Az előadás tétje végső soron nem más, mint hogy a színház helyzetéről, jövőjéről és instabilitásáról fogalmazzon meg valamit: őszinte aggodalmat.

„Ami sikeres, az mindig jogos” – jelenti ki Erzsébet, Anglia nagyságos királynője. És minden bizonnyal igaza lehet, mindjárt több okból is. Hogy a végéről induljunk: a Vádli Alkalmi Színházi Társulás Paul Foster: I. Erzsébet-feldolgozása elsöprő sikert aratott. Szikszai Rémusz rendezését kitörő vastapssal fogadta a közönség, ez pedig önmagában elég lehet ahhoz, hogy jelentősnek, indokoltnak, mi több, aktuálisnak billogozzuk az előadást. Persze a kritikusok „tudják, hogy jó darab nincsen” – legalábbis Stubbes (Herczeg Tamás) szerint, aki a komikus revizor szerepében tetszeleg, és akinek figurája olyan hihetetlenül életszerűvé és kortárssá teszi a fosteri szöveget, hogy nézőként már nem is tudunk mást, mint kacagni. Meglehet hahotánk keserűséggel mérgezett és baljós: hogyan máshogy? Sírva vigad a magyar.
Az I. Erzsébet rendkívül jól megtalált és ügyesen felhasznált darab: Szikszai nagy precízióval aknázta ki a drámai szöveg és instrukció adta lehetőségeket. Szinte jelenetről jelenetre megkereste azok végső határait, rajtuk egyensúlyozva fogalmazta meg kételyeit a világról és annak paradoxonjairól. Bármely oldalról lessük is: interpretációja sikeres, jogos. Mert mit mond nekünk az eredeti dráma? Foster 1972-es színdarabja a politika és a színház álságos, kényes kapcsolatát tűzte pellengérre, melyben nem más, csakis a hatalom szentháromsága a megmondhatója, (1.) melyik előadás jó, és melyik nem, (2.) mi előadható, mi nem, (3.) mi finanszírozható, vagy mi nem. Az olyan vezényszavak pedig, mint erkölcs-tisztaság-eszményiség, vagy mocsok-disznóság-egyszerűség, meghatározó dogmái e hármasságnak. Annak az egylényegű igazságnak, mely az álszemérem palástjába burkolózva könnyedén máglyára vetheti a művészi szabadságot, vagy mindazt, ami hozzá képest más.
Ezt a konfliktust célozza Szikszai is, jóllehet specifikusan magyar kórképpé deformálja. Hogy a hatást elérje, a rendező helyenként pontosítja, toldozza-foltozza és aktualizálja az eredeti szövegbázist; kiszólogat belőle. Mindemellett a fosteri dráma mise en abyme szerkezetét is hatványozza: színház a színházban konstrukcióját ropogós, mai relevanciával dúsítja. Teszi mindezt úgy, hogy közben gyakorlatilag az 1970-es, 1980-as évek közegébe csalja nézőit, ahol a nyílt beszéd vagy a kritika mint üldözendő eretnekség tiltott volt, és csak a sorok közt lehetett olvasni. Az I. Erzsébet így mindjárt duplán önreflexív; színház a színházban, mely maga is csupán egyfajta színjáték a színpadias korban.

Tóth József, Bercsényi Péter, Fodor Tamás, Gergő Kaszás és Tamási Zoltán / fotók: www.facebook.com/Szkene

Tóth József, Bercsényi Péter, Fodor Tamás, Gergő Kaszás és Tamási Zoltán / fotók: www.facebook.com/Szkene

A beágyazás vagy áthallás technikai eljárásának zsilipe pedig Pata Sola, azaz Nagypál Gábor porondmester és boszorkány, aki a mindentudó narrátor magabiztosságával meséli el az egykori I. Erzsébet élettörténetét, nagy tetteit és a mögöttük húzódó kicsinyességet. Nagypál a médium, aki az idősíkokat összeköti és elválasztja; a férc, aki a sorok mögé varrja azok rejtett értelmeit. Első percben megpecsételi a nézők sorsát: szikrázó tekintete egyetlen szempillantás alatt a misztikum zodiákus körébe vonja őket, ahol minden lehetséges, és semmi sem. Köpönyegéből csakhamar reneszánsz feketekomédia kerekedik, egy abszurd vásári varieté énekkel és tánccal, angol módra, véresen-férfiasan. Hiszen a szerepeket férfiak, nőkké maszkírozott parádés bohócok alakítják, ki-ki vetésforgóban, mindjárt több szerepet is. A királynőt például Fodor Tamás formálja, nem is akárhogyan: figurája tökéletesen mintázza azt az abszurditást, mely a bárdolatlan, ormótlan nőiséget és az illogikus korokat egyaránt jellemzi. Fodor igazi antikomika, darabos feminitását játszótársa, Kaszás Gergő, a francia primadonna, valamint Bercsényi Péter, a Towerbe zárt Stuart Mária és Tilly Boom mosónőjének megformálója kompenzálja némiképp. Bájos nőietlenségük és (a)feminin igyekezetük ugyanis nem egyszer humor forrása, szerepeik látható transzvesztita volta ugyanakkor csipkelődő kerengő is a másságot el nem fogadó, bigott hatalmasságokkal szemben. És tulajdonképpen ez a kódolt kettősség, valamint a kettősség közé hasított transzcendens keret az, ami révén Szikszai társadalomkritikát fogalmazhat meg. Mindezt anélkül, hogy bárki rajtakaphatná: a sorok közé rejtette rebellis gondolatait.

Fodor Tamás

Fodor Tamás

Mert miről is van szó az I. Erzsébetben? Az előadás tétje végső soron nem más, mint hogy a színház helyzetéről, jövőjéről és instabilitásáról fogalmazzon meg valamit: őszinte aggodalmat. Bátor és vészjósló tette ez a rendezőnek, mellyel a jelenlegi (kultúr)politikai helyzetet minősíti (vagy nem). Allegóriájában a művész a hatalom vazallusa, akinek csak annyiban van helye a feudalizmus fogaskerekében, amennyiben maga is a gépezetbe olvad, és kanállal falja az álomeledelt, melyet belé diktálnak. „Ki az ördög akar fogaskerék lenni?” – ez persze más kérdés. De nem megválaszolatlan.

Szikszai rendezése dúskál az ötletgazdag megoldásokban: a hugenották halálát vagy az Armada vesztét például makettekkel ábrázolja, Varga Járó Ilona funkcionális díszleteit kreatívan variálja, Kovács András Ferenc fülbemászó és együgyű dalbetéteit észrevétlenül csempészi a szövegtestbe, ráadásul feszes dramaturgiát követ. Külön üdítő, hogy a két felvonás közti szünetben Kaszás egy pohár bor mellett dalra fakad, ezzel a fogással pedig valamilyen titkos módon magához és az előadáshoz csomózza nézőit: közösséget teremt. Az I. Erzsébet legnagyobb erénye mégis talán az, hogy úgy képes aktualizálni a fenti kérdést (Ki az ördög…), hogy közben nem válik erőszakossá. Szikszai ugyan felveszi a kesztyűt, és a jelenkor baljós Kasszandra-látomásai szerint átírja a dráma végjelenetét, de a művészet nyelvén belül, elegánsan és teljes győzelemmel teszi ezt. Interpretációjában a színészek gályarabságra jutnak, leigázza őket a hatalom, és vezényszóra kénytelenek az álomittas himnuszt, a Hull a pelyhes fehér hó…-t zengeni, tanulságából mégsem vonható le egyszerű konklúzió. Az I. Erzsébet meghagyja nézőinek a lehetőséget, hogy az áthallásokból és a kicsengésekből maguk vonják le saját következtetéseiket. Nem kárpótlást, hanem élményt és tapasztalatot nyújt, méghozzá sikeresen.

Paul Foster: I. Erzsébet (Vádli Alkalmi Színházi Társulás – Füge Produkció)

Zene: Monori András. Dalszövegek: Kovács András Ferenc. Díszlet: Varga Járó Ilona. Jelmez: Kiss Julcsi. Dramaturg: Szikszai Rémusz. Asszisztens: Tóth-Gábor Anna, Skrabán Judit. Fény: Varga László. Hang: Molnár Péter. Produkciós vezető: Kulcsár Viktória. A rendező munkatársa: Gyulay Eszter. Rendezte: Szikszai Rémusz.
Szereplők: Fodor Tamás, Bercsényi Péter, Bodor Johanna, Herczeg Tamás, Kaszás Gergő, Keresztény Tamás, Király Attila, Nagypál Gábor, Tamási Zoltán, Tóth József.

Facebook Comments