Az előadás „célja” nem, koncepciója azonban a beckettihez képest valahogy megváltozott. Méghozzá jelentősen.

Bár több mint fél évszázada mutatták be a Théâtre de Babylon deszkáin, ha Samuel Beckett Godot-ra várva című abszurdját színre viszik, máig zavarban van mindenki. Elvégre mit lehet a darabról még elmondani? Így jobb híján magam is szabadkozással kezdek neki, és hangsúlyozom, mennyire nem szeretnék unalmas lenni, vagy parttalan és üres információkat ismételgetni. Isten ments, hogy egyik-másik olvasó (miközben feje félrebillen, csukott száját pedig valami nedves, horkanó hang átrepeszti) Vladimirhoz hasonlóan azt dünnyögje: „Jobban is mulattam már”. A Godotviszont kanonizált klasszikus, középiskolás tananyag. Biztosan betéve fújja mindenki! Hogy írásomnak mégis valamiféle célt mímeljek, kölcsönveszem Koltai Tamás egy 1976-os interjújában Ascher Tamás legendás rendezése kapcsán mondott szavait: azt tudniillik, hogy tulajdonképpen már túl kellene lennünk az abszurdon. (Remélem, még velem vannak!) Túl kellene lennünk, a formanyelv ugyanis, amit az antidráma kikísérletezett, a virágkorát követően sikeresen beépült a színházi gondolkodásba, belesimult a hagyományos eszköztárba. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy ha így áll a dolog, akár „itt most be is fejezhetjük, és nyugodtan hazamehetünk”. Mert valami nyugtalanító mégis van a Godot-ban! Valami, ami egyszerre ismerős és idegen, ami miatt 1953 óta töretlenül megrendezik, ma is székhez kötözi publikumát, és (mélyen tisztelt unalmuk ellenére) arra kényszeríti az elszánt kritikust, hogy ezt a dolgot megnevezze.
De hogy ne ugorjunk egyből a legérdekesebb részhez, kezdjük az elején! Hiszen még meg sem említettük: Vladimir és Estragon keserű paródiáját ezúttal Ascher Tamás és Zsámbéki Gábor közösen állította színpadra. A koncepció, a tér és a karakterformálás Zsámbéki, az előadás „finomhangolása” – olvashatjuk a Katona József Színház blogján – Ascher munkája. Előbbi először, utóbbi harmadjára nyúl a becketti szöveghez, a Kaposvári Csiky Gergely Színház 1975-ös, majd 1988-ban felújított változatát a mostani, 2014-es premier követi. Akárhogy is, nem térhetünk ki előle: az, hogy a darabot valaki 26 év után ismét megrendezi, jelent valamit. De ne lássunk rémeket! Szó sincs róla, hogy erőszakot szeretnénk tenni a rendezésen, vagy figyelmüket kockáztatva, tudálékos fejtegetésbe kezdenénk azzal kapcsolatban, miért éppen a rendszerváltás előtt, és a mostani időkben kerül elő a darab. Nem, nem! Aggodalomra semmi ok, azt is csak zárójelben említjük, hogy esetleg elképzelhető az előadás metaforikus, áthallásokkal teli olvasata. Meglehet, a közép-európai országokban köztudottan hagyománya van az abszurd darabok politikai kodifikációjának (gondoljunk csak Mrožek Rendőrség, Havel Kerti ünnepély vagy Mészöly Az ablakmosó című drámájára), eszünk ágában sincs ilyesmiket belelátni a mostani előadásba! Miért is tennénk, mikor Ascher nagyjából fél évvel ezelőtt még Cate Blanchettel a főszerepben, Ausztráliában készült Godot-adaptációra? A becketti szöveg ráadásul az ötvenes években is sokkal általánosabb, emberi mítoszokat vett célba.

Keresztes Tamás / fotó: Szilágyi Lenke

Keresztes Tamás / fotó: Szilágyi Lenke

Érdemes ugyanakkor elgondolkodnunk azon (noha nem muszáj), hogy vajon mennyiben növeli a színdarab érvényességét az a csekélyke párhuzam, ami közte és a kortárs nemzeti emlékezet között vonható. Mindkettő egyik alapvonása ugyanis az amnézia: az a magatartás, mellyel felmenti és kivonja magát a múlt felelőssége és következményei alól. A Godot-ban – ahogyan arra Bécsy Tamás rámutatott ’88-ban – nincs múlt, nincs jövő, csak jelen. „Az idő megállt” – halljuk Vladimirtól az első felvonásban. A dráma valószínűleg két nap összefoglalója, de nincs tegnap, amihez viszonyítva a mában bármiféle stabilitást lehetne találni, illetve amennyiben akad ilyesfajta támpont, az teljességgel megbízhatatlan. (Az első felvonás végén Estragon cipőjét valószínűleg a második felvonásra kicserélték, Pozzo látása, Lucky hangja ki tudja, mikor, ám hipp-hipp oda, a fa pedig egyszerre kivirágzik.) De ne sertepertéljünk tovább a sorok között, a végén még magunk is ráununk! Lássuk inkább, milyen esztétikai kihívásokkal nézett szembe Ascher és Zsámbéki!

Dramaturgiai szempontból a mostani előadás csak alig tér el az eredeti drámai alaptól, a cselekvéssorok az instrukciókat is szinte szó szerint követik. Az előadás „célja” nem, koncepciója azonban a beckettihez képest valahogy megváltozott. Méghozzá jelentősen. Meglehet Kolozsvári Grandpierre Emil fordításán mákszemnyit változtatott csupán Török Tamara dramaturg (ezek a változtatások többnyire nyelvi újítások: csekkszámla helyett bankszámla; színpadi túlzások kiküszöbölése miatti helyreigazítások: a kötél, ami az írott szövegben Lucky „húsába vág”, itt csupán „kidörzsöli” azt; illetve stilisztikai pontosítások), az, hogy az általuk keretezett cselekvéseket ok-okozati összefüggésbe helyezi, azaz motiválttá teszi a rendezőpáros, elég ahhoz, hogy a különbség „bekövetkezzék”. Úgy hírlik, mindezt már az 1975-ös Godot-ra várva erényeként is hangsúlyozták a kritikusok, de – bocsássák meg nekem – ehelyütt most nem áll szándékomban hosszas, és félő, hogy unalmas összevetésekbe bocsátkozni. Elégedjünk meg annyival, hogy kimutatható bizonyos hasonlóság a két előadás között: mindkettő realista igénnyel fejti ki szereplői szándékait és a szituációkat, valamint árnyaltan kidolgozott (természetesen továbbra is bábszerű) karakterekkel dolgozik. A két csavargó most is igazi clown, Vladimir (Kocsis Gergely) az eiron, azaz az agyafúrt, töprengő, Estragon (Elek Ferenc) pedig az alazon, vagyis ostoba tökfilkó. Kettejük kakaskodását végig drámai feszültség kíséri, melyben valódi tétje van például a répa színének vagy a gatyamadzag szakadásának. Az üresség és a mindent átszövő unalom így tartalommal töltődik meg, az abszurdból valóság lesz. Kocsis és Elek ügyesen egyensúlyoz a szerep lehetőségeinek borotvapengéjén: bohókás, szerethető, mégis szánni való, elfajzott figurák képét festik, akikkel hiába minden együttérzés, nem lehet azonosulni. Órahosszat topognak a senkiföldjén, melyet Khell Csörsz díszlettervező egy stilizált, minden megtett lépésre elbillenő gömbcikkelyre, homokos szigetre száműzött, és amit jobb oldalt – egyetlen stabil pontként – egy kis fa, pontosabban csenevész kóró határol.

Kulka János, Kocsis Gergely és Elek Ferenc

Kulka János, Kocsis Gergely és Elek Ferenc

Unott várakozásukat két ízben szakítja meg Pozzo (Kulka János) páváskodása és a szerencsétlen szolga, Lucky (Keresztes Tamás) intermezzója. Az úr – szolga viszony, a hatalmi rendszer mechanikája ezúttal is kiélezett; Kulka mindenek fölött álló despota nagyúrként jelenik meg, akinek pozíciójából eredően szinte természetes, hogy alázattal tartozik neki mindenki. A színész orgánuma és játéka félreismerhetetlenül villantja fel az önkényuralmi rendszerek mohó kiskirályainak képét, míg Keresztes Luckyja bravúrosan idézi az elnyomott, kihasznált és kizsákmányolt szolgák elkeseredettségét. Gesztusaira, mimikájára és monológjára, melyben „gondolkodik”, önálló előadást lehetne építeni. Talán az övé a Godot-ra várva leghatásosabb pillanata. Hogy kettejük viszonya miképpen fordul meg a második felvonásra, mindenki ismeri.
De térjünk vissza az elején ígért érdekességhez (és zárjuk rövidre írásunkat, hiszen jól tudjuk, nem tarthatunk tovább számot az olvasó figyelmére). Nevezzük meg, mi az, aminek hatására a közönség ma is lélegzetvisszafojtva nézi aGodot-ra várva „történetét”! Mi az a valami? Nos, bár biztosak nem lehetünk benne, talán joggal feltételezzük, hogy ez a folyamatos parabázis, vagyis a színházból és darabból való állandó kiszólás, pontosabban a kiszólás mint színházi beszédmód érdeme. Ezt a rendezőpáros koncepció szintjén az előadásba építi, és segítségével úgy töri meg a gondosan felépített illúziót, hogy szinte észre sem vesszük. A publikum így saját életének ironikus hasonmására ismerhet: egy parttalanul közbevetett létállapotra, ami értelemre várakozik. És hogy eljön-e? Megeshet. Hacsak nem egy kisfiút (Varga Zétény) küld maga helyett, akivel azt üzeni: „ma este nem jöhet”.

Samuel Beckett: Godot-ra várva
Díszlet: Khell Csörsz. Jelmez: Szakács Györgyi. Dramaturg: Török Tamara. Mozgás: Horkay Barnabás. Asszisztens: Tiwald György. Rendezte: Ascher Tamás és Zsámbéki Gábor.
Szereplők: Kocsis Gergely, Elek Ferenc, Kulka János, Keresztes Tamás, Varga Zétény.

 

Facebook Comments