Tudatosan vagy tudat alatt a megújulás vagy a romlás jeleit vizslatjuk, reménykedve és aggódva.

Éppen harminc évadot töltött Zsámbékon Mátyás Irén 1983-tól, amikor férjével, Bicskei Gáborral létrehozták a kezdetben szerényen Zsámbéki Szombatoknak nevezett programsorozatot. A harmincegyedikben, amikor kerek évfordulót lehetett volna ünnepelni, az időközben színházi életünk egyik meghatározó intézményévé lett bázis Mátyás Irén halálával elvesztette a lelkét. Emellett eltörpül, de mégsem hagyható figyelmen kívül egy másik veszteség: elhagyta a Bázist az utóbbi évtized talán legsikeresebb, közönséget legjobban vonzó vállalkozása, az AlkalMáté Társulat sorozata. Véletlen egybeesés, de nem kell babonásnak lennünk, hogy akár figyelmeztető jelnek is véljük. A tíz éve végzett színészek már fárasztónak találták, hogy nomád körülmények között töltsenek két hetet önmaguk és egymás lelki lemeztelenítésével, kitárulkozással és kibeszéléssel, múlt, jelen és talán jövő játékosan komoly összevetésével.
A mostani évadot óhatatlanul azzal a félelemmel figyelte a drukker, de talán még a csupán érdeklődő néző is, vajon nem tapasztalhatók-e a kifáradás jelei az egész programon. Egyáltalán, érzékelhető-e változás, feltűnik-e Mátyás Irén hiánya a műsorban is, vagy csak abban a furcsa, fájdalmas érzésben, hogy nincs ott személyesen, nem számol be a legújabb nehézségekről, érdekességekről, hírekről, műhelygondokról, kulisszatitkokról? Tudatosan vagy tudat alatt a megújulás vagy a romlás jeleit vizslatjuk, reménykedve és aggódva.
De azt is mérlegre kell tenni, vajon milyen változás várható ahhoz képest, amit Mátyás Irén létrehozott. Máté Gábor egy interjúban (168 óra, 2013. július 29.) célzott ilyesmire: „…elgondolkodtató, hogy körülményeit tekintve a zsámbéki színházi vállalkozás – a nemrég elhunyt Mátyás Irén korábbi erőfeszítései ellenére – máig erősen hasonlít a harminc évvel ezelőtti állapotra. Arra az időszakra, amikor Irén férje, a már 1990-ben eltávozott író-rendező Bicskei Gábor belekezdett a Zsámbéki Szombatok megszervezésébe.” Hozzátehetjük, Zsámbék nemcsak a körülmények tekintetében mutat változatlanságot, de alapeszméje is azonosnak tetszik harminc esztendeje. Mátyás Irén tömören így foglalta össze azt az eszmét, amely férjét, Bicskei Gábort a hetvenes-nyolcvanas évek fordulója táján, már a budapesti Játékszín igazgatójaként is vezette (SZÍNHÁZ, 2012. december): „A kőszínházak mellett szükség van egy olyan helyre, amely más jellegű, alternatív előadásoknak ad otthont.” Szóval az akkori struktúrából kiszoruló, peremre, margóra kerülő értékes művészi törekvéseket, szándékokat kívánta összegyűjteni, számukra, a mai függetlenek elődei számára kívánt megnyilvánulási lehetőséget teremteni, otthont nyújtani. Harminc év alatt sokféle előadás létrejött vagy vendégeskedett a Romtemplom mellett és a falu egyéb helyszínein, az utóbbi években pedig a dombtetőn álló egykori rakétabázis vadonában, de az alternatív vagy független szellem mindig meghatározó volt. És ma is az.
Független szellem pedig elképzelhetetlen a legnagyobb szellemi-esztétikai kockázatvállalás nélkül. Jámbor József például minden évben jelen van Zsámbékon. Különös ötletei többnyire érdekesek, néha izgalmasak, olykor elképesztőek. Olyan produkcióra nem emlékszem tőle, amelyet egyértelműen jónak ítéltem volna, de olyanra se sokra, amiben ne lett volna valami, amiért érdemes volt kiutazni a Bázisra. A 2010-ben bemutatott Stalker például megérdemli, hogy egy alkalommal ugyan, de az idén is szerepeljen a műsorban. Mostani új próbálkozása viszont a teljes kudarcok különben nem túl hosszú sorát gyarapította. Definíció cím alatt Németh Ákos szövegeiből összevágott jelenetsort kínál színészeinek, köztük önmagának és a nézőknek. Az ötlet már első hallásra is problematikusnak tűnik. Nemcsak azért, mert Németh Ákos nem Shakespeare, akinek soraiból akár még találomra is színvonalas SÖR jöhet össze. Inkább azért, mert a szerző, mint legtöbb kortársunk, életbeli és színházi közhelyekből építkezik. A mondatok, motívumok önmagukban nem sok izgalmat kínálnak. Bár összevágásuk ettől még lehetne érdekes, eredeti, akár jobb is, mint amit írójuk valaha is kihozott belőlük. Ezúttal azonban ennek az ellenkezője történt. Közhelyek követhetetlen zűrzavarával, a színészek mérhetetlen tanácstalanságával szembesültünk, akiknek buzgó szenvelgésen túl semmi sem jutott eszükbe. Ráadásul a szerkesztő-rendezőnek a ritkán érdektelen Tóth József számára nemigen sikerült többet felkínálnia, mint a technikai eszközök kezelését. A színlap még elég sok érdekes szerepet sorol fel a neve mellett, ám a néhány héttel elhalasztott bemutatóra ezek valahogy eltűntek.

A nagy füzet. Schiller Kata felvétele

A nagy füzet. Schiller Kata felvétele

A másik rendszeresen visszatérő vendég a budakeszi Kom-pánia Társulat. Lukács László csapata maga a megbízhatóság. Racionálisan megfoghatatlan, nagyon míves, ötletes jeleneteket, etűdöket játszanak, különféle állítólagos szellemi vezérfonalra fölfűzve. Mindig egyformán színvonalas absztrakt színházat kínálnak. Most a lengyel Teatr Jednego Wiersza, az Artus Stúdió és a Lengyel Intézet közreműködésével hozták létre az Öt ablak a látás nyelvtana talányos című munkát, Krzysztof Zilinski lengyel rendező irányításával, aki elöljáróban szükségesnek látta elmondani, hogy a projekt, amelyen még csak fél éve dolgoznak, egyáltalán nincs kész. De nem is kell, hogy ennél készebb legyen. Varázsa szertelenségében van, sokfelé ágazó ötletességében, mégis egységesnek ható stílusában, követhetetlenségében, csak hangulati hatásában, egyes jelenetek szellemességében, mások szépségében, megint mások groteszk fintorában. Ha az ember nem akarja mindenáron megfejteni, élvezettel nézheti őket.
Hasonlóan talányos a brnói Divadlo D’epog (ők sem újoncok Zsámbékon, tavaly a Zarándokút című produkcióval jártak itt) előadása, a Szóló annak, aki a legközelebb van. Ondrej Novotny rendezésében a nagy hodály előtti térségen a nézőknek kiosztott zseblámpákkal és saját öreg Skoda Favoritjuk reflektorával megvilágítva ügyködnek, bevallásuk szerint kortárs cseh költők szövegeire (szövegeivel). Frizsiderbe zárkózva, frizsiderből kibújva, autóba zsúfolódva, közlekedve, olykor roppant bölcseletinek tetsző angol mondatokat hangoztatva, gúnyolódnak, ironizálnak, de leginkább játszanak – nem annyira a szó színházi, de nem is gyermeki értelmében, inkább elszánt, filozofikus komolytalankodás gyanánt. Követni ennek is csak a hangulatát lehet, ez karcosabb, érdesebb, kellemetlenkedőbb, és főképp költőietlenebb, mint Zilinski és a Kompánia előadásáé. Viszont mindössze negyven percig tart.
Az európai körútja során Zsámbékra is betérő sepsiszentgyörgyi Osonó együttes viszont Fazakas Misi vezényletével egyetlen óra leforgása alatt az emberi nyavalyák valóságos kisenciklopédiáját adja. Valószínűleg egyetlen pszichológiai vagy szociológiai veszedelem sem marad ki, amely ma Romániában – de fajra, nemzetiségre, vallásra való tekintet nélkül a világon bárhol – fenyeget egy újszülöttet, akit természetesen nagy protokolláris örvendezéssel fogadnak ezen a földön. De a bajok rögtön rátörnek. Mint például a család, főképp a szülők, a közoktatás, bölcsődétől az egyetemig, a munkahely, de még inkább annak hiánya. Szeretet és szeretetlenség, csalások és csalódások, remények és reménytelenségek. Lelki és anyagi nyomorúság, kényszerű menekülés. A falra vetítve egymással sokszor szellemesen feleselő adatokat olvashatunk válások, öngyilkosságok, kivándorlások számáról és minden egyébről, miközben gyerekversekre vagy éppen csasztuskákra emlékeztető rigmusokban, groteszk jelenetekben, mozdulatsorokban számlálják elő az élet borzalmait. Tömény kivonat az Akárki vagy Az ember tragédiája lényegéről, azaz az emberi sorsról úgy általában. Bonyolult filozófiai mélységek helyett egyszerű tényekkel és érzelmi-érzéki hatásokkal elborzasztva-mulattatva a nézőt.
A független szellemű nemzetközi együttműködés jegyében született Lucie Malkovának a cigányproblematikát némileg elviccelve ábrázoló vállalkozása, a White coffee, amelynek felolvasó színházi, de már eléggé kidolgozott formájával tavasszal a Katona József Színház cseh fesztiválján találkozhattunk. Simon Balázs Utca-szak címmel gyerekelőadást hozott Zsámbékra.
Az idén, huszonegyedik alkalommal, ismét sikerült megrendezni az amatőr színjátszók találkozóját, amely tavaly pénzhiány miatt elmaradt. Zsámbékon nyilván a legjobb helyen van ez, hiszen a színjátszásnak az a rétege, formája, amelyet harminc esztendeje Bicskei Gábor programszerűen megcélzott, mindig is érintkezett az amatőr mozgalommal, képviselőinek nem kis része éppen abból nőtt ki. A megkopott, megkövesedett szakmai rutin tagadásához, meghaladásához mindig is szükség volt az amatőr próbálkozásokkal való találkozásra, együttműködésre. Jászay Tamás alapos beszámolója is arról győzött meg, hogy stiláris értelemben vagy éppen szakmai színvonal tekintetében bizonyára nem is mindig vonható éles határ a találkozón fellépő vagy a Zsámbékon saját jogon rendszeresen szereplő minden csoport között. Annak viszont, hogy e programban mindössze egyetlen magyarországi együttes vett részt, a többi a határon túlról érkezett, talán szimbolikus jelentőséget tulajdoníthatunk.
Különös érdeklődést Vidnyánszky Attila és régi beregszászi csapata ismételt zsámbéki megjelenése keltett. Bár mint menet közben kiderült, ezt sem tekinthetjük kész előadásnak. A rendező, amikor a játékot megszakítva megemlékezett Mátyás Irénről, mintegy mellesleg a produkciót etűdöknek nevezte, amelyekből majd lesz előadás. Az etűdök megcsillogtatták Vidnyánszky jól ismert színházi erényeit, fölvonultatva eszköztárát. Mindez azonban Zelei Miklós szövegének szolgálatában kiüresedett önismétlésként jelenik meg. A darab harsány és egyoldalú, nemzeti szellemű politikai üzenete elnyomja a színházi fogalmazás finomságait. Az országhatár által kettévágott falu abszurditása a derék, jó, jámbor magyar nép és a bunkó, barbár, részeges, elnyomó oroszok ellentétére egyszerűsödik, s ha kivételképpen akad magyar, aki a másik oldallal tart, az természetesen karrierista áruló. Ez így inkább politikai pamflet, mintsem műalkotás. Márpedig ebben az előadásban ennek rendelődik alá minden, a humortól a költészetig, az abszurd groteszktől a spirituális szárnyalásig. Nem is beszélve az árnyakról és tüzekről, a robbanásokról és fegyverropogásokról. Az egyoldalú nemzeti nézőpont a legszebb, legizgalmasabb, legérdekesebb jelenetek emberi hitelét is megkérdőjelezi. Az afganisztáni háború rémségeibe beleőrült orosz parancsnok például közönséges vadbaromként jelenik meg, akinek tragikus sorsában nem osztozhatunk, hiszen idegen, sőt ellenség. Együtt éreznünk csak a mieinkkel illik e történet logikája szerint, az ellenségnek csak a kiröhögés jár. A játék szelleme és formája között kínos szakadék tátong.
A vitathatatlan színvonalról elsősorban Horváth Csaba két alkotása gondoskodott, bár ezek csak vendégeskedtek Zsámbékon. A Színművészeti Egyetem negyedéves fizikai színházi rendező-koreográfus osztályának Toldi-előadása osztályfőnökük, Horváth Csaba rendezésében már a Rákóczi úton nagy sikert ígérő feltűnést keltett, okkal hívják mindenfelé vendégszerepelni. Nem azért a furcsaságért persze, hogy csupa nem színésznek készülő fiatal játszik benne. Lukáts Andor és Horváth Csaba rendező-koreográfus hallgatói – bizonyára pedagógiai megfontolásból – az utóbbi időben több, általában értékes munkát hoztak létre színészként. A mozgásszínházi elemekkel kísért, átértelmezett, okos szövegmondás minden avítt patinát letörölt Arany János remekművéről, az szinte kortárs szövegként szólalt meg. Az eredetileg a Szkénében bemutatott A nagy füzet pedig Agota Kristof regénytrilógiája első részének egyik legjobb színpadi megjelenítése. (A történettel színpadon egyébként sokan ugyancsak Zsámbékon, egy tornateremben találkozhattunk, 2002 júniusában, a Szabadkai Népszínház Ilan Eldad rendezte, igen erős előadásában.) A Forte Társulat változatában a konyhakerti termények szimbolikája egészen különleges módon hangsúlyozza a regény költői objektivitását, az elfojtott érzelmek alatti szenvedélyek költőiségét.
A megkerülhetetlen, a feltétlenül vállalandó kockázatok közé sorolható a Dühöngő, amelyet ifjú művészek (művészjelöltek) a Színház- és Filmművészeti Egyetem, a Kaposvári Egyetem Művészeti Kara és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem közös produkciójaként a Manna támogatásával hoztak létre. Talán érthető, hogy magukra, gondjaikra-bajaikra ismertek Osborne közel hatvanéves darabjában. De az is érthető, ha a néző nemigen ismert rá a mai fiatalok sajátos problémáira az előadásban. A pályakezdésnek és az ifjonti lázadásnak inkább az örök közhelyei szólaltak meg, tartalmi többletet nemigen hozó külsődleges ötletekkel körítve.
Egy másik ifjúsági csapat egy időben közelebbi ugyancsak angol darab segítségével tett kísérletet saját érzései, gondolatai megfogalmazására. Ha nem is túlságosan sokkal, de messzebbre jutottak. Mark Ravenhill 2004-ben született művének hangvétele azonban alighanem alapjában áll távol a magyar középiskolák bizonyára nem kevésbé problematikus szellemétől. Ez a brutálisan nyers, nyílt szókimondás, érzésem szerint, még ma is idegen lehet hazánkban. Az álszemérmes elhallgatás, elfojtás alighanem sokkal több bajnak lehet forrása, mint amelyekről az Állampolgári ismeretek beszél. Tengely Gábor rendezése a fiatalok szexuális identitáskeresését költői fantáziával és a derék polgári eszményeket ironizálva ábrázoló történetnek csak a külső körülményeit adaptálhatta hazánkra, ahol az iskolákban éppen nem a nyílt szókimondás liberális-demokratikus szellemének erősítésén fáradozik az aktuális kormánypolitika sem. Egy nyilatkozata szerint az ifjú rendező is tisztában van azzal, hogy visszafelé haladunk a poroszos, fegyelmezett iskolatípus felé. Ezt pedig aligha lelhette föl Ravenhill darabjában. De még csak fogódzókat sem, amelyek nyomán ebbe az irányba mozdíthatta volna el a szöveg lényegét. Maradtak a külsőségek: néger helyett cigány Martin Luther King szövegében, az Alaptörvény fölemlegetése, Nagy-Magyarország a pólón, befejezésül pedig a nemzeti összetartozás dalának parodisztikus előadása. Ez kétségkívül remekül sikerült, de aligha elegendő, hogy az egész történetet a magunkénak érezzük. Becsülhettük és élvezhettük ugyanakkor sok részlet fimon, szellemes, igényes megoldását.
A harmincegyedik évadban tehát szinte minden megvolt, ami Zsámbékot évtizedek során sikeressé, fontossá tette. Nem volt hiány fiatal alkotókban és ifjúsági problematikában, külföldi és határon túli résztvevőkben, és főképp nem volt hiány független szellemiségben.
Kérdés azonban, hogy mindez meddig elég. Az nyilván megjósolhatatlan, hogy a színházi világ mostani átalakulásai, a finanszírozás változásai hosszabb távon miképpen fogják befolyásolni a független törekvéseket. A pillanatnyi helyzetben úgy látszik, hogy az anyagi lehetőségek beszűkülése inkább fokozza, mintsem csökkenti a szellemi függetlenség igényét. Viszont éppen a független szellem mind élénkebb jelenléte a fővárosban konkurenciát is jelenthet Zsámbéknak. Nemcsak az alkotók, de a nézők is átcsábulhatnak a közelebb eső, kényelmesebben, olcsóbban megközelíthető Jurányiba és persze a számos egyéb helyszínre.
Márpedig ebből az idei programból éppen a hely adottságait kihasználó, esetleg azoktól ihletett eredeti produkciók erősebb jelenléte hiányzott. Talán csak a tavalyi Stalker ismétlése lehetett ilyen, és a Gellért-hegyről áttelepített Peer Gynt gyermekei talán hasonló (lapzárta miatt e cikk írásakor még nem láthattam). A mai versenyvilágban ez mindenképpen kevésnek látszik.

Facebook Comments