A sokat markolás a történeti szálat is – jó értelemben vett – tanmesévé teszi, de a rendezés mellett az írást is magára vállaló Schilling Árpádnak valószínűleg éppen ez volt a szándéka: vitaalapnak szánta, nem cizellált drámai-irodalmi alkotásnak.

A véletlen úgy hozta, hogy mielőtt a cikk megírásához kezdtem volna, átlapoztam a Holmi márciusi számát, mely nyitóvers helyett ezúttal Benjamin Constant (1767-1830) Milyen férfiút válasszunk az ország képviseletére? című írásával kezdődik. A svájci születésű francia filozófus és politikus „önálló gondolkodású és politikailag független férfiakat” ajánl honfitársai figyelmébe, olyanokat, akiket az elveik, az alkotmányosságba és a szabadságba vetett hitük irányít, nem pedig hatalmi-politikai pragmatizmus. Hogy jön mindez a Krétakör bemutatójához? Úgy, hogy ott is modellálnak egy választást, és mi, a nézők választunk polgármestert a programja helyett történelmünket felmondó történelemtanár-iskolaigazgató és a szónoklattanban szintén nem járatos, ám pragmatista építési vállalkozó közül. Bár a többség egyiküknél sem teszi fel a kezét, az építési vállalkozóra voksolnak többen. Jó vége azonban ennek sem lesz, ahogy valószínűleg a másik variáció ugyanúgy tragédiához vezetne. Van választásunk, de – alkalmas jelölt hiányában – mindössze annyi, hogy a rossz és a rosszabb között méricskélhetünk.

a_part_800A választások közeledtével szaporodnak az ilyen, szomorú perspektívákat felrajzoló színházi előadások, gondoljunk csak az Örkényben a múlt héten bemutatott Hamlet nemzethalál-víziójára. Azonban Krétakör bemutatója kapcsán nem beszélhetünk hagyományos értelemben vett színházi előadásról. A színlap az „interaktív zenés színház” megjelölést használja, de talán a társadalmi látlelet és közösségi esemény fogalmakkal lehetne körülírni azt, ami a Trafó színpadán és nézőterén zajlik. Ha pedig azt szeretnénk számba venni, hogy milyen eszközöket használnak mindehhez, akkor már hosszabb felsorolás szükségeltetne.
Az egész úgy kezdődik, mint egy koncert, még a zenészeket, a The Party Band tagjait is bemutatják. Aztán elindul egy kisvárosi történet az iskolaigazgatóról és az építési vállalkozóról, akik között tanár – tanítványi viszony is fennáll, de történetük egyben családi történet is, feleségekkel és gyerek(ek)kel mindkét oldalon. Ez a szál azonban sokszor nem élőben, hanem filmen bonyolódik, a fekete-fehér bejátszásokat időnként animáció váltja fel, aztán többször visszatér az élő színjátszás, ami nem csak a koncerttel, de cirkusszal is keveredik. Az egyik család vak lányát a zenekar énekesnője, a másik család fiait pedig artisták játsszák – így lesz például a gyerekek ebédlőasztal melletti rendetlenkedéséből látványos ugrószám. A fikciós szálat időnként vitaszínházi részletekkel szakítják meg, de úgy, hogy a kettő nem válik el élesen egymástól. (Ezt az érzetet az is erősíti, hogy a színészek a saját keresztnevükön szerepelnek.)

Az eszközök sokféleségéhez a felvetett problémák sokfélesége társul. A viszony a politikához, a demokratikus részvétel lehetősége vagy lehetetlensége mellett egyfajta leltárt kapunk a mai magyar társadalom fájdalmas gócpontjairól – a korrupciótól kezdve, a romákhoz fűződő viszonyon keresztül a családon belüli erőszakig. De még ennél is tovább lépnek, és nem csak a magyar, hanem az európai együttélés kérdéseit is felvetik egy ideiglenesen (éppen tíz éve) hazánkban állomásozó, mára meglehetősen szkeptikussá vált EU-szakértő segítségével. Ez a sokat markolás szükségszerűen azt is eredményezi, hogy a problémafelvetések valóban leltárszerűek lesznek, inkább emlékeztetnek minket, mint hogy új szempontokat adjanak hozzá mindahhoz, amivel nap mint nap szembesülünk. A sokat markolás a történeti szálat is – jó értelemben vett – tanmesévé teszi, de a rendezés mellett az írást is magára vállaló Schilling Árpádnak valószínűleg éppen ez volt a szándéka: vitaalapnak szánta, nem cizellált drámai-irodalmi alkotásnak. Ennek megfelelően a színészek (Szalontay Tünde, Sárosdi Lilla, Terhes Sándor és Nagy Zsolt) is néhány erőteljes vonással felskiccelt figurát játszhatnak, nem pedig kibontott karaktereket. De azért vannak jelenetek, amelyekben lehetőség nyílik elmozdulni az utóbbi felé, mint például amikor a Terhes Sándor által játszott iskolaigazgató hosszú és szándékoltan unalmas kortesbeszéde mögött ott érezni a tanár egész életútját és a korszakokat, amelyeket végigélt. És születnek hagyományos értelemben vett szép színházi pillanatok is, ilyen az együttes énekesnője, Juliette Navis játszotta vak lány és az egyik artista (Fragan Gehlker) által megformált fiú kötélen bemutatott szerelmi jelenete.
A nézők szó szerint értendő megszólítása-aktivizálása felemás eredménnyel járt – legalábbis az általam látott, március 28-i előadáson. Szavazni még csak szavaztunk, talán még azzal is, ha a két jelölt közül nem tudtunk választani, és ezért nem tettük fel a kezünket. De a nézőtérről az előadást egy ponton megállító, vitát kezdeményező krétakörös fiatalokkal már nem alakult ki érdemi párbeszéd arról, hogy be kell, be lehet-e vonni őket a róluk is szóló döntéshozatalba, és ha igen, milyen módon.
A felvetett problémák és a felhasznált eszközök sokasága nem oldódik egynemű anyaggá, de nyilván nem is ez volt az alkotók célja, hanem – ahogy az a színlapon is szerepel – a közélet újragondolására szerették volna a nézőket ösztönözni. De abban, amit jelenlegi közéletünkről elmondanak, nem nagyon található olyasmi, amivel akarva-akaratlanul ne találkoznánk naponta. És az átfogó kép miatt nem is lehet elmélyedni a részletekben. A színpadi szembesítés mindennapi tapasztalatainkkal ennek ellenére fontos, az pedig még fontosabb, hogy ebben a két órában azt igyekeznek tudatosítani bennünk, hogy ezekhez a tapasztalatokhoz másként (értsd: általános passzivitásunkból kilépve is) viszonyulhatnánk. Hogy ezt megtesszük-e, vagy sem, az már a mi választásunk.

Schilling Árpád: A Párt (Krétakör)
Zene: Lawrence Williams & Bozsóki Imre. A dalokat fordította: Závada Péter.
Jelmez: Nagy Fruzsina. Jelmeztervező-asszisztens: Pattantyús Dóra. Film: Nagy Zágon, Tóth-Ridovics Máté. Animáció: Ásmány Zoltán, Sánta Balázs. Grafikus: Sánta Dániel, Turai Balázs. Dramaturg: Bíró Bence. Rendezőasszisztens: Salamon Eszter. Produkciós vezetők: Schőn Edina, Gulyás Márton. Kommunikáció: Potyondi Linda, Polgár Móni. Műszaki vezető / Fénytervező: Éltető András. Hangtechnikus: Belényesi Zoltán. Rendezte: Schilling Árpád.
Szereplők: Matthieu Gary, Fragan Gehlker, Kiss-Végh Emőke, Nagy Zsolt, Juliette Navis, Ördög Tamás, Sárosdi Lilla, Szalontay Tünde, Vasil Tasevski, Terhes Sándor, Marc Vittecoq. Zenészek: The Party Band – Bozsóki Imre, Boross Levente, Hock Ernő, Mészáros Ádám, Lawrence Williams.

 

Facebook Comments