Jeles úgy tud mélységesen depressziós és melankolikus műveket létrehozni, hogy az ember utána jókedvű lesz, föl lesz dobva, és szívében kis rőzsedalokkal fut hazáig…

Jeles András. Szkárossy Zsuzsa felvétele

‎2013.‎ ‏szeptember 19-én, hajnalok hajnalán a következő bejegyzést olvastam Jeles Andrástól a Facebookon:

„Reggel:‎ ‏kúszok fölfele a Csaba utcán, mellettem – mint a suszterbogarak – egy a más seggébe ragadva araszolnak velem szemközt puccos, guruló erődjeikben a tüneményes anyukák (az elfogulatlan tekintet számára először méregdrága prostituáltnak tűnnek), és mire a domb tetejére érek, megértem – már megint -, hogy én itt, úgy látszik, valamit alapvetően és végzetesen nem értek.”

A bejegyzést azonnal lájkoltam persze, mint szinte mindent, amit Jeles közzétesz – ennyit a mérhetetlen elfogulatlanságomról. Leginkább a feljegyzés végére hívnám fel azonban a figyelmet, mert Jeles esetében ez a nem értés vagy nem tudás egyáltalán nem affektált. ő valóban az a művész, aki megint mindent újra nem tud. Azt szokták mondani, hogy ez hasznos dolog a művészetben, de könnyebb mondani, mint kivitelezni. Jelesnek se mindig sikerül. Mit ne mondjak: rendezéseiben, szövegeiben erősen egymásra utaló mozzanatok vannak, mintha használná az egyikben megszerzett tudását a másikban, mintha mégsem felejtené el azt, amit egyszer már tudott.
Egy időben gyakran lehetett látni az Írók Boltjában ülve, előtte egy csomó könyv, és olvas. A személyzet időnként diszkréten egy kávét vagy ásványvizet tesz elé.
Ne legyen félreérthető, amit a nem tudásról mondok: Jeles nagyon-nagyon művelt. Tehát magyarul: amit Flaubert-től és Flaubert-ről el lehet olvasni magyarul, azt ő elolvasta. Jelenleg, mint elárulta nekem – egy könnyedre és szépre sikerült temetés után -, Kafkát olvas. Mindent elolvas Kafkától, mondta halkan, a torkát köszörülve, és ki is jegyzetel. Azonkívül nemsokára egy ógörög operát fog rendezni ógörögül a MűPában, ehhez is olvasgat görög klasszikusokat, és azokról is mindenfélék eszébe jutnak. Ezek után már komoly szellemi teljesítmény semmit nem érteni, semmit nem tudni és semmit nem akarni. Amikor először találkoztam Jelessel, 1976-ban, és elolvastam A kis Valentino forgatókönyvét, azt mondtam neki, hogy jobban ír, mint a legtöbb magyar író. Akkor mondott egy mondatot, amelyet, amint alkalmam volt rá, beleírtam A játékos című darabomba, amit ebben a színházban adtak, két sarokkal odébb,* és a mondat így szólt (de ettől nem lett az előadásnak nagyobb sikere): „Csak nézni a világot és szomorúnak lenni.”
Szóval, ez volna az ideálképe önmagáról: semmit sem csinálni, csak nézni maga elé és szomorúnak lenni. A puszta nézés – a Jeles-opusok terjedelmes listáját elnézegetve – nem igazán sikerült (bár nézni, azt meg kell adni, néz). A szomorúnak lenni, az, jelentem, igen. Viszont Jeles úgy tud mélységesen depressziós és melankolikus műveket létrehozni, hogy az ember utána jókedvű lesz, föl lesz dobva, és szívében kis rőzsedalokkal fut hazáig, mintha valami nagyon finom szeszt kortyolt volna gyertyafényben, egy igazán gyönyörű nő társaságában.
A Szép Ernő-díj, amit most Jeles András megkap, nem is a méretére, inkább a helyzetére van szabva. Emlékeztetem a tisztelt hallgatóságot, hogy tavaly Pintér Béla kapott hasonló díjat, s a díj indoklása arra utal, hogy a szerzők esetleg nem hagyományos értelemben vett drámát írtak, hanem inkább valamilyen, izé, textusokat, amelyek többek is és kevesebbek is, mint a dráma. A Szép Ernő-díj kuratóriuma ezzel finoman jelezni kívánja, hogy a dráma mint olyan, a színházművészettel együtt, amelyben jelenleg nagyon jelentős előadások készülnek maroknyi nézőnek (példának okáért: Auschwitz működik, Téli utazás), illetve a fél ország jelentéktelen és felejthető előadásokon vitatkozik heteken át, tehát hogy a dráma mint olyan, a színházzal együtt, alapvetően megváltozott: nincsenek kőbe vésett szabályok, az előadások szülik saját szövegeiket, és jelentős rendezők alkalmi szövegkollázsokból alkotnak halhatatlant, olyan szövegekből, amelyek voltaképp az előadások térképvázlatai.
Nem sorolom fel Jeles legutóbbi években írt drámáit (több első díjat is bezsebelt már a darabjaiért), a szövegeinek egy fontos, mondhatni, technikai mozzanatára azonban fel szeretném hívni a figyelmet. Művei, ritka kivételtől eltekintve, mindig szenvedéstörténetek, Grünewald oltárképeiben, az evangéliumokban gyökereznek, az ember teremtményisége jelenik meg bennük egy – nem mellékesen – Isten nélküli világban. Ugyanakkor legtöbbször két vagy három fundamentálisan különböző típusú, formájú, szerkezetű, tartalmú szöveg kollázsai – a Téli utazásban Schubert dalciklusa találkozik Jerofejev Moszkva – Petuskijával, valamint a kaposvári színészhallgatókkal, mert bizonyos értelemben ők is a Jeles-szöveg részét képezik. (Ha színészképzésért járna díj, azonnal adnék egyet Jelesnek.) A művek közötti metszésvonalak, a határok olykor élesen kirajzolódnak, jól látszik a dichotómia, a skizofrén kibékíthetetlenség, olykor viszont eltűnni látszanak a határok, felfoghatatlanná lényegülnek, kifejezve a világ csodálatos, áttetsző érthetetlenségét. És itt vannak még a talált szövegek, a szólások, slágerek, amelyekben a nyelv mint természeti jelenség működik, a véletlen és a kaotikus kozmikus renddé és szabállyá növekszik. Jelesnek meg se kottyan Krafft-Ebing szexuális pszichopatológiával foglalkozó XIX. századi alapművéből egy vidáman tragikus zenés előadást csinálni.
A záró gondolat hadd legyen egy nagy magyar íróé, Nádas Péteré. Jeles a veszprémi drámapályázaton vitte el épp húsz éve a tejfölt, s ehhez jött Nádas indoklása:

‎„‏A színházi napocska akkor kel fel a festett egekbe, mikor odakünn lemegy. Jeles András munkájában annyira lemegy, hogy a színházi égen fel is kel. Ez őrületes, bődületes vízió. ő is hozott anyagból dolgozik, de komponensei nemcsak elkülöníthetők, hanem az egymás melletti autonóm működésük válik láthatóvá az elkülönítéstől. Az válik láthatóvá, amiről nincsen írva, és a színházon kívül még nem is láttuk. Az egymás mellé rendelt rokokó és az evangélium, kis auschwitzi utazásunk életképei és a manökenek kórusa, a felvilágosodás erotikus agressziója és a kapitalista századelő érzéki regressziója, a részvét biblikus parancsa, a polgári részvétlenség praxisa és a részvét tolsztojánus gyakorlata, mindez csupán stiláris, kultúrtörténeti és filozófiai terét képezi annak, ami egyetlen magára maradt és magára hagyott emberben van. Ami egyik oldalról egy kultúra egymásra vonatkozó hagyományait jelenti, az a másik oldalról egyetlen ember indulatait, vágyait, reménységeit és késztetéseit. S ez se egyetlen emberben, se a kultúra egészében nem ad és nem enged más utat, mint a téboly színjátékait. Ebben a térben meg kell tébolyodnom, hogy a józan eszemet ne veszítsem el. […] Jeles nyers, durva, gőgös és bárdolatlan, gyöngéd, érzékeny, szerény és szelíd. Nem író, mert minden mondatáról látom, hogy az európai nyelvhasználatoknak melyik rétegéből vette el, de egyetlen pillanatra sincsenek kétségeim afelől, hogy ki beszél itt. Egy eleven, szenvedélyes, szenvedő, elkeseredett és reménykedő, gőgösen szelíd, bárdolatlanul szerény ember. Ez lehettem volna én. Ha meg tudtam volna írni így. Mivel azonban nem én írtam meg, hanem ő, azt kell mondanom, hogy ő az író, én pedig hasonló látomásokkal küszködő szakbarbár, mindennek melléfogó dilettáns, vagy egyszerűen megrendült nézője ennek a nagyszabású előadásnak. Egy ilyen előadásba, szerencsés esetben, bele lehet pusztulni. Az összes többi pedig a művészeti maszlag.”

POST SCRIPTUM
Szerintem Szép Ernőnek (vagy Füst Milánnak) járt volna akkora nemzetközi siker, mint Molnár Ferencnek. Amit ők produkáltak, az ugyanúgy megállta volna helyét a világszínpadon, mint Molnár zseniális darabjai. Jelesnek is a filmnyelv nagy megújítói, Pasolini, Godard, Bresson mellett volna a helye. És a színházi nyelv nagy megújítói, Brook és Grotowski mellett. A Szép Ernő-díj leginkább egy szimbolikus gesztus: tudjuk, hogy így van, és – ellentétben azzal, amit a rendőr mondott a Kafka-novella hősének, amikor az egy kisvárosban nem találta a pályaudvart – ne add föl.

Krakkó, 2013. szeptember 20.

‎* ‏A laudáció a díjátadás alkalmával a Kamrában hangzott el a Magyar Dráma Napján.