Mundruczó Kornél legújabb rendezése megint egy sor fontos társadalmi kérdéssel és döntési helyzettel szembesíti a nézőt, azonban a megszokottól eltérően, meglepően kombinálja és használja fel ismerős eszközeit, aminek köszönhetően a kegyetlenség színháza a nevetés színházává válik.

A műfenyők, az omladozó falak, a töménytelen izzómennyiség, a real time kamerafelvételek, az újra és újra felcsendülőWhat the world needs now is love című popsláger, a meztelen testek és a mindent átitató vér látványa régi ismerősökként köszöntenek, és biztosítanak arról, hogy Mundruczó-rendezést látunk. De valami nem stimmel: szokatlanul víg a játék.

A Denevér után október 15-én mutatták be Mundruczó öngyilkosság-trilógiájának második, Demencia című darabját a Trafóban. Ahogy az lenni szokott, tömegek várakoznak a színházterem ajtajánál, ám most a sor végén állóknak kedvez a szerencse: hátulról, a backstage szűk folyosóján keresztül történik a beengedés. Bizonytalanul és félve lépnek be egyesével a nézők az alagútrendszerbe, hiszen egy Mundruczó darabnál sosem tudhatják előre, hogy milyen atrocitás fogja őket érni: a pszichiátria pácienseiként vajon őket is befektetik az egyik kórterembe, vagy gyógyszert nyomnak a kezükbe, esetleg felszólítják őket, hogy Istent játszva döntsenek életről-halálról? Nem lenne meglepő, most azonban „csupán” a klinika adománygyűjtő dolgozói kérnek tőlük támogatást, akik mellett elhaladva nyugodtan elfoglalhatják a helyüket a nézőtéren felvillanó fények és hangos zajok kíséretében.
De miért ez a kacsaringós út, mikor a kávézó felől ugyanide érkeztünk volna? A pszichiátria ajtaján belépve, végigsétálva a betegek ágya mellett – akárcsak A jégben – arra kényszerülünk, hogy az első pillanattól kezdve részesei legyünk az előadás világának, konkrét fizikai terének. Ráadásul rögtön szerepbe is lépünk, hiszen Dr. Szatmáry (Rába Roland) a Demencia klinika nyíltnapjának látogatóiként köszönt és világosít fel minket, hogy az elviselhetetlen zaj, amit hallunk, a demencia kór egyik tünete. Emellett elhangzik az első kérés is felénk: kisebb anyagi hozzájárulással mentsük meg a klinikát. Az előadás első öt percében tehát hihetetlen súly, társadalmi felelősség nehezedik a vállunkra, és világossá válik, ha hagyjuk bezárni az európai hírű magyar pszichiátriát, a mi felelősségünk lesz a cselekmény későbbi kibontakozása, a betegek sorsa, a közös öngyilkosság. De van-e olyan eszközünk, mellyel megakadályozhatnánk ezt a véget? A nézők soraiból kilépő, minden hájjal megkent dúsgazdag Bartonek (Nagy Ervin) alakja azt sugallja, hogy nincs: a pénz beszél. Kapcsolatainak és vagyonának köszönhetően Bartonek megvásárolhatja az államtól a klinikát és kirakhatja az utcára a magatehetetlen betegeket. Ugyanakkor nem lehet őt teljesen elítélni, hiszen jogos a felvetése, hogy a vegetáló betegek ellátásának költségeiből mennyi éhező gyermeket lehetne megmenteni Borsodban, és egyáltalán, miért akarjuk mindenáron meghosszabbítani a társadalom nyűgjeiként élő öregek életét, ha előbb-utóbb úgyis mindannyian meghalunk.

Bánki Gergő és Tóth Orsi / fotó: Ágh Márton

Bánki Gergő és Tóth Orsi / fotó: Ágh Márton

Mundruczó Kornél legújabb rendezése megint egy sor fontos társadalmi kérdéssel és döntési helyzettel szembesíti a nézőt, azonban a megszokottól eltérően, meglepően kombinálja és használja fel ismerős eszközeit, aminek köszönhetően a kegyetlenség színháza a nevetés színházává válik. A betegekről készült kézi kamerás, dokumentarista felvételek, a színészi test lecsupaszítása, a nemi aktusok naturalista ábrázolása, a fizikai erőszak brutalitása mind humorforrásként szolgálnak. Bartonek orális kielégítése egyik pillanatról a másikra orvosi kivizsgálássá csap át, és kiderül, hogy bizony egyik heréjében ikertestvérének apró kis szívecskéje dobog. A gyógyszerfüggő Dr. Szatmáry dührohama komikus kórterem-átrendezésbe fordul, Bartonek nyelvének véres kitépését pedig Mohácsi-féle nyelvi humor gazdagítja. (Miután a fogorvos bekapja Bartonek kitépett nyelvét, a nővér így szól hozzá: „Van egy nyelv a szádban”. „Kettő” – javítja ki Dr. Szatmáry.) Nem tudunk megálljt parancsolni nevetésünknek, mikor Rába Roland táncra perdül, mikor minden ok nélkül – Lars von Trier filmjeire jellemzően – elkezd folyni a vér a falon, vagy mikor Bartonek Télapóként bosszút áll a fogorvoson és leharapja a fülét.

Temesvári Balázs / fotó: Rév Marcell

Temesvári Balázs / fotó: Rév Marcell

A pszichiátria naturalista-realista módon megjelenített világát a zenei betétek fordítják át véglegesen nevetségesen abszurd, szürreális világgá. A szereplők elfojtott vágyai, gondolatai vagy épp elfelejtett emlékei kelnek életre, és születik belőlük váratlanul egy operett. Elsőként Sápi Mercédesz, az egykori operett primadonna kap mikrofont: Strauss Bécsi vér című keringőjének dallamára a kórterem rózsaszínbe borul, és hirtelen feltűnik a bonviván, hogy táncba vigye az egykori primadonnát. A bonvivánná avanzsált Bartonek a herevizsgálat után újra dalra fakad, s Dóra nővér (Wéber Kata) iránti érzelmeiről tesz vallomást a „Megváltozom, ha megy” refrénű dalban. Dóra álmait és érzéseit a What the world needs now is love című popsláger fejezi ki, melyre műtős kocsin gurulva, a benyugtatózott betegek testével lejt erotikus táncot. Az operett műfaji jellegzetességei az egész előadást meghatározzák: felhangoznak magányos vallomások, érzelmes kettősök és kórusdalok. Bár az előadás végén a nézők csak épphogy tapsolnak – Mundruczó-előadásnál mindig felmerül a taps szükségességének kérdése – a színészek összeállnak, és utoljára még egyszer közösen dalra fakadnak. Az eredmény: vastaps.
Mundruczó legújabb rendezése zavarba ejtően humoros: az operett és a vígjáték elemeinek parodisztikus felhasználásával beszél fontos társadalmi problémákról, illetve mutat be számunkra ismerős helyzeteket. Amit látunk, az az emberi élet szürreális víg végjátéka.

Demencia (Proton Színház)

Díszlet/jelmez: ÁGH Márton. Dramaturg: PETRÁNYI Viktória, THURY Gábor. Zene: SZEMENYEI János. Rendezőasszisztens: CSATÓ Zsófia. Rendező: MUNDRUCZÓ Kornél.
Szereplők: NAGY Ervin, RÁBA Roland, WÉBER Kata, MONORI Lili, TEMESVÁRI Balázs, TÓTH Orsi, BÁNKI Gergő, KATONA László.

Café Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál

Facebook Comments