...a színpadot fúrójával váratlanul áttörő munkás már be is verné az aranyszöget, amikor kiderül, hogy a terveken nem létező színház véletlenül még áll, és működik. Mindez aktuális, behelyettesíthető, érthető - túlságosan is.

Még égnek a fények a nézőtéren, amikor megjelenik az erkélyen a darabbéli, próbára érkező rendező, a színpad mélye felől pedig felhangzik a később is vissza-visszatérő, távoli dübörgés. A Csillagos ég, avagy a nemzetközi sikerre való tekintet két síkja: a színház, valamint az alatta folyó, építkezésnek álcázott aknamunka – a politika. Az előbbi szerelmi vallomás terepe, ahol a színészek látható élvezettel játszanak színházat a színházban. „Most akkor én a Peturt játszó színészt játszom?” – kérdez például a folyamatos színpadi jelenlétet előíró rendezői koncepcióra a Peturt alakító Ivády Andrásként Szervét Tibor, és megkéri partnerét, hogy legyen szíves nem rángatni, majd dobálja inkább ő saját magát. Könnyed iróniával vázolják ezt a se veled, se nélküled közeget, amelyről a fenntartói játszmák kereszttüzében válik nyilvánvalóvá, hogy a „faszkalap narancsos” kritikussal, az elmaradt sikerekkel, a társulati intrikákkal, „a Ványa bácsiból az utolsó pillanatban kihúzott Ványa bácsi” típusú hajmeresztő rendezői koncepciókkal együtt mégiscsak az életük. A politika síkja ellenben nyűg, teher, akadály – de nemcsak a képzeletbeli társulatra, hanem időnként a Mohácsi-testvérek darabjára nézve is. Mert hiába a fergeteges Mohácsi-humor, ha ezúttal elveszik a rétegzettség, az „értem is, meg nem is” finom játéka, konkrét és elemelt szétszálazhatatlan összefonódása.

Jelenet az előadásból / fotók: Dömölky Dániel

Jelenet az előadásból / fotók: Dömölky Dániel

A Bánk bánnal és a korábbi bemutatók sorozatos bukásával küszködő társulatot váratlanul meghívják egy malajziai fesztiválra, amit a lelkes külföldi invitáló egész évre szóló anyagi támogatással fejel meg. Az ettől kezdve örömmámorban, növekvő önbizalommal próbáló színészeket azonban hol a Nemzeti Kulturális- és Sportbizottság, továbbá a Honi Méztermelők Szövetségének elnöke („»Háni«, úgy kell mondani” – javítja ki a bemutatkozó funkcionáriust készségesen Margitka, a súgó), hol a helyi kiskirályként illegő-billegő polgármester, hol a Honi Színi Társaság élet-halál felett egy személyben döntő vezetője akasztja meg, hogy vizsgáljon, diktáljon, cenzúrázzon, eskessen. Utóbbi (Schneider Zoltán) sértett, egykor mellőzött, politikai pályára lépett művész, aki hideg formalitással vizsgáztatja hajdani kollégáit, mitikus és szakrális színházról, hitről és reményről rögtönöz patetikus monológot, és a kipenderített színész helyett az exhibicionista, talpnyaló ügyelő ripacs deklamálásától hatódik könnyekig. A polgármester (Szervét Tibor) ezzel szemben a pénzzel és a választói szavazatokkal van elfoglalva, így a nemzetközi siker hallatán lelkesen konstatálja, hogy az elvonások ellenére lám, mégis lehet minőségi alkotást létrehozni – jöhetnek az újabb átcsoportosítások. Irénke (Kováts Adél) elsősorban a piros- és a feketepontok szigorú, kérlelhetetlen, karót nyelt könyvelője, de ő felel a rendezői koncepció gatyába rázásáért is, így például szeretné, hogy amennyiben Bánk esetleg meghalna Katona József drámájában, amit így hirtelenjében nem olvasott újra, mostantól inkább „mégse haljon meg”, mert az olyan letargikus, romboló dolog. A hirtelen túlzott figyelemmel kísért csapat kicsit ugyan lázong, berzenkedik, töfög, de azért esküt tesz, aláír, sőt letáncolja a reményre hangoló, az orwelli közös reggeli tornát idéző napi népitánc-penzumot is, csak hagyják létezni, legalább a maláj mecénás nyújtotta majdani függetlenség elnyeréséig. Közben folyik a dübörgő „múltépítés”, és a színpadot fúrójával váratlanul áttörő munkás már be is verné az aranyszöget, amikor kiderül, hogy a terveken nem létező színház véletlenül még áll, és működik. Mindez aktuális, behelyettesíthető, érthető – túlságosan is.

Schneider Zoltán és Kováts Adél

Schneider Zoltán és Kováts Adél

Mintha erre rímelne, hogy a Mohácsi János rendezéseiben mindig szervesen előadásba és történetbe komponált, mégis különleges autonómiával bíró, az eseményeket a dallamokkal más megvilágításba helyező, azoknak líraiságot kölcsönző zenészek játéka ezúttal többnyire a szituációhoz (azaz aBánk bán próbáihoz vagy a kötelező tánchoz) illeszkedik. A zene kétszer lép ki ebből az alárendelt szerepből: először az utazás előtt, amikor a dobverőt ragadó színészek zajkompozíciója mintegy megelőlegezi felépített légváruk összeomlását, másodszor pedig a maradás drámájaként kibomló zárójelenetben – hogy felvillanjon, milyen szálon mutathatott volna a Csillagos ég az aktualitásokon túlra. A vendégjáték hamis hírét hozó PR-os (Petrik Andrea) azzal indokolja tettét, hogy az elégedetlenkedő, marakodó, lehangolt társaságot ezzel tudta felrázni; csakhogy az apró kis megalkuvások sorozatában elveszett, kárhoztatott világ ebből a perspektívából hirtelen nosztalgikus színben tűnik fel. Ami marad, az az aláírt papír, az aláaknázott színház, az utazás kedvéért elhajtott gyerek emléke – a felsejlő tragédia azonban nem a helyenként politikai kabarét idéző darab mélyrétege, csupán a zárójelenet fordulata. Így viszont nemcsak a hoppon maradt, becsapott társulat ragad ezen a vigasztalan magyar ugaron, hogy külső segítség híján kénytelen-kelletlen szembenézzen azzal, mi maradt, de az előadásnak sem sikerül elemelkednie a „csillagos ég” felé.

Mohácsi István – Mohácsi János: A csillagos ég, avagy a nemzetközi sikerre való tekintet
Dramaturg: Hárs Anna. Díszlet: Khell Zsolt. Jelmez: Remete Kriszta. Zene: Kovács Márton. Rendezte: Mohácsi János.
Szereplők: Adorjáni Bálint, Andrusko Marcella, Gazsó György, Kováts Adél, Martin Márta, Móga Piroska eh., Pál András, Petrik Andrea, Rétfalvi Tamás, Schneider Zoltán, Szávai Viktória, Szervét Tibor.

Facebook Comments