A Vidnyánszky-féle Liliomfi bárhol játszható, és a beregszásziak virtuóz előadásában bárhol élvezhető, csak a Nemzetiben nem, mert a Nemzeti színpada – nemcsak technikai, hanem szimbolikus értelemben is – hatástalanítja az előadásukat.

Szigligeti Ede Liliomfiját még 2007-ben mutatta be a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház, Vidnyánszky Attila rendezésében. A bemutatónak és a magyarországi vendégjátékoknak kedvező visszhangja volt, a SZÍNHÁZ is írt az előadásról (Jászay Tamás: Színházat csinálni jó dolog-log-log, 2007/10.). A rendezés – pontosabban a hazai színházakban szo- katlan, hiperaktív mozgássorokban eljátszott, mérnöki pontosságú koreográfia – ma is lenyűgöző. Az október 5-én és 6-án, a pesti Nemzetiben is szünet nélkül játszott előadás sodró lendületét – köszönhe- tően a fegyelmezett és koncentrált színészi munkának – máig nem veszítette el. A nyár végi városmajori Színházi Szemlén is „tarolt” az előadás.
Kétségkívül más oka is van annak, hogy a Vidnyánszky-féle Liliomfi miért ejti gondolkodóba, és miért ragadja meg a nézőt. Jászay Tamás vette észre, hogy a beregszásziak Liliomfija, díszletestül-jelmezestül (Olekszandr Bilozub, V. Csolti Klára), a színpadi szerepekben felvállalt ripacskodásban és a társulat folyamatos színpadi jelenlétének kollektív profizmusában, a vándorszínészet romantikus szimbólumaiban (ekhós szekér, a játszóhelyek emblémaszerű felsorolása a kocsiponyván stb.) lényegében a beregszászi, magyar nyelven játszó teátrum állandó, bizonytalan léthelyzetének színpadi adap- tációja. A beregszászi Liliomfiban Vidnyánszky tulajdonképpen csak felhasználja Szigligeti vígjátékát, és – a többé-kevésbé pontosan követett eredeti szöveg ellenére – nem azt viszi színre. A beregszásziak nem a Szigligeti-darabot játsszák, hanem azt, ahogyan egy magyar, vidéki (határon túli) társulat eljátssza, eljátszaná a Liliomfit, bárhol, és a magyar színháztörténet elmúlt másfél száz esztendejében bármikor. Vidnyánszky Liliomfi-értelmezése ökonomikus választ ad arra a dilemmára, amit a tavaly az Örkény Színházban bemutatott, a Mohácsi testvérek által vezényelt Liliomfi a darab átigazításával tudott megoldani: a színészi profizmus és dilettantizmus izgalmas, színháztörténeti és „színházontológiai” problémájára.

Jelenet a Liliomfiból. Rácz József felvétele

Jelenet a Liliomfiból. Rácz József felvétele

Kényszerűségből le kell egyszerűsítenem a két koncepció összevetését, pedig hosszabb elemzést is megérdemelnének a rendezői-dramaturgiai értelmezések eltérései. Mohácsiék a színészi játék paradox megoldhatatlanságára – dilettánst játszani! -, pszicho(pato)lógiájára építik adaptációjukat, s kénytelenek szembenézni a Szigligeti-szöveg elavultságának értelmezéstörténeti tapasztalataival is, ezért átírják a szöveget; Vidnyánszky és egykori társulata egy előadásnyira tágított teátrális gesztussal azonban éppen a szerepek színészi megoldhatatlanságából indul ki. A színészi játék lélektani árnyalatlansága nagyon fontos eleme a Vidnyánszky-adaptációnak, sőt, a karakterszínészi klisék nála jelképszerűek, éppen ennek a szimbolizmusnak az érdekében mond le a rendező a Szigligeti-szöveg átírásáról. (A beidézett szövegek, kiszólások stb. csak izgalmas kommentár-felhőbe burkolják a drámaszöveget.) A Szigligeti-textus elavulásával a beregszásziak előadása úgy néz szembe, hogy – szemben Mohácsiék verziójával – a szöveghez való ragaszkodással növeli a groteszkig a ripacs és színész közötti kontrasztot. Vidnyánszky megoldása előtt kétségkívül kalapot kell emelni.
Ugyanakkor éppen az októberi nemzetibeli előadások kapcsán vagyok kénytelen rögzíteni azt, hogy valami mégis megváltozott, hogy a beregszásziak előadása valami miatt mégsem működik. Ennek kettős okát látom: az egyik az előadás szimbolikus kontextusának visszavonhatatlan megváltozásához köthető; a másik alighanem csak eseti: a Nemzeti színpada, színházi tere ugyanis, különös módon, alkalmatlan arra, hogy ezt a színházi intenzitást elviselje.

Jelenet a Liliomfiból. Rácz József felvétele

Jelenet a Liliomfiból. Rácz József felvétele

Kezdjük ez utóbbival. A Nemzeti Színház jelenlegi darabínségében – a sajtónyilatkozatok szerint januártól számíthatunk a teljes, önálló műsorrendre – aligha véletlen, hogy az igazgató éppen egy sikeres régi produkcióját hívja meg új színházába. Büntetlenül azonban nem lehet bármilyen produkciót feltenni a Nemzeti színpadára; az október 6-i előadás ugyanis – hozzáteszem: kár érte – bizonyította, hogy igazak a Nemzeti csapnivaló akusztikájáról szóló mendemondák: a Liliomfi koreográfiája – és általában véve, a kezdetlegességet imitáló, egyszerű, amúgy hibátlanul is működni képes, szimbolikussá átlényegülő eszközei -, a színpadi beszéd és a dialógusokat ellenpontozó és aláfestő kórus és élőzenei kíséret akusztikai egyensúlya tökéletesen felborult.
Hangmérnök legyen a talpán, aki ennek okát megfejti. A darabot a koncepció szerint „unplugged” kell játszani, és talán az okozza a bajt, hogy a díszlet nem segít, és az üres, hátsó térbe nem lehet hangterelőket állítani – mert amúgy telitalálat az üres, széltében és mélységében végtelenné, idegenné tágított, sötét színpad közepén álló ponyvás szekér, ami néha Kamilla kisasszony két szobájává, néha Kányai fogadójának ebédlőjévé változik stb. A színészek és a kórus-zenekar „beállásait” – hogy ki milyen irányba beszéljen, a zenekar például mindig szélen áll – nem igazították a terem adottságaihoz. Az erkély első sorában ülve még olyan meglepetés is ért, hogy a tőlem jobbra, a színpad előterében álló színész hangját a bal oldalról adta vissza a terem. Sajnos tény, hogy a Nemzetiben a próbáknak kell biztosítaniuk egy olyasfajta „üzemszerűséget”, ami a több hónapos próbafolyamatok során „kalibrálja” az előadások hangzásának egységét is, és – szégyen, nem szégyen – szükség esetén igénybe kell venni a színház hangtechnikai arzenálját. Most már látszik – illetve hallatszik -, hogy az igazgatóváltás előtti team erre odafigyelt. Hogy a beregszásziak Liliomfijának néhány próbás nemzetibeli színpadra állításánál érzékelhették a problémát, az a zenei bejátszásokkor – amelyeket nem a színpadon álló gramofon tölcséréből, hanem a színházi hangrendszerből hallottunk – egy beismeréssel ért fel. A Liliomfinak az időszerkezet és a néző figyelmét megosztó hatások felől nézve is legizgalmasabb megoldásai – a színpad szimultán kezelése, amikor egyszerre két jelenetet látunk, amikor a Szigligeti-szöveg időben eltolt szakaszai egy időben játszódnak – ráadásul tökéletesen érzékelhetetlenné váltak bizonyos jelenetekben. Nem biztos, hogy a nézőtér minden pontjáról, de az én ülőhelyemről gyakorlatilag nem lehetett hallani ezeket a dialógusokat – alapvetően talán azért, mert egy szabadtéri előadásban vagy egy másfajta, doboz- vagy moziszerűbb teremben a néző térben jobban érzékeli, honnan jön a hang. A földszint első soraiban a Nemzetiben bizonyosan nem jelent gondot, hogy ki honnan beszél, de fönt, ahol mindenhonnan és mindenféle fáziskésésekkel jön a hang, tökéletesen egybefolytak az egyébként dramaturgiai értelemben is kulcsdialógusok.
Az előadás így – a színészek és a lenyűgöző teljesítményt nyújtó kórus minden tiszteletre méltó igyekezete ellenére: a címszereplő Rácz Józsefet, és a Kamillát és Szilvai professzort játszó Kacsur Andreát, illetve Kacsur Andrást mindenképpen ki kell emelni az előadásból – egyfajta akusztikai ámokfutássá változott.

Jelenet a Liliomfiból. Rácz József felvétele

Jelenet a Liliomfiból. Rácz József felvétele

A másik zavaró dolog a Vidnyánszky-féle Liliomfi szimbolikájának hirtelen anakronizmussá válása. Víziója a perifériáról a színházi élet középpontjába vágyakozó színészközösségről szól, de ez a narratíva azonnal hatástalanná válik, ha az amatőrizmus kétségtelen pátoszára épülő előadás a nemzeti színjátszás „főszékesegyházában” adatik elő. Ez a romantikus – vagy a kortárs, fesztiváljáró, vendégszereplős – vándorszínészet végállomása. A Vidnyánszky-féle Liliomfi bárhol játszható, és a beregszásziak virtuóz előadásában bárhol élvezhető, csak a Nemzetiben nem, mert a Nemzeti színpada – nemcsak technikai, hanem szimbolikus értelemben is – hatástalanítja az előadásukat, eltörli az összes jelet, amiből a rendező metaforikus olvasata felépült. És tegyük hozzá: nem is beregszásziak érkeznek meg a Nemzetibe, hanem az előadásuk rendezője. És ebben van valami szomorú, még akkor is, ha a közönség lelkes és tapsol. Nem tudom, értik-e, mi változott meg 2007 óta.
A beregszásziak Liliomfija – már említettem – szövegszerűen Szigligeti vígjátékát adja, de mintha közben egy másik darabot látnánk. És ezt ne csak absztrakt módon, ne csak a beregszászi magyar teátrum önreflexiójaként értsük. Mohácsiék Liliomfija kapcsán már utaltam rá – SZÍNHÁZ, 2013/2. -: Szigligetinek nem a Liliomfi az egyetlen vándorszínészetről szóló darabja. Ilyen az 1845-ben, a Liliomfi előtt négy évvel, az Akadémia Eredeti színjáték című sorozatának XV. füzeteként megjelent Vándor színészek című vígjátéka. Szigligeti „Edvárd”- így szerepel még a címlapon – Balatonfüreden játszódó darabját nem véletlenül nem játsszák a színházak az utóbbi száz-egynéhány évben: a vígjátéki konfliktusai bántóan egyszerűek, nem is lehet másként olvasni, mint valami kulcsdrámát az első Nemzeti Színházunk megalakulását követő esztendők színházi viszonyainak, konfliktusainak, nevezetesen a vándortársulatok és az állandó színház kölcsönös előítéleteinek megértéséhez. Van benne minden: nőcsábászat és egyéb okok miatt részrehajló kritikusok, civil notabilitásukkal visszaélő önjelölt drámaírók, egy közepesen ambiciózus színésznő egy nála sokkal ambiciózusabb mamával megverve, és egy Bájfalvi nevű, a pesti Nemzetibe (1841 óta Nemzeti a Pesti Magyar Színház) vágyó színész-rendező, aki tulajdonképpen nem más, mint Szénási Pál, a gyámja elől bujdosó, szökött egyetemista. Az önjelölt drámaíró éppen azzal zsarolja a rendezőt, hogy felfedi kilétét, ha nem adatja elő darabját, a „Lángoló szív”-et. Sorolhatnánk a jobbnál jobb karaktereket, de ennyiből is világos, hogy a Liliomfi dramaturgiai értelemben ezeknek a figuráknak (Szénási és Liliomfi- Szilvay, anya-leánya és Kamilla- Mariska stb.), előtörténeteknek, helyzeteknek (színészek közé álló diák) az átdolgozása. Alighanem Szigligeti is érdekelt volt abban, hogy a Vándor színészek feledésbe merüljön. A darabnak azonban még most is megvan a frenetikus humora – aki teheti, olvassa el, jómagam a bécsi Kuk Hofbibliothek online elérhető példányát olvastam -: az elképesztő bemondásaiban.
Elképzelhetőnek tartom, hogy a Vidnyánszky-féle Liliomfi a Vándor színészek ismeretében született – végső soron, persze, a Liliomfi nagy vonalakban magában foglalja az 1845-ös vígjáték konfliktusait -, s ha nem, annál izgalmasabbak a párhuzamok. A Vándor színészek tulajdonképpen a Nemzetibe vágyódó vidéki színészet kiskátéja. A darab a kritikusok jelenetével kezdődik, amelyben Igazfi és Sunnyi szerkesztő urak felváltva olvassák fel a füredi előadásról írt, homlokegyenest ellenkező kicsengésű bírálatukat; a beregszásziak előadásában Szellemfi lapoz bele egy kritikai lapba, az előadás vége felé. (Ezt a jelenetet nem Szigligeti, hanem a rendező-dramaturg írta bele a Liliomfiba, és a kritikaellenes kiszólásnak most, az igazgató úr színházában valahogy elveszett a humora.)

Jelenet a Liliomfiból. Rácz József felvétele

Jelenet a Liliomfiból. Rácz József felvétele

De olvassunk tovább, csak úgy sorjáznak a jobbnál jobb mondatok a Vándor színészekben. Fecseginé mondja színésznő lányának: „Szerencsétlen, hát soha nem látod át már, hogy ármány, párt és journalista nélkül nem állhatsz meg, ‘s nem juthatsz a nemzeti színpadra, pedig az a fő czél, érted?” Bájfalvi mondja: „Tisztelet becsület a kritikának, melly tanítni és használni akar […] De vannak emberkék, kik diadalmenetökben, majd egy szinészt akarnának eltiporni, mivel nincs kedve hizelegni…” Sunnyi szerkesztő úr bon mot-i: „Jegyezze meg jól: barátunk darabjában mindig roszul játszanak a színészek, elleninkkében pedig mindig jól. Tehát a darabot dicsérni, a szinészeket pedig piszkolni kell.” És: „Ah, az a humor a kritikában megbecsülhetetlen! – Látja ön, a humor magyarul víz, s vessen ön bármi tárgyat vízbe, meglássa, nagyobb, kisebb, hoszabb, szélesebb, szóval egészen másfélének fog látszani, mint a millyen valódi alakja.” Téglásiné úrhölgy, a rajongó, a mintanéző tirádája: „…hiában gunyolódnak, én pártolok minden nemzetit, s az irodalom és szinészet országosan elösmert emeltyűje a nemzetiségnek: s van-e Bájfalvinál ügyesebb színész?” Az utolsó, harmadik felvonásban a színpadon ott van egy, a kulisszák és a díszletező munkások felől mutatott, kifordított színház, a színpad és a függöny hátulról, legbelül pedig a „játékbeli nézőhely” és a színészekkel eljátszatott „játékbeli” közönség, ahogy az az 1845-ös kiadás 92. oldalán akkurátusan le is van rajzolva. (Vidnyánszky Liliomfi-színpada is ilyen komplex színpad.) Itt fordul majd a régi jó, Szigligeti-féle vígjátéki káoszba a történet, itt lepleződnek le a zsarolók, a kritikusok, a szerelmesek és maga Bájfalvi/Szénási is. Itt hangzik el Bájfalvi monológja is: „Igen bátyám, büszke vagyok a szinész czimemre! Nyitva állt előttem minden tér, s én csak ezt választám, mert hivatást érzek hozzá, s mert ezen kitűnni szintolly dicső, üdvös és hasznos nemzetiségünkre, mint bármelly másikon. Sőt, van-e hivatal, melly meg nem találná nálunk folyvást alkalmas emberét, de hány van, ki e színészi pályára alkalmas? s az alkalmasok közől hány van, ki az előítéletet megvetve, rálépni nem szégyenel? hány van, ki mintegy száműzve magát a valódi életből, nagyszívűn tűrni kész a kicsinlés s megvetés nyilait, mellyekkel rokoni, baráti, ösmerősi folyvást sértegetik. És nem gondolok az afféle nemesi, de igen is parasztos gőggel, büszkén mondom ki: magyar színész vagyok! mert fel tudom fogni a nagy és szent czélt, mellynek eszközül szolgálok: mert tudom, hogy nálunk a szinmüvészet a nemzetiség előtt visz szövétneket, s a nemzetiség előtt tisztelettel nyit utat minden igaz magyar, s örömmel gyül követői seregébe!”
Mintha nem is Bájfalvi mondaná, mintha Szigligeti előre megírt volna néhány színházi vezércikket – és igazgatói pályázatot – évszázadokra előre, s csak idézgetni kell belőle. De Szigligeti Edvárd vígjátékot írt – el ne higgye neki és darabja főhősének-rendezőjének senki ezt a pátoszt. A vígjátéki dramaturgia nagyobb úr a nemzeti pá- tosznál. Sőt, a hamis nemzeti pátosznak a vígjátéki dramaturgia a legnagyobb ellensége: Bájfalvi úgy vállalja a lelepleződést, úgy viszi bele Kék úr Füreden játszó társulatát az utolsó nagy bukásba, hogy – az utolsó jelenetben bevallja – már két napja tudja: „Igen, Pestre megyek mert a nemzeti szinház tagjává levék, már két napja kezemben az új igazgatóság meghívó levele.”
A kommentárokat ezúttal elhagynám. Elég ennyi: október 6-án a Liliomfit néztük, és a Vándor színészeket láttuk a Nemzeti Színházban.

Facebook Comments