Nézhetjük persze bizonyos aspektusból farce-nak (ahogy magunkat nevetségesnek), de egyelőre nem az.

Háy Gyula, szeretett mesterem, a főiskolán már az ötvenes években megpirongatta Tóth Árpádot, amiért a hangzás kedvéért meg a nyugat-európai példák – Der Kirschgarten, The Cherry Orchard, La Cérisaie – nyomán a meggyesből cseresznyést csinált. A meggy jellegzetesebb ízű, karcos-fanyarabb és összetettebben, mélyebben édes gyümölcs, mint a cseresznye, fejtegette, sokkal tágabb asszociációs körrel.
Nekünk, viharok tépte-sodorta liberális értelmiségieknek különösen drága ez a kert, amelynek hovatovább már nem is Ranyevszkájái vagyunk – hiszen őelőtte még jó néhány átdorbézolni és átszeretkezni való párizsi hónap áll -, hanem romokat őrző, majd velük pusztuló Firszei. Talán nem véletlen, hogy Zsótér Sándor új rendezésében a matuzsálemkorú komornyiké a leghangsúlyosabb szerep és a legemlékezetesebb alakítás (a remeklő Békés Italáé).

Zsótér előadása – eltekintve attól, hogy a fantasztikus darabról hűséges és érzékeny képet ad – csupa érdekesség, csak nem elég érdekes. Megannyi felkiáltójel már Ambrus Mária díszlete is: az első, majd az összevont harmadik-negyedik felvonásban baloldalt két lecsavarható ágú műpálma, jobbról egy emblematikus (a műsorfüzet címlapján is szereplő) hatalmas, elijesztő, szürke műanyag macskafej, amelynek ablakok a szemüregei. (A középső, koporsószerű ácsolmányt csak absztrakcióként – memento mori – tudom értelmezni.) Jelképiségük könnyen megfejthető: a meggyeskertnek talmi egzotikummá való átstilizálását sugallja az egyik, a kiterjesztett gyermekkor primitív, titokzatos, az örök gyerekeket befaló világát a másik. A második felvonásban mindezt szuggesztív, ezüstbe játszó műanyag lombkivágások háttere váltja fel, érdekes és változatos be- és kilépésekhez teremtve alkalmat.

Takács Nóra Diána és Szandtner Anna / fotók: Éder Vera

Takács Nóra Diána és Szandtner Anna / fotók: Éder Vera

Ebben a különleges környezetben azonban meglepő módon majdhogynem konvencionálisan, lefojtott szomorúságban és kiszámíthatóan zajlik a játék. Jellemző a harmadik felvonás katasztrófaváró estélyének értelmezése: mulatság, tánc, sírva vigadás nincs, a szereplők egymástól elszigetelve hintáznak a légüresnek tetsző, kietlen térben. Zsótér közben elhelyez kis petárdákat, amelyek poénokat megillető nevetést fakasztanak: innen nézve gagek, onnan nézve a szereplők hamis tudatának kivetülései, például amikor Lopahin merőben más színű ruházatot ír le, mint amilyet visel, vagy Ljubov Andrejevna makacsul kopaszsága és csenevész szakálla miatt gúnyolja a torzonborz Trofimovot. Frappánsan finom mozzanat az is, amelyben az elvetélt lánykérés után Lopahin ijedten összerezzen, amikor Varja elsuhan mögötte: tart a megérdemelt atrocitástól. De truvájnak tekinthető a dolgozatom címében feltett kérdés is: mi lehet az oka, hogy ebben az előadásban, amelyet Benedek Mari gazdagon és változatosan öltöztetett (a fogadott lány-kulcsárnő Várjának például minden fellépéshez más ruha jut, amelyek virtuózul jellemzik a csak félig úrilány vidéki aggszűz korlátozott mozgásterét), a központi szereplő Ljubov Andrejevna a valószínűsíthető párizsi toalettparádé helyett végig egyetlen, igaz, egyszerűségében is látványos, csinos, nagymintás nyári ruhát visel.

Miért is… Talán mert ez a törékeny, nádszál karcsú, finoman hervadó bájos lény a virág- és gyümölcsmintás, bőréhez tapadó ruhában jel is az előadásban: a dekadenciának, az életre valóság hiányának sűrű hangulatváltásai ellenére is mozdíthatatlan jelképe: elpusztítója, Lopahin a maga ambivalens gyengédségében tollpiheként kapja fel, és teszi félre az útból. Kerekes Éva hibátlan alakításának csak a kisugárzása kevés, de ez nyilván épp oly szándékolt, mint az asszonyiság hiánya: több benne az „úgy maradt” gyerek, mint a nő.

A többi alakítás korrekt, de – Békés Italáétól eltekintve — nem kiemelkedő. Debreczeny Csaba decens Gajev, Znamenák István papírforma szerinti Szimeonov-Piscsik, Vajda Milánnak, úgy tűnik, eszébe sem jut, hogy Trofimovnak a naiv vigyorán kívül más rétege, netán titka is lehet, Takács Nóra Diána mint Ánya nem igazolja az ellenszereposztást. Nagy Zsoltnak (Lopahin) talán nehezére esik, hogy robbanékony temperamentumát visszafogja, és beérje a természetességgel; birtokbavételi nagymonológja így is hatásos. Most is bizonyságot tesz perfekt stílusérzékéről és jellemábrázolásának összetettségéről Szandtner Anna mint idegesen fájdalmas Várja, Sarlotta Ivanovna különc magánya mögött pedig Trokán Nóra a kiszolgáltatottságot is érzékelteti. Hangozzék bármily banálisan, üde színfolt két egyetemi hallgató: Fehér László töményen groteszk Jepihodovja és Rada Bálint gerinc és lelkiismeret nélküli, kacagó kedvű Jasa inasa; kolléganőjük, Kádár Lilla (Dunyasa) viszont konvencionális. Ficza István Arra járónak elnevezett vándor koldusa szürreális Papageno-jelmezében átvonul a színen, különösebb atmoszféra nélkül.

Békés Itala

Békés Itala

Nemcsak Zsótér Sándor presztízse mondatja velem, hogy az előadásban, főként szándékait tekintve, valószínűleg több rejlik, mint amennyi – legalábbis számomra – nyilvánvaló. A színlapon a produkció farce-nak nevezi magát: ami látszik, az inkább csendes, moll hangütésű haláltánc. Nézhetjük persze bizonyos aspektusból farce-nak (ahogy magunkat nevetségesnek), de egyelőre nem az. (Legfeljebb a tulipiros színfoltok túltengése lehet gyanús.) Persze még változhat.

Csehov: Meggyeskert
Fordította: Ungár Júlia. Díszlet: Ambrus Mária. Jelmez: Benedek Mari. Dramaturg: Ungár Júlia. Zeneszerző: Tallér Zsófia. Ügyelő: Sós Eszter. Súgó: Horváth Éva. Asszisztens: Ari Zsófia. Rendező: Zsótér Sándor.
Szereplők: Kerekes Éva, Takács Nóra Diána, Szandtner Anna, Debreczeny Csaba, Nagy Zsolt mv., Vajda Milán, Znamenák István, Trokán Nóra mv., Fehér László eh., Kádár Lilla eh., Békés Itala, Rada Bálint eh., Ficza István.

 

Facebook Comments