Kovács Flóra könyve alapos elméleti műveltségről tanúskodik, amelyet a szerző érzékenyen alkalmaz az elemzések során. Ugyanakkor a kiválasztott színházi előadásokkal kapcsolatban felmerül a kérdés, hogy mennyiben reprezentatív a válogatásuk.

Kovács Flóra A közösség a kortárs erdélyi drámában és színházban című könyve, amely a Szegedi Tudományegyetemen oktató szerző átdolgozott doktori disszertációja, a közösséghez kapcsolódó beszédmód kérdéskörét vizsgálja a kortárs erdélyi drámairodalomban és színházban. A kötet tanulmányai arra az előfeltevésre épülnek, hogy az elemzett szövegek – színházi előadások és drámák egyaránt – hangsúlyosan reflektálnak a közösség kérdéseire és a közösségképzés gyakorlatára (ki- és belépés, kizárás, befogadás aktusaira).

Kovács könyve egy elméleti és egy műalkotásokat elemző részből áll. Annak ellenére, hogy az első részben kifejtett szempontrendszer jelöli ki Selyem Zsuzsa, Láng Zsolt és Visky András drámáihoz, valamint a Bocsárdi László rendezte A csoda című előadáshoz és a TransylMania zenekar koncert-előadásához való közelítés módját, a kereszthivatkozások szövete miatt az elméleti blokk és az elemzések nem különülnek el mereven egymástól.
A tanulmányok elméleti alapvetései az interdiszciplináris szemléletmódnak köszönhetően több tudományterület – irodalomelmélet, színházelmélet, kulturális antropológia, társadalomelmélet, filozófia – meglátásaira támaszkodnak. A szerző fejtegetéseinek egyik legfontosabb kiindulópontja az Arnold van Gennep és Victor Turner nevéhez fűződő rítuselmélet, amelynek segítségével a színház átmeneti jelenségeit vizsgálja – például a Mert tudnom kell… című előadásban azt, hogy milyen változásokon esik át a történetbeli közösség, de a rítus fázisait olvassa rá Mihai Măniuţiu román rendezőnek a szerepfelvételről, színészi játékról, nézői részvételről szóló esszéire is. A másik fontos kiindulópontot a közösségelméletek jelentik, köztük hangsúlyosan a Cs. Gyimesi Éváé.

Bár Kovács sok helyen kitér erre, nem szentel külön fejezetet a közösségi és művészeti vonatkozásban felmerülő kisebbségi kérdésnek. Ezt a fogalmat leginkább a könyvben sokat hivatkozott filozófus, Gilles Deleuze definíciójához közelítve használja, eltérően például a transzszilvanizmus ideológiájától vagy a „határon túli kisebbség” hagyományos politikai elgondolásától. Azért fontos ezt kiemelni, mert bár ezek a kisebbségi elgondolások is szorosan a közösségi jelleggel összefüggésben értelmeződnek, Deleuze a fogalomhoz más irányt és értékeket társít: az organikus kiegészülés vágya által hajtott felfelé igazodás helyett a szubverzivitás lehetőségét, amely alkalmat ad a többségi (intézményes, hatalmi) nyelvhasználatból való kilépésre, következésképp az új tartalmak kifejezésére. S ezt a gondolatmenetet Kovács a drámaelemzések során úgy követi, hogy a közösséghez kapcsolódó gyakorlatot, tematikus elemzésén túl, a dehierarchizáló szövegszervező és dramaturgiai eljárásokkal, valamint a hatalmi (dichotomikus, oppozíciós) szerkezeteket és logikát megtörő beszédmódokkal hozza viszonyba.

Az első két fejezet (A színházi nyelv iterabilitása és figurativitása; A „sokféleség” a színházi aktusban) Mihai Măniuţiu Aktus és utánzás című esszékötetében körvonalazott színházelméletével foglalkozik. Időművészetként a színházi jelenségek folyamatszerűek, rétegzettek és átmenetiek, s Măniuţiu is ilyenként, egy hármas fogalom segítségével (színész, szereplő, játék-lény) ragadja meg a szerepfelvétel mozzanatait, amelyet Kovács a van Gennep-i rítuselmélettel vet össze. Továbbá a kívüliség színházi kérdésével foglalkozva a rendező „elbűvölő” és „elbűvölt” fogalompárosát hívja segítségül, amelyet a színész – szerep – nézői részvétel egymással való viszonyaként elemez, az „elbűvölő” és az „elbűvölt” szerepeinek állandó körforgásából adódóan folyamatszerű jelenségekként.
A harmadik fejezet (Ideológia? Érték? Hely?) a közösségelméletekre tér át. Közösség, ideológia, érték és hely kérdései úgy kapcsolódnak össze a szerző szerint, hogy minden közösségi elgondoláshoz ideologikus tartalmak rendelődnek, amelyek reprezentációja (vagyis az értékek kommunikációja) a nyilvánosság terében történik. A különböző közösségdefiníciókat (Kálmán C. György, Cs. Gyimesi Éva, William Dilthey) összehasonlítva Cs. Gyimesi Éva „reális közösség” fogalmát emeli ki: ez a közösség többértékűségére helyezi a hangsúlyt, egy olyan „mi” létére, amely nem törli el az „én”-t, és amely az egyén szabad választásán alapul. Az ideológiafogalmak (és a nyilvánosság elgondolásai) közti különbségeket Mannheim Károly felosztása nyomán azok partikuláris, illetve totális jellegével szemlélteti, vagyis a részlegesen elfogadó/elutasító és a teljesen egyneműsítő, totalitárius rendszerek sajátosságaival.
A negyedik és ötödik fejezet (Az átmenetiség jegye a Mert tudnom kell…-ben; Olvasási módok a színházi nyelvben) visszakanyarodik a színházhoz, és bennük a szerző a rítuselméletet, illetve az átmenetiség jegyeit egy – a magyarság múltját, jelenét és jövőjét egy lány sorsán keresztül bemutató – zenés előadás profán, illetve mitológiai térképzésében, valamint az alakok (lány, ördögi figurák) státusaiban mutatja ki. A lány elcsábításának, a közösségből való kirekesztésének, majd abba való visszalépésének a mozzanatait a szerző egy közösségfogalom feltételéhez köti, és példázatértéküket a tanácsadó beszéd műfaján keresztül vizsgálja. A hatodik fejezetben (Az átmenetiség lépcsői) Bocsárdi László A csoda című rendezésében az átmenetiség jegyeit a tér és az alakok szintjén elemzi.
A további négy fejezetben drámák kerülnek górcső alá. Selyem Zsuzsa Tetkó. Avagy ha így megy ez, ki állítja meg Arturo Uit? című drámájában Kovács a rizomatikus, mellérendelő, fragmentált szerkesztést, valamint a nem-lineáris dramaturgiát elemzi. Visky András A szökés című művében a nem-lineáris időkezelést a közösségképzés és kanonizáció jellegzetességeivel hozza összefüggésbe: a különböző forradalmak álomszerűen bizonytalan, intertextuális játékokkal teli megidézése a történelem elbeszélhetőségének problémáira kérdez rá. A Júlia című szövegben a hívő és világi hatalom képviselőinek beszédmódjai közti eltérések, a kimozdítás performatív nyelvi játékai kerülnek előtérbe, míg Láng Zsolt drámájában (Játék a kriptában) a beszédmódok ideologikus tartalmait elemzi a szerző: egy esküvőre egybegyűlt társaság szereplői közt kipattan a szikra, s replikáik mentén a különböző közösségi szemléletmódok (emigráns, kisebbségi, asszimiláns) sémái figurázódnak ki.
Kovács Flóra könyve alapos elméleti műveltségről tanúskodik, amelyet a szerző érzékenyen alkalmaz az elemzések során. Ugyanakkor a kiválasztott színházi előadásokkal kapcsolatban felmerül a kérdés, hogy mennyiben reprezentatív a válogatásuk. Míg Bocsárdi rendezése a kortárs erdélyi színház – Tamási Áron drámáinak színházi recepcióját illetően is – kiemelkedő alkotása, addig a Mert tudnom kell… esetében vélhetően inkább kronológiai, semmint esztétikai fogalomként érthető a „kortárs” jelző. Bár az előadás kiváló alapanyagul szolgál az átmeneti rítusok felől való megközelítéshez – amit a szerző részletezőn és elmélyülten valósít meg -, kérdés, hogy a választás miért erre a produkcióra esett, holott a tárgyalt időszakban több előadás is nemcsak tartalmi, de formanyelvi értelemben is újszerűen vitte színre a közösség (identitás, közösségi emlékezet, kisebbségi-többségi) kérdéseit. Elsősorban a Gianina Cărbunariu 20/20 című előadására gondolok, de akár a Honvéd Együttes Bozgorok vagy Szíkölök című produkciói is eszünkbe juthatnak.
Kovács drámaelemzései a szövegek szerkesztettségére, a bennük megjelenő beszédmódokra és ezek ideológiai jelentéseire fokuszálnak, de nem mindig tisztázzák a drámaolvasási metódust. Selyem Zsuzsa Tetkó című szövegében a vizualitásra és koreográfiára vonatkozó instrukciókat például egy lehetséges előadás, illetve rendezői gesztusok felől olvassa („Jelen [dráma- – V. A.] részlet színházban való befogadásának módjáról több szinten érdemes beszélni” [140.]; „A közönség fotói közé vegyítéssel érhető el talán a legnagyobb hatás” [141.]; „Mivel filmrészlet [a Selyem Zsuzsa által „belinkelt” dokumentumfilmről van szó – V. A.], ezért képen kívüli hangról beszélhetünk, a kockán ebből a felirat marad, ha meghagyja a rendezés” [142.]). Bár minden dráma rendelkezik virtuális előadásszerűséggel, kódol a teatralitásra vonatkozó elképzelést, ezt a színházfüggőséget már csak a színházművészet (és ugyanígy a drámaszöveg) autonóm volta miatt is problémás a színházi befogadás terminológiáján keresztül értelmezni, azon túl, hogy e megfogalmazás szerint szöveg és előadás puszta fordítási viszonyban állnak egymással. Ennek nemcsak a kortárs színházi gyakorlat mond ellent – amely a szöveget sokszor csak egy, nem szükségszerűen kitüntetett elemként használja, s kevésbé jellemzi a szerzői instrukciók minuciózus betartása -, hanem többnyire a színházi gyakorlat is.
Kovács könyve rendkívül izgalmas területre kalauzolja az olvasót (akinek az izgalom fejében olykor meg kell küzdenie az akadémikusan szikár stílussal, a helyenként kevésbé gördülékeny mondatokkal). A különböző tudományterületek meglátásait gazdagon egymásra vonatkoztató írások egy kisebbségi művészeti korpuszt vizsgálnak, ám nem a kategorikus adottság feltétlen elfogadása felől teszik. A kisebbségi – s ezt Kovács Flóra Deleuze nyomán mindvégig nyomatékosan hangsúlyozza könyvében – nem írható le kizárólagosan az etnikai, a nemzeti, a demográfiai, a helyi meghatározottság (stb.) kritériumaival. Bár ez a meghatározás látszólag ellentmond az elemzésre kiválasztott művek „hovatartozásának”, ezt a könyv diskurzusa, a tárgyalás módja tisztázza. Kovács ugyanis nem egy „kis kultúra” dráma- vagy színháztörténetét írja; szándéka nem az, hogy átfogó képet adjon a rendszerváltás utáni erdélyi színházi történésekről. Sokkal inkább egy érzékenység, egy (állandó alakulásban lévő) pozicionáltság feltérképezésén dolgozik, s jóllehet óvakodik az egységesítő következtetések didaxisától, elemzései rendre azt járják körül, ami ezekben a művekben újra és újra (nyilván eltérő formában) jelentkezik: a köztesség, idegenség és otthonosság, a távolság tapasztalatait – értés, nem-értés, félreértés a humor és irónia töréseiben megjelenő alakzatait. Végső soron egy létmódot, amelyből ezek a megnyilatkozások fakadnak.
Kovács Flóra: A közösség a kortárs erdélyi drámában és színházban.
Fiatal Írók Szövetsége, 2013.