Zappe László: Korszakok tükre

A Gyulai Várszínház ötven évéről
2013-11-11

Miszlay hármas célkitűzésre emlékszik vissza később, tizenöt év múltán: „Olyan fesztiválról álmodtam, amely egyszerre lehel életet az ősi falakba, és ugyanakkor a színházat is új létformára kelti.

Fél évszázad történelmi távlatban is jelentékeny idő. Egy-egy politikai rendszer ritkán ér meg ennyit. Az utóbbi kétszáz év magyar történelmében talán a Monarchia tartott ki ilyen hosszan, már amennyiben a kiegyezéstől a széthullásig egységes rendszernek képzeljük. Horthy uralma negyedszázadot tartott ki, Kádáré harminckét évet. A Gyulai Várszínház ötven évét nagyjából megfelezi a rendszerváltás, egyben két egészen különböző időszakra is osztja. Az első volt talán a jelentősebb, a második a látványosabb, színesebb. Más volt a vállalt feladata, szerepe, súlya a rendszerváltás előtt, mint utána.

A Várszínház létrejöttében annyi véletlen együttállása játszott szerepet, hogy az már több, mint csoda: szükségszerűség. A hatvanas évek elején készült el a Gyulai vár helyreállítása, Miszlay István rendező 1962-ben került Szolnokról a békéscsabai színházba, és ekkoriban végiglátogatta a nagy európai fesztiválokat: Dubrovnikot, Versailles-t, Avignont, Krakkót, Salzburgot. Különösen a dubrovniki és krakkói példa ragadta meg a fantáziáját: Gyulára is várjátékokat képzelt. Ahhoz persze, hogy ez meg is valósuljon, politikai, szociális, sőt történelmi léptékű változások is kellettek. Kellett a Kádár-rendszer konszolidációja, a „legvidámabb barakk” „frizsiderszocializmusa”; a belföldi turizmus föllendülésétől a kulturális politika viszonylagos liberalizálódásáig számos tényező tette lehetővé, sőt szükségessé, hogy országszerte elszaporodjanak a nyári színházi játékok, és talán azt is, hogy ezek jelentős része ne, vagy ne csak a könnyű szórakoztatásra rendezkedjék be. Emellett az állami színházak társulati struktúrájába (és biztonságába) zárt színészek, rendezők számára is nagyszerű, bár alkalmi kitörési lehetőséget jelentett a nyári szabadtéri szereplés – a mellékjövedelemről már nem is beszélve.
Miszlay hármas célkitűzésre emlékszik vissza később, tizenöt év múltán: „Olyan fesztiválról álmodtam, amely egyszerre lehel életet az ősi falakba, és ugyanakkor a színházat is új létformára kelti; amellett »kitörési lehetőséget« is kívántam teremteni a békéscsabai társulatnak, amelyet, úgy véltem, országos viszonylatban kevesebb figyelem kísér, mint amennyire rászolgálna.” Valószínűleg nemcsak nem mondta ki, de nem is gondolt igazán arra, hogy ezzel egyfajta független színházi szellem számára teremtett otthont. Első bemutatója Victor Hugo Hernanija volt. A darabválasztásban a történelmi miliő nyilván fontos szerepet játszott, de a rendező emlékezete szerint az „Hernani csatájaként” közismert egykori párizsi botrány is: „Úttörő vállalkozásról lévén szó, amelynek akadtak ellenfelei is, szkeptikus elsiratói pedig még többen, az Hernanit afféle csatakiáltásnak is szántuk.”
A csatakiáltást ugyan nem követte csata, sőt a bemutatkozáskor – korabeli beszámolók szerint – inkább a vár dominált, kevésbé a színház, a következő évadtól azonban határozott program bontakozott ki. Elfeledett magyar történelmi drámák sorozata következett, minden évben megrendezett egyet Miszlay: 1965-ben Sárközi György Dózsáját, majd Szigligeti Ede két művét: 1966-ban a Béldi Pált, 1970-ben A trónkeresőt, Madáchtól a Csák végnapjait 1968-ban, Kós Károlytól az István királyt 1971-ben, Jékely Zoltántól A fejedelmi vendéget 1969-ben, Áprily Lajostól A bíborost 1972-ben. 1967-ben a Bánk bánt játszották a történelmi drámák sorozatában – ez volt az egyetlen, ami nyilván nem számított felfedezésnek. A korabeli kritikákból a korszellemnek, a kor történelemképének, történelemről való gondolkodásának, sőt többnyire a kor aktuális problémáinak megfelelő, esetleg azokat faggató előadások képe bontakozik ki. Csak éppen a Bánk bánról írta le Lukácsy Sándor, hogy „Miszlay Istvánnak láthatóan nem volt újszerű koncepciója Katona drámájával kapcsolatban, egyszerűen szabadtéri Bánkot akart rendezni”. Meglehet, a többi előadásba is részint a kritikusok látták bele a korszellemet, azt látták, amit látni akartak. De ha ezt eléri egy produkció, az már maga is eredmény. A Csák végnapjai esetében azonban mindenképpen többről kellett legyen szó, azt ugyanis Keresztury Dezső átdolgozásában játszották, aki így nyilatkozott munkájáról: „Az idegenek ellen támadó parttalan monológ helyére a régi és új világ küzdelme került. Csák Máté alakja […] úgy tűnik fel, mint annak a régi, a maga korában igaz és érdemes világnak a képviselője, amely felett eljárt az idő… Róbert Károly pedig az új világ képviselője. A világpolitikai hatalmak ültették a magyar trónra, de ő függetlenedett tőlük; »akaratába veszi fel sorsa kényszerűségét«, hivatásának, egész életre elkötelező kötelességének tudja azt, hogy békében egyesítse és felvirágoztassa a feudális anarchiában szétesett nemzetet.” (Film, Színház, Muzsika) Az ilyen mondatok olvastán 1968-ban nem lehetett nem Kádár Jánosra gondolni, akiről persze akkoriban még dicséretképpen sem lehetett volna ilyeneket egyenesben írni vagy nyilvánosan mondani. Egyébként éppen Keresztury átdolgozása váltott ki egy, a korra ugyancsak jellemző vitát: az átírás jogosságáról, a leírt, szerzői szöveg szentségéről.

Psyché. Schiller Kata felvétele

Psyché. Schiller Kata felvétele

A harmadik évadtól, 1966 nyarától a történelmi drámák mellé egy-egy klasszikus vígjátékot is kínált a Várszínház. Első pillantásra feltűnik a program igényessége, de a felfedező szándék is: 1966-ban A néma leventét Vass Károly rendezte, 1967-ben a Huncut kísértetet Both Béla, 1968-ban A fogadósnét (azaz a Mirandolinát) Békés András, 1969-ben Lope de Vega darabját, A furfangos menyasszonyt Giricz Mátyás. A következő három évadban pedig Sándor János rendezte a vígjátékokat, Calderóntól a Két szék között a pad alatt-ot, Moreto Augustintól a Donna Dianát, Racine-tól pedig A pereskedőket. Sándor János akkoriban hagyta el a megújuló, a következő évtizedekben színháztörténetet író kaposvári társulatot, de addig a később legendává lett kaposvári szellem kialakításában neki is része volt. Az ő előadásai már a rendezői beavatkozás mértékével kapcsolatban váltottak ki berzenkedést is, elismerést is.
Miután 1973-ban Miszlay István Kecskemétre távozott, a Várszínház művészeti vezetését Sík Ferenc vette át. Folytatta és átalakította, amit elődje kezdett. Már a tizedik évadban – talán joggal – felvetődött a kérdés: meddig lehet ezt csinálni? A kezdetben talán végtelennek tetsző tárház mintha máris kimerült volna. Ezt jelezte már a hetvenes évek elején kiírt meghívásos drámapályázat is. A tizedik évforduló alkalmából pedig Csik István már arról értekezik, hogy „egyre kevésbé látszik valószínűnek, hogy könyvtárak mélyéről, a különböző gyűjteményekben porosodó kéziratokból további kész drámák bukkannak fel. […] Annak pedig, hogy a századvégi »műemlékvédelemhez« hasonlóan, cirádás-cikornyás drámairodalmat hamisítsunk magunknak, semmi értelme.” (SZÍNHÁZ, 1973/10.) Hogy van-e értelme az átírásoknak, újraírásoknak, arra az idő azóta másként válaszolt. Sík Ferenc azonban akkor az új magyar darabok mellett döntött.
‎„‏Ráment az életem a magyar drámára” – mondta egy keserű, sok igazságot kimondó interjúban 1988-ban (Csáki Judit – Új Tükör). Már korábban Pécsett, rendezőként, később főrendezőként is az új magyar dráma otthonát kívánta megteremteni: „…ragaszkodtam a magyar drámához. Néhányszor »igazoltan«, de mindenkor keservesen. Szívós küzdelmet folytattam azért, hogy a magyar színház is létrehozza azt, ami az elmúlt időszakban szerintem elengedhetetlen feladata volt. Azt, amit a filmeseknél ugyanez a nemzedék csoportba verődve vagy egyenként megcsinált: jelenünket és múltunkat sikerrel emelte be a kultúrába. A prózaírók érintett generációja is teljesítette ezt a hivatását – a színház, pontosabban: benne az én nemzedékem nem.” Az említett interjúban így beszélt az eredményekről, illetve kudarcokról: „A magyar színházi kultúra kiemelkedő értékei csak nagyon ritkán épültek be a magyar kultúra szellemiségébe; és nem forrtak össze azzal… [A] küldetésszerűen vállalt, fontosnak tartott magyar drámákból sokszor gyenge előadások születtek – nemegyszer az én közreműködésemmel -; a kiemelkedő színházi produkciók, esztétikai felsőfokok viszont nem azokból a művekből jöttek létre, amelyek nekünk és rólunk szólnak. Nem tudom, miért van ez így, csak azt tudom, hogy valami végleg elmaradt a magyar színházban.” Összhangban van ez azzal, ahogyan Mihályi Gábor könyvében külön fejezet taglalja, miért játszottak Kaposváron a hetvenes- nyolcvanas évek nagy megújulása idején aránylag kevés magyar darabot. Legpontosabban talán Babarczy László fogalmazta meg, mondván: a nemzeti feladatvállalás, a küldetéstudat, a teleologikus világkép lehetetlenné teszi az igazi tragikus mélységet. A nemzeti hősnek mindig igaza van, bukásában is megdicsőül. Összességében Sík is kudarcosnak látja erőfeszítéseit: „Gyulán sem valósult meg, kár lenne áltatni magunkat. De ott legalább markánsan látszik a küzdelem, s én állandóan felelni próbáltam a kihívásra – persze az utókor ezt aligha fogja értékelni…” Valóban, az azóta eltelt idő is a kaposvári utat látszik inkább igazolni. Ez azonban nem jelentheti mindannak lebecsülését, ami Gyulán történt Sík Ferenc művészeti vezetése alatt. 1973 és 1994 között a Gyulai Várszínház nyolcvannál több felnőtteknek szóló prózai bemutatójából 51 darabot akkori kortárs szerző írt. Amit a negyvenedik évad alkalmából az első tíz esztendőről fogalmaztam meg, a következő évtizedre is érvényesnek gondolom: „A Gyulán leporolt, megújított és végre színpadra segített régi darabok, valamint az újabban született történelmi drámák bemutatói a kor legfontosabb szellemi folyamataival voltak szinkronban. A történelmi dráma a Kádár-kor egyik kibeszélési lehetősége volt. … Egy út volt az akkor még létező, bár már lényegében döglött szocialista realizmus követelményének megkerülésére. A Gyulán bemutatott magyar történelmi drámák mindenképpen túlléptek két dolgon: a történelmi környezet külsőségeinek puszta kiaknázásán és a hazafias közhelyek ismételgetésén.”
Takács István a SZÍNHÁZ-ban, 1975-ben (11/9.) Görgey Gábor Törököt fogtunk és Veress Dániel Véres farsang című darabjairól szólva így összegzett: „Ha valaki a drámák cselekményének tényleges kronológiája szerint sorba rakná s kötetté rendezné a Gyulai Várszínházban bemutatott magyar műveket, ez az igen vaskos könyv nemcsak elfeledett, ritkán játszott vagy itt bemutatott eredeti drámák (sőt: egyenesen Gyula számára írottak) igen tanulságos antológiájává kerekedne, hanem a magyar történelem drámákba foglalt olvasókönyvévé is. Úgy tekinthetnénk egy ilyen kötetre, mint a magyar múlt számos nehéz, tragikus, vitatott vagy nem jól ismert mozzanatát megvilágító, irodalmi eszközökkel megfogalmazott adattárra, tanulmány- és hozzászólás-sorozatra, melynek különböző korokban élt szerzői – Katonától, Vörösmartytól Száraz Györgyig, Görgey Gáborig – szinte kivétel nélkül olyasmiről beszéltek, ami nemzeti ügy, súlyos történelmi probléma volt, vagy az ma is, vagy a múltból átsugárzik a mába, tanulságok levonására, a kérdések továbbgondolására késztetve bennünket. Egyéb érdemei mellett alighanem ez a sajátos és következetesen megtartott műsorkoncepció biztosít megkülönböztetett helyet Gyulának a nyári produkciók között.”

A vihar Purcărete rendezésében. Schiller Kata felvétele

A vihar Purcărete rendezésében. Schiller Kata felvétele

Ugyanebben az évben meghívásos pályázatot hirdettek új magyar drámák írására, a következő években vitákat, tanácskozásokat is tartottak a történelmi drámákról. Az egyik ilyen alkalomról jegyezte fel egy beszámoló Almási Miklós jellemző megállapítását: „A történelmi múlt nem objektív, egyértelműen zárt doboz, a mindenkori jelen átírja a történelmet.” Gyulán természetesen nem megírták, leírták, hanem átírták a történelmet. Bár ugyancsak az akkori beszámolók tanúsítják, hogy a résztvevők többnyire tagadták, hogy parabolát akartak volna írni, rendezni, játszani. Bizonyára szitokszónak, illetve anatémát maga után vonó bűnnek gondolták a parabolát, holott a történelmi mű – legalábbis ha valamirevaló – szükségképpen parabola: a jelen párhuzama. Gondolom, a direkt politikai áthallások gyanúját kívánták ezzel elhárítani. Ennek megfelelően is jártak el. A darabok, az előadások a történelmet mindig közel hozták az akkori korhoz, de csak annyira, amennyire az akkori, természetesen némiképp hipokrita játékszabályok engedték. Hogy Görgey Gábor (Törököt fogtunk), majd néhány év múlva Nemeskürty István (Szép ének a gyulai vitézekről) a török elleni harcokban üzleti vonásokat vél felfedezni, legfeljebb a deheroizálás miatti fejcsóválásokra számíthatott. (Egyébként valószínűleg mindketten a Cantio de militibus pulchra című XVI. századi históriás énekre támaszkodtak, amely éppen a gyulai vitézek egy kalandjáról szól.) Abból sem lett baj, ahogyan Katona Imre az Universitas Együttes Tigris és hiéna-előadásában a borozó, sírva vigadó hazafiaskodást a focipályákon szokásos ordítozással állította párhuzamba. Illyés Gyula Homokzsákja pedig éppen a frizsiderszocializmus kedvenc problémáját állította pellengérre, az anyagi javak hajszolását, miközben a lelki-kulturális igényekkel senki sem törődik. Ma már talán furcsálljuk is, hogy a szerző úgy nyilatkozott: „Ez a legmerészebb darabom… Mindnyájan vagyont gyűjtünk, kivétel nélkül. És közben valljuk, hogy ellene vagyunk a magántulajdonnak; így megyünk elkerülhetetlenül a magántulajdon erkölcsi világába.” Illyés valóban a Kádár-rendszer alapvető morális-ideológiai kérdését tette fel, ám ez akkor már oly messze volt a politika gyakorlatától, hogy senkit sem zavart igazán. Szólhattak előadások hatalom és erkölcs kérdéséről vagy akár a politikai erkölcs problematikusságáról (Teleki László: Kegyenc – Universitas Együttes), vagy akár az erőszakos utópista népboldogításról (Háy Gyula: Attila éjszakái), a felülről indított reformok megfenekléséről (Gáspár Margit: A császár messze van), és lehetett derűsen bohóckodva ugrándozni a lehetséges történelmi asszociációk között (Hernádi Gyula: V. N. H. M.).
Az igazán súlyos és valóban mélyen drámai kérdés, amit a Gyulán bemutatott történelmi darabok hordoztak, az egyén viselkedési lehetőségeit mérlegelte a diktatúra, a terror, az elnyomás világában. Ám ezek a darabok határon túlról érkeztek, Székely János és Sütő András írta őket. Első közelítésben valóban a romániai magyarság, a magyar értelmiség problémáit fogalmazták meg. Úgy lehetett tenni tehát, mintha rólunk nem szólnának. Hallgatni lehetett a puha diktatúráról.
De ezek közé tartozik a Gyulai Várszínház alighanem legértékesebb produkciója, a Caligula helytartója bemutatása 1978-ban, Harag György rendezésében. Székely János filozofikusan elvont szövege az emberi társadalomszervezés alapvető problémáinak olyan mélységébe hatol, hogy az többet ér minden plasztikusan ábrázoló, jellemfestő erénynél. Mert a darabban csak kiindulás, hogy mit tehet az erkölcsös ember, a morális lény egy őrült diktatúrában. Székely János ezek mögött a minden társadalmat összefogó erők, a hit, a vallás, a nemzet mibenlétének lényegére kérdez rá. Harag György látványos, mégis mélyre látó rendezése az egyik, ha nem a legfontosabb magyar drámát indította útjára.
A rendszerváltással Gyula is megváltozott. Az allegorikus-parabolás beszéd ideje elmúlt, a nyílt szó viszont a nyilvánosság egyéb fórumain találta meg a helyét. Csurka István 1988-ban játszott Megmaradni című, nyíltan és egyoldalúan politizáló drámája, akárcsak Gosztonyi János Andrássy út 60.-ja, epizód maradt – és nem is csak a Gyulai Várszínház történetében.
Az új rendszerben, a kilencvenes években csak lassan találta meg a helyét a Gyulai Várszínház. 1990-ben bemutatták Márai Sándor Kassai polgárokját. 1991-ben pedig Sík Ferenc Shakespeare-ciklust hirdetett. Be is mutatták az Antonius és Kleopátrát, 1992-ben a Macbethet, 1993-ban a Hamletet, 1994-ben a Lear királyt. És persze játszottak sok mindent. Mindinkább alakult az, amit Elek Tibor tíz évvel ezelőtti, évfordulós előadása címében A minőségi színházi és összművészeti szórakoztatás fellegvárának nevez. Van filmfesztivál, dzsesszfesztivál, borfesztivál. De közben nem maradnak el az igényes vagy annak gondolt színházi előadások sem. A saját produkciókat előbemutatók és egyéb vándoroltatható darabok egészítik ki. Gedeon József igazgatása alatt több (sok) lábon áll a program, mindenki – fürdővendégek, helybeliek, messziről, főképp a fővárosból érkező kritikusok és más szakmabeliek – megkapja a magáét.
Természetesen ekkoriban is születtek érdekes, fontos vagy kudarcaikkal tanulságos előadások. Peter Weiss Marat/Sade-ja egy üzemcsarnokban Szász János rendezésében (1999), Shakespeare IV. Henrikje Falstaff címen Sopsits Árpádtól (2002), a Titus Andronicus Bocsárdi Lászlótól (2003), a Tóték Vidnyánszky Attilától és a Szentivánéji álom Szergej Maszlobojscsikovtól (2004) mind figyelemre méltó előadások voltak, olyanok, amelyek miatt továbbra is érdemes volt Gyulára figyelni, amelyek megtartották a Várszínház rangját. A színház el is mozdult a Várból és környékéről. Bár rendszertelenül, korábban is voltak előadások a fürdőben, a közeli templom mellett, a tanácsháza udvarán, üzemcsarnokban, a közelebbi múltban éveken át rendszeresen születtek többnyire hangulatos, érzelmes, fuvolázós előadások Krúdyt, Márait, Simonyi Imrét idézve a Ladics-ház kertjében, a hatalmas fa lombjai alatt. De igazi érték is született itt, igaz, csak második nekirugaszkodásra: Sopsits Árpád rendezésében, Petrik Andrea címszereplésével emlékezetesen idézték meg Weöres Sándor Psychéjét 2010-ben.
Igazi szellemi karaktert azonban a 2005-ben megindított Shakespeare Fesztivál adott ismét a minden nyári játékoknak. Ezt Vidnyánszky Attila érdekes, kedélyes, vidám, játékos, ötletes Shakespeare-koszorúja vezette be. Évről évre fontos esemény egy saját Shakespeare-bemutató, olykor előbemutató vagy koprodukció. 2006-ban az Örkény Színházzal és a Szentendrei Teátrummal közösen készült Dömötör András problematikusan eredeti Vízkereszt-változata (Vízkereszt, vagy bánom is én, vagy amit akartok, vagy…), a következő évben a Szentendrei Teátrummal közösen Szász János szikár-száraz Lear királya, 2008-ban Tompa Gábor készülőben lévő III. Richárdja, Bogdán Zsolt erősen modoros főszereplésével, 2009-ben Vidnyánszky Attila erőszakolt ötletekkel túlzsúfolt Ahogy tetszik-je következett. 2011-ben Horváth Csaba a Forte Társulattal közösen létrehozott Troilus és Cressida-rendezésében remekül használta ki a mozgásszínházi, táncos elemeket a mű parodisztikus-ironikus értelmezéséhez. 2012-ben Szergej Maszlobojscsikov A viharjának, amelyet a beregszászi társulattal rendezett meg, az volt a különössége, hogy a Prosperának átkeresztelt főszereplőt Szűcs Nelli játszotta, bár a női verzió mélyebb értelme nemigen derült ki a homályba-ködbe vesző előadásból. 2013-ban Bocsárdi László az élet bajaiba beletörődőn szomorkás sepsiszentgyörgyi Hamlet-rendezésének előbemutatója számítható saját produkciónak. A Shakespeare Fesztivál másik fontos vonulata az elmúlt évadban a magyar színházakban bemutatott Shakespeare-előadások szemléje. Ami érdemleges (vagy olykor érdemtelen is) történt a hazai Shakespeare-játszásban, az itt megjelenik. Sokszor a játszási körülmények hiánya sem jelent akadályt, a rendezők boldogan adaptálnak, alakítanak a Vár vagy éppen a tószínpad lehetőségeihez.
A leglényegesebb vállalkozása azonban a Shakespeare Fesztiválnak a nemzetközi Shakespeare-játszás megjelenítése. Évente két-három fontos vagy érdekes, trendi vagy távoli társulat látható a fürdővárosban. Nem kétséges, a világ fesztiválművészete érkezik hozzánk, elérhető távolságra, nyaranta. Nagy értékek, izgalmas próbálkozások, világhírű nevek és egzotikus érdekességek. Şerban és Purcărete, Nekrošius és Szturua rendezései az egyetemes színházművészet legmagasabb szintjét mutatják meg nekünk. Mégis Gedeon József igazgató makacsságát dicséri, hogy velük évről évre találkozhatunk. Ezek a nagyságok egyelőre nem igazán találták meg a közönségüket Gyulán. Joggal tette föl már az első nyárról beszámolva Jászay Tamás a „költői kérdést”: „nem luxus-e (jó) néhány érdeklődő kritikus, rendező, színházi ember kedvéért több ezer kilométerről ideutaztatni mégoly remek előadásokat is? A választ egy remélhetőleg az évek során meggyökeresedő, színvonalas Shakespeare Fesztivál fogja megadni.” (Criticai Lapok, 2005) A helyzet a nézőtéren sokat nem változott, a fesztivál mégis meggyökeresedett. Verses, zenés műsorok, konferenciák, szakmai megbeszélések kísérik az előadásokat, dacolva a strand vonzerejével.
Gyula ma megfelel a kornak: tükröt tart neki.

Ha teheted, támogasd a munkánkat bankkártyás fizetéssel vagy átutalással, hogy az 55 éves Színház folyóiratnak ne csak múltja, hanem jövője is legyen.