…ritkán vagyok annyira zavarban, mint amikor az előadáson azt próbáltam megfejteni, miért kacag a publikum hangosan és önfeledten olyan poénokon, melyeket jómagam igen kevéssé találok humorosnak.

Bodó Viktor A revizor-rendezése nem gogoli, hanem putyini világban játszódik. Ez utóbbi akár az előbbi egy magasabb szintű változatának is tekinthető, hisz nagyon sok a hasonlóság a kettő között, leginkább azért, mert az ember lelkében-elméjében mélyen gyökeredző butasága és korrumpálhatósága évszázadok múltával és társadalmi rendszerek széthullása ellenére sem igen változik. Összeköti persze a két világot az orosz környezet és a szereplők orosz neve is, de a történet Magyarországon is játszódik, hiszen annak máshol nem volna értelme, hogy az Iván Hlesztakovot alakító Lengyel Tamás kikacsintva a közönségre tévésorozatból ismert figurára célozgat. Ha elfelejtenénk, hogy Gogol korában nem volt tévé és papírlapot csíkokra vágó iratmegsemmisítő, akkor sem helyeznénk az előadást a 19. század első felébe, mert Bodó színpadán minden – 21. századra jellemzően – álságosan grandiózus és szedett-vedetten eklektikus. Ugyanilyen a mai Oroszország is: egyszerre van benne bizánci, cári és szovjet jelleg, megmerevedő nagyhatalmak tespedésének emlékezete és Kelet felől Nyugatra száguldó „barbár lendület” – mindez pro forma megfűszerezve egyfajta parlamenti demokráciára emlékeztető intézményrendszerrel. Sokak szerint kicsi hazánk is miniben erre tart…
Mégsem gondolom, hogy Bodó Viktor a mai Magyarországra utaló történelmi-társadalmi parabolát rendezett volna A revizorból. Parabolának ugyanis pontatlan és eklektikus az előadás. Inkább abszurd történelmi blődlinek tetszik, amibe minden belefér. Jóhiszeműen azt gondolom, hogy Bodó képzeletben jócskán előreszaladt a jövőbe, hogy onnan nézze meg, milyennek látszik a korunkat és régiónkat jellemző sajátos létezésmódunk, kevésbé jóhiszeműen el tudom képzelni, hogy csak egy közönségsikerre apelláló, röhögtető, modernizált A revizort akart színpadra vinni a Vígben. A premier közönségének többsége mintha csakis ez utóbbi szándékot fogadta volna el boldog megelégedettséggel; bevallom: ritkán vagyok annyira zavarban, mint amikor az előadáson azt próbáltam megfejteni, miért kacag a publikum hangosan és önfeledten olyan poénokon, melyeket jómagam igen kevéssé találok humorosnak.

Lengyel Tamás

Lengyel Tamás

Jóhiszemű értelmezésemben viszont nagyon tetszett a nyitott, megvilágított színpadon már az előadás kezdete előtt is szemlélhető, hatalmas teret képező, impozáns díszletépítmény, amely egy abszurd összevisszasággal kialakított és berendezett fedettuszoda-belsőt jelenített meg (díszlet: Balázs Juli). Ebben játszódik le mindkét felvonás. A hatalmas csarnoktérben mindvégig markánsan érzékelhető a tipikus kontraszt: a nagyravágyó ember kisszerűsége. Gogol kortalanná vált hősei ugyanis a maguk módján igencsak nagyravágyók: kisváros nagy létesítményében pénzüket, befolyásukat, szemétdomb-hatalmukat gyáva elszántsággal igyekeznek mindenáron megvédeni. A felnagyított abszurd környezetben adekvát az abszurd alaphelyzet, hogy tudniillik a városka teljes vezetősége (családtagokkal és beosztottakkal együtt) egy emberként képes a revizornak nézni a pénzét elherdáló, ezért már egy ideje titkon az uszoda egyik kabinjába beköltözött fiatal idegen hivatalnokot. Mindehhez nyelvi-tartalmi abszurditás is dukál: mai nyelvhasználat, valamint mára konkrétan utaló beszólások és eszközök tűnnek fel rendszeresen a kisebb-nagyobb mértékben Gogol-hű jelenetekben is. A figurákat nagyszerűen karakterizáló jelmezek korhoz kötöttsége is az esetek többségében megfejthetetlen, éppen ezért a szereplők ruházata is tökéletesen illik a koncepcióba (jelmez: Nagy Fruzsina).
Aggályosnak igazán csak a szinte folyamatosan abszurdan eklektikus játékmódot vélem, még akkor is, ha egyértelmű: a rendező ezzel is a korszerű, megújuló színházi nyelv megteremtését kísérli. Ennek ellenére sokszor erőltetettnek tetszik a megszokottan realisztikus játékmód meg-megszakítása furcsa, elidegenítő-nevettető gesztusokkal, akciókkal, mozdulatokkal, például szöveg közben váratlan-indokolatlan közös ujjpattintásokkal, hirtelen groteszk-idétlen elesésekkel, egyéb visszatérő mozdulatsorozatokkal, gesztusokkal és publikummal összekacsintó, „belterjes” beszólásokkal (lásd: Bodó Viktor egyszer Hlesztakov-Lengyellel azt mondatja: „ledaráltak, eltűntem”.) Mindezek olykor-olykor sejtelmes-zörejes zenei effektusokkal kísérve felidézik a Katona József Színház-beli, 2003-ban bemutatott Bodó rendezte Motel elvont-abszurd hangulatát és játékstílusát, de a nagy különbség az, hogy a Motel-kísérletben nem volt direkt bulvár ízű röhögtetés (mely ugyan nem ördögtől való, de ugyanolyan nehézkesen passzol az abszurdhoz, mint a „kisrealista” játékstílus). Indirekten bizonyítja a játékmód nehézkes működését, hogy az előadás vége felé egy, ha nem is szöveghű, de erősen Gogol-hű, majdhogynem hagyományosan abszolvált jelenetben (amelyben közösen felolvassák Hlesztakov „elfogott levelét”) csiszolódik össze gördülékennyé a szereplők játéka, és jön elő a még mindig hatásos gogoli irónia.

Lengyel Tamás és Járó Zsuzsa

Lengyel Tamás és Járó Zsuzsa

A szereplők hősiesen küzdenek mindvégig, mert nem könnyű megtalálni egy szerep ívét, ha a játékot furtonfurt alakításba applikált külsőségességekkel kell megakasztani. Talán ezért sem születnek igazán nagy ívű alakítások, a főbb szerepeket játszó Hegedűs D. Géza (polgármester), Járó Zsuzsa (a felesége) és Lengyel Tamás (az álrevizor) magas szakmai színvonalon, becsülettel helytáll, de szereplésük legendássá feltehetően nem fog válni (mint néhány nagynevű elődjük esetében). Ebben A revizorban a (fő)szerepív kimunkálásánál hálásabb feladat néhány karakter rövid felvillantása. Ennek megfelelően az előadás emlékezetes mellékszereplői Hevér Gábor (bíró), Kerekes József (szociális intézmények gondnoka), Józan László (iskolaigazgató) és Lajos András (postamester). Karácsony Zoltán uszodaigazgatóként meg egyenesen azzal arat sikert, hogy egyetlen elkezdett mondatát sem engedik befejezni.

Nyikolaj Vasziljevics Gogol: A revizor (Vígszínház – Szputnyik Hajózási Társaság)

Díszlet: BALÁZS JULI. Jelmez: NAGY FRUZSINA. Zeneszerző: KLAUS VON HEYDENABER. Zenekarvezető: MATKÓ TAMÁS. Mozgás: HEGYMEGI MÁTÉ. Dramaturg: KOVÁCS KRISZTINA, RÓBERT JÚLIA.
Fénytervező: BÁNYAI TAMÁS. Hang: KERESZTES GÁBOR, HUNYADI ALEX. Szcenika: KRISZTIÁNI ISTVÁN. Súgó: KERTES ZSUZSA. Ügyelő: HÉJJ JÁNOS, WIESMEYER ERIK. A rendező munkatársa: PINTÉR BEÁTA.
Rendező: BODÓ VIKTOR.
Szereplők: HEGEDŰS D. GÉZA, JÁRÓ ZSUZSA, RAINER MICSINYEI NÓRA m. v., Varja, a lánya KOBLICSKA LŐTE m. v., LENGYEL TAMÁS, HEVÉR GÁBOR, KEREKES JÓZSEF, JÓZAN LÁSZLÓ, MOLNÁR ÁRON,
SZABÓ ZOLTÁN m. v., LAJOS ANDRÁS, GÉCZI ZOLTÁN, GONDA KATA e. h., KARÁCSONYI ZOLTÁN, FÁBIÁN SZABOLCS e. h., MÓZES ANDRÁS e. h.

Facebook Comments