonalúan kezelte a lehetőséget, és az elmúlt évadban már bérletcsere formájában lehettünk jelen Debrecenben, a Csokonai Színház társulata pedig Nagyváradon. Ez az együttműködés a soron következő évadban, Ráckevei Anna igazgatósága alatt is folytatódik. Bérletcsere formájában együttműködünk a szatmárnémeti Harag György Társulattal is. Ezek az együttműködések nagyon szépen kamatoznak, egyrészt bővítik előadás-kínálatunkat, másrészt költségkímélő megoldások egy olyan időszakban, mely a folyamatos megvonásokról szól. Nem utolsósorban nagyszerű lehetőség számunkra a hazaitól eltérő környezetben, újabb közönség előtt játszani.
– Legutóbb Chicagóban rendezett. Ebben az évadban is utazik? Hol, mit állít színpadra?
– Budapesten, a Nemzeti Színházban Caragiale Zűrzavaros éjszaka című vígjátékát rendezem a szeptember-októberi időszakban. Ezt követi majd egy kortárs dráma, Thomas Jonigk Tettesek című darabja a Temesvári Állami Német Színházban, a Godot-ra várva Nagyváradon, majd az évad második felében, tavasszal a kecskeméti Katona József Színházban dolgozom Arisztophanész Lüszisztratéjának színrevitelén.
– Az épületben két színház működik. Milyen volt, és mennyiben változott a román és a magyar intézmények közötti együttélés?
– Arról keveset tudok, hogy milyen volt a román és magyar színházak közötti együttműködés az önállósodást megelőzően. Azt követően megpróbáltunk úgy berendezkedni, hogy a lehető leghatékonyabban kihasználjuk a mindkét fél számára igencsak szűkösen osztható munkaidőt, illetve játékteret. Az, hogy egyetlen színpadon osztozik gyakorlatilag négy intézmény (a két színtársulat és a két hivatásos táncegyüttes), megnehezítette a helyzetünket, hiszen lényegesen kevesebbet tudunk játszani és próbálni. Újabb játékterek kialakításáig nem látom a munkánkat megkönnyítő megoldást, de ezt közös problémaként kezeljük.
– Mennyire kamatozó a váradi színház szempontjából, hogy ön nemzetközi ismertségű rendező?
– Egymást kondicionáljuk. Lehetőségeim egyben a színház lehetőségei is, és ez fordítva is igaz. Az mindenképpen fontos, hogy a színház képviselője megbecsült szakember legyen, így az általa képviselt közösség hitele is ehhez igazodik. Remélem, hogy eljön az idő, amikor itteni törekvésünket összekapcsolhatjuk más európai vagy akár óceánon túli műhelyek gyakorlatával is.