Itt közölt gyűjteményünk szándékosan egyoldalú: kizárólag az előadások egészét, illetve azok részértékeit pozitívan elemző szemelvényekből válogattunk.

Vidnyánszky Attila többször úgy nyilatkozott, hogy a magyar színikritika kezdettől fogva ellenségesen viselkedett vele szemben. Utánanéztünk, és megkíséreljük, hogy keresztmetszetet adjunk a munkáit elismeréssel fogadó kritikákból. Itt közölt gyűjteményünk szándékosan egyoldalú: kizárólag az előadások egészét, illetve azok részértékeit pozitívan elemző szemelvényekből válogattunk. Ezzel nem azt állítjuk, hogy Vidnyánszky Attila rendezéseiről csak dicsérő írások jelentek meg. A teljes spektrum – mint mindenki másnál – összetettebb: a bírálatok egy része elismerő, más részük elmarasztaló. Ezúttal csak arra vállalkoztunk, hogy igazoljuk: a rendező szelektív, kizárólag negatívumokra emlékező memóriája nem alkalmas egy önkényesen üzembe helyezett kritikai tükör hitelesítésére. Az összeállítást, amely a rendezőnek az országos színházpolitikában való intenzív részvételét megelőző időszakát öleli fel, Varga Kinga szerkesztette. A teljesebb, szelekció nélküli, időben is kiterjesztett szemelvénygyűjtemény online kiadásunkban (www.szinhaz.net) olvasható.

Samuel Beckett: Godot-ra várva
(Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház, bemutató: 1994. május 5.)

Sólyompecsenye

Sólyompecsenye

Vidnyászky rendezése szakít a magas kultúrától megszeppent felfogással. A szerzői utasítások szabatosan rögzítik, melyik mondatnál kell kifordulni a nézőkhöz. Vidnyánszky merészen szembefordítja játszóit a nézőtérrel. És mint egy orfeumban […] összejátszanak a közönséggel, megtörve a sivatagi stílusegységet, tréfává alakítva a bölcseleti szomorújátékot.

MGP: Godot és Tünde.
Vasárnapi Hírek, 2006. június 25.

Oscar Wilde: A boldog herceg
(Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház, bemutató: 1995. május 26.)

[…] a tobzódó játékkedv teszi élvezetessé A boldog herceg című színpadi játékot, amit Oscar Wilde híres meséje alapján készítettek a kicsiknek. […] A szereplők felváltva, néha kórusban narrálják a történetet, s közben végig mozognak, mutogatnak, artisztikus gesztusokkal és szépen csengő szavakkal helyettesítve a naturalista díszletet.

Tasnádi István: Mesés színházi tobzódó.
Criticai Lapok, 1996. szeptember

Giovanni Boccaccio: Sólyompecsenye
(Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház, bemutató: 1995. augusztus 3.)

Boccaccio Dekameron című művéből készített Vidnyánszky Attila értelmes és érdekes előadást. […] Jó, vaskos és könnyed pajzán históriákat játszat el, kigúnyolva az ostobaságot, a hiszékenységet, az álszemérmességet és álszentséget. Fergeteges tempót diktál a színészeknek. Mindenre kiterjedő alapossága teljes összhangba hozza a zenei aláfestéssel a hangulatváltást és színpadképet.

Az ember tragédiája

Az ember tragédiája

Franyó Zsuzsanna: A dögvész közelében.
Magyar Szó, 1995. augusztus 17.

Az alapszituáció metaforikus. Míg odakint tombol az Orff Carmina Buranájára koreografált pestis, néhány elszánt túlélő erkölcsbe vágó mesékkel kísérti meg a fátumot. A létért való küzdelem nem vette el a játszók – mesemondó firenzeiek és beregszászi magyar színészek – kedvét a malíciától, a szarkazmustól, a dévaj humortól és az öniróniától.
Koltai Tamás: Kihelyezett Európa.
Élet és Irodalom, 1996. június 28.

Vidnyánszky jól választja ki és jól vonja össze a történeteket, ötletesen szűkíti a ráérősen anekdotizáló prózát. Tempós, látványos és csattanós minden jelenet.

Tasnádi István: Mesés színházi tobzódó.
Criticai Lapok, 1996. szeptember

Újabb és újabb, leleményességükben lényeglátó mozgásformák bukkantak fel, amelyeket jó ritmuskészséggel és stílusérzékenységgel adtak elő. Rajtakapott szeretők, kéjvágyó szerzetesek és más pajzánok győztek meg arról, hogy a fiatal társulat figyelmünkre érdemes.

Bogácsi Erzsébet: Vérfertőzők és pajzánok.
Népszabadság, 1999. április 3.

Vidnyánszky Attila rendezése jókedvre, hahotázásokra készteti a publikumot, miközben szomorúság, bölcsesség is árad belőle.
Bóta Gábor: Lét vagy nemlét: túlélőjáték beregszászi módra, Magyar Hírlap, 2005. március 25.
Kiderül, hogy nem is olyan merevek a határok – szándékos leegyszerűsítés következik – a pénzes hakni és a valódi esztétikai érték között: a Sólyompecsenye a kritika jó része által lesajnált szórakoztató népszínházi hagyományba ugyanis tökéletesen passzol, miközben a beregszásziak szakmai erényei hosszú idő óta vitán felül állnak. […] Az (ön)ironikus, sokszor a színész és a társulat helyzetére vonatkozó, ám az „ártatlan” nézőt kirekesztő magánbeszéd szintjét még csak nem is súroló ki- és beszólások, a közönséggel létrehozott és előadáshosszat fenntartott minél közvetlenebb kapcsolat, a rendező számára mindig is lényeges zenei alapú szerkesztés a védjegyei ennek a fajta nagyon élvezetes, szívből jövő és igen lendületes színháznak.

Sardafass

Sardafass

Jászay Tamás: Közösségben,
revizoronline, 2009.08.12.

A Boccaccio-történetekkel először tizenöt éve dolgozó társulat munkája kiforrott és teljes. Nem csempész bele erőltetetten aktualizáló, kényszeres mondanivalót, mindenféle erőszak nélkül hagyja, hogy a klasszikus és olyannyiszor feldolgozott sztorik a maguk valóságában és teljességében nyíljanak meg. S éppen ezáltal válnak időtlenné ezek a történetek, amihez némi töltetet ad a romtemplomi gyönyörű környezet, a tiszta, csillagos ég pusztaromantikája.
Ugrai István: Összjáték.
7óra7, 2010. 10. 03.

Molière: Don Juan, avagy a kőszobor lakomája (Kassai Thália Színház, bemutató: 1996. november 21.)

Vidnyánszky olyan igazi SZÍNHÁZat csinál, aminek minden momentumára oda kell figyelni, hogy az ember képes legyen fölfedezni a rendező szándéka szerinti utalásokat, a felhőtlen nevetés mögött meghúzódó rétegeket, hisz az előadás telis-tele van ötletekkel, sziporkázik a szellem a színpadon: igazi intellektuális élményt nyújtva.

Kioldás. Schiller Kata felvétele

Kioldás. Schiller Kata felvétele

Egres Béla: Pokolra kell mindnek menni.
Heves Megyei Hírlap, 1997. december 15.

  1. S. Eliot: Gyilkosság a székesegyházban
    (Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház, bemutató: 1997. január 27.)

Nemcsak a nyitó kép rituáléja, a főhős-vértanú magánya, moralitása, szavai és vadállati lemészárlása, nemcsak a gyilkosságot követő természetvarázsló eljárás, de minden más is – Eliot veretes-emelkedett, sugárzóan költői nyelvétől a kórusként működő asszonycsapat utolsó térformaváltásán át a katonák államérdekről és árulásról szóló demagóg hablatyolásáig és a hablatyolás mélyén rejlő alapigazságig – ennek a föladatnak, ennek a mai magyar színpadokon lényegében már ismeretlen (szokatlan intenzitású, már-már követhetetlen töménységű) vállalkozásnak rendelődik alá.

-nyulasi-: „Aki tűr, az nem cselekszik”.
Fejér Megyei Hírlap, 1999. július 26.

Karnyóné

Karnyóné

Madách Imre: Az ember tragédiája
(Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház, bemutató: 1998. január 22.)

Merész, figyelemre érdemes vállalkozás Vidnyánszky Attilának és társulatának a hagyományos színpadi megoldásokat az oratóriumszerű szövegmondással és a most divatos mozgásszínházi gesztusokkal vegyítve ábrázolt Tragédia-olvasata.

Gerold László: Hová lesz énem…
Criticai Lapok, 1999/9.

A Beregszászi Illyés Gyula Színház előadása egészen egyértelműen nem az ismeretterjesztés, hanem a művészet kategóriájába tartozik. Művészet: nem nagybetűvel, hanem művészet, sok munkával, összpontosítással, belülről jövő erővel, de kételyekkel és hibákkal is.
Joób Sándor: Szertartástragédia.
SZÍNHÁZ, 1999. december

Katona József: Bánk bán. Schiller Kata felvétele

Katona József: Bánk bán. Schiller Kata felvétele

Csokonai Vitéz Mihály: Dorottya
(Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház, bemutató: 1999. augusztus 19.)

A Dorottya nem a történet adta szituációktól, illetve az ezekből kibontható konfliktusoktól válik színházzá, hanem a szöveg, zene, mozgás, fény következetesen kiépített kohéziójának hatása révén. Az alapműből a történeten túl leginkább a vers, a szöveg dallama a fontos, amely néha a tartalomtól elválva lesz hangulati tényezővé. […] Vidnyánszkyék dallal, tánccal (az életteli, lendületes s az egyéni képességekhez is találékonyan alkalmazkodó koreográfia Énekes István érdeme), világítási trükkökkel nemcsak a farsang, hanem az élet, a szerelem forgatagát is sikerrel teremtik meg.
Urbán Balázs: Carneváli forgatag.
Criticai Lapok, 2000/5.

Színes forgatagot, örökmozgó kavalkádot, fancsali pofákkal teli látványosságot szervezett Vidnyánszky Attila a Dorottyából. Egymásba hömpölyögnek a jelenetek, rendszeresen szól a zene, víziók sorozatát élvezzük. […] Közös hit sugárzott a produkcióból, valósággal világmegváltó lelkesedés, és erőteljesen érződött egy „központi akarat”, Vidnyánszky Attiláé.

Bóta Gábor: Fancsali farsang mulatságos torzképekkel.
Magyar Hírlap, 2001. július 12.

Hubay Miklós: Hová lett a rózsa lelke?
(Hevesi Sándor téri Nemzeti Színház, bemutató: 1999. október 1.)

A rendező művészetére, asszociációk sokaságát megidéző képzelőerejére vall, hogy a szituációkban, akárcsak a szereplők lelkiállapotában, megérzi a látvány nyelvén kifejezendő tartalmat, a színpadi metaforák, jelképek indukálásának lehetőségét és pillanatát. A gondolatok kibontására összpontosító, puritán vonalvezetése, mely a színészvezetésre is vonatkoztatható, mindennemű fölös sallangtól távol tartja; ám épp a mögöttes tartalom, a szellemi-érzelmi háttér fölerősítése kedvéért veti be a metaforikus látványelemeket, teríti színpadra a különös, éterikus látomásokat. S valljuk meg, igencsak megemeli e tartalmi-hangulati célzatú effektusokkal az előadást.

Roberto Zucco. Schiller Kata felvétele

Roberto Zucco. Schiller Kata felvétele

Metz Katalin: Kényszerzubbonyba zárt lélek.
Napi Magyarország, 1999. október 7.

Vidnyánszky Attila nagy igyekezettel és különleges pontossággal igyekszik valódi értelmet adni a drámának. Ám nem csoda, hogy a valóságban és lélekben egyszerre lejátszódó földrengésben leli föl a játék magával ragadó pillanatát. Ebben a jelenetben mutatja meg, mi zajlik a valóságban, és mi az ember bensőjében.

Róna Katalin: Világmegváltók, ha találkoznak.
Magyar Nemzet, 1999. október 9.

A rendezés gördülékeny, tiszta. Kevés ugyan benne a radikális ötlet, ahol viszont mégis van, ott kitűnően működik, mint például a földrengés szimbolikus „bútortáncainak” látványánál.

Lőrinc Katalin: Balett, szerelem, politika…
Criticai Lapok, 2000/1.
Verebes Ernő: Sardaffass, a hímboszorkány
(Közép-Európa Táncszínház – Beregszász – Zsámbék közös produkció, bemutató: 2000. július 13.)

A magyar színházi életben egyedülálló karakterjegyekkel dolgozó társulat stílusához híven a szöveget felosztva, táncszínházi elemek tagolásával állította színpadra a produkciót. A beregszásziak többször dolgoztak már együtt mozgásszínházi társulatokkal, szinte tökéletes az együttműködés a táncszínházi és a drámai színészek között, a sokszor nehezen érthető szöveget remekül oldják a mozgásszínházi elemek. A színházi stílusok vegyítése érdekes, egyedi kísérlet és szellemi kaland két rokon műfaj eszköztárának egyesítésére.

Csákvári Géza: Hímboszorkány.
Népszabadság, 2000. július 22.

Nem kétséges, a rítus ősi gyökeréig ásott le Vidnyánszky Attila, amikor e mozgásszínházi produkciót megalkotta, amelyben a középkori iskolajátékok, népi farsangolások nyomai éppúgy megtalálhatók, mint az antik bacchanália, a középkori misztériumjátékok némely motívuma, megspékelve a néző asszociációit serkentő anakronizmusokkal.

A szarvassá változott fiú

A szarvassá változott fiú

Metz Katalin: Táncrege holdas éjszakákon.
Magyar Nemzet, 2000. július 28.

Vidnyánszky kitűnően érzett rá arra, hogy vannak a legendának olyan részei, amelyeket elmesélni, pusztán szóval megjeleníteni nem lehet; ahol a történések, a cselekedetek lényegéről többet árul el egy mozgássor vagy néhány mozdulat, mint akárhány szó. Így lesznek azok a jelenetek, amelyek elmondva didaktikusak vagy banálisak volnának, az előadás kitüntetett jelentőségű, eltáncolt csúcspontjai.

Urbán Balázs: Újkori mítoszok.
Criticai Lapok, 2000/9.

Choderlos de Laclos: Veszedelmes viszonyok
(Magyar Színház stúdiója a Várszínházban, bemutató: 2000. november 4.)

Vidnyánszky egyetlen erős alaphangot üt meg, és ebben mindvégig következetes. A hatást fele-fele arányban bízza a színészre, illetve a zenei-képi effektusokra, ami az adottságok józan fölismerésére vall, és illik a választott anyaghoz. Az édes zene ellenpontozza a libertinus arisztokraták hideg, racionális mérkőzését. Azzal, hogy a rendező keretbe helyezi a játékot – a szereplők kifelé fordulva elringatják magukat a melódiára –, egyúttal idézőjelbe is teszi. Az alternatív „kisebbség” képviselője mindenesetre a teátrum friss levegőjét hozta be. Ha sikerül kiszellőztetni azt a másik üzenetet, még az sem lehetetlen, hogy a Magyar Színház színház lesz. Mégis győztes. Új. És magyar.

Koltai Tamás: Melodikus rituálé.
Élet és Irodalom, 2000. november 24.

Adam Mickiewicz: Ősök
(Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház, bemutató: 2001. február 21.)

Hosszú ideje […] nem láttam ilyen gyönyörűséget szerző, erős, szuverén előadást. A társulat nem tragédiát óbégat, hanem parazsat hord a színre. […] Ezt a gyúanyaggal teli drámát Vidnyánszky Attila, anélkül, hogy kiszerelte volna a veszélyes töltetet, nem vezércikkre helyezett politikai kiáltványként állította színre. Egy egész társulatot azonos cél szolgálatába ösztönzött: a fájdalom, a büszke kétségbeesés, a méltóságteljes tiltakozás és az emelkedett jajszó nem kulisszaszaggató művészetét szervezte előadássá. Ez nem az érzelgős hazafiasság. Nem a tetszetős dráma égre trillázása. Nem a csinos tragikum. A veszélytelenség tükrében szalonképesre fésült álvilágnézet. Kínos. Kellemetlen. Meggondolkodtató.

MGP: Az újraszínházasított színház.
Népszabadság, 2001. április 17.

Vidnyánszky Attila mestere – akárcsak korábbi produkcióiban is – a rituális hangulatkeltésnek. A drámai költemény valamennyi fordulatát ennek rendeli alá. Festői tablók születnek a játéktéren, a pillanat és a drámaiság hevében.

Metz Katalin: Hazajáró szellemek pogány szertartása.
Magyar Nemzet, 2001. április 19.

Vidnyánszky Attila Ősök-rendezésének egyik fontos és, mondhatni, első pillantásra szembeötlő erénye, hogy ezt a robusztus romantikus művet […] mindenekelőtt a gyökerei felől akarja megérteni, nem pedig a könnyen adódó kurrens, felszíni analógiák bűvöletében.

Pályi András: Honnan a gonosz?
SZÍNHÁZ, 2001. július

John Gay: Háromgarasos opera
(Esztergomi Várszínház – Kisvárdai Várszínház – Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház, bemutató: 2001. július 20.)

Mikor az első akkordok elhangzottak, a közönség meglepődve fogadta a kemény rockot. Nem értettük, hogyan illik a darabba az ilyen modern zene, de hamar rájöttünk, hogy a mai világtól sem idegen az erőszak, a megvesztegetés, a túlfűtött erotika, a pajzánság. […] Azt hiszem, az előadás mindenkiben kettős érzelmeket váltott ki, de mindenképpen nagyon elgondolkodtató, nagyon mai.
Simon Zsuzsanna: Színjátszás határon innen
és határon túl. Napló (Veszprém), 2002. augusztus 5.

Georges Feydeau: Bolha a fülbe
(Új Színház, bemutató: 2001. október 13.)

Vidnyánszky gondosan ügyel arra, hogy minden mondatra jusson poén, hogy valamennyi szót eljátsszanak, hogy stílusparódiák sora és színészi sziporkák tegyék vidámmá az estét.

Magyar Judit Katalin: Carmen a fülbe.
Népszava, 2001. október 15.

Egészében […] kellemes este, Vidnyánszky finoman még a látszat és valóság pirandellói kérdését is megpendíti, de csak annyira, hogy ne váljon ez a móka tehertételévé.

Jenůfa. Mezey Béla felvétele

Jenůfa. Mezey Béla felvétele

Bóta Gábor: Groteszk hadjárat a nevetőizmok ellen.
Magyar Hírlap, 2001. október 15.

Rég nem láttam ilyen remekül pergő, felhőtlenül szórakoztató, szellemes komédiát mifelénk. Vidnyánszky Feydeau – amúgy meglehetősen agyonjátszott – bohózatát friss játékstílusban, a konvencionális színpadi gegek lesöprésével vitte színre.

Metz Katalin: Feydeau-bohózat az Új Színházban.
Magyar Nemzet, 2001. november 13.

Vidnyánszky Attila rendező Bizet Carmenjébe oltotta Feydeau-t. […] De nemcsak zenés, koreografált jelenetekből áll az előadás, hanem rengeteg prózai, történetmesélő, bonyodalmakat bonyolító jelenetből is. Az utóbbiakban a színészi alakítás veszi-venné át a szerepet, amellyel Vidnyánszky szintén „játszik”: legelrajzoltabb, legjobb figurája a szeretőszerepre törő Tournel-Trill Zsolt, aki önmaga és saját karikatúrája egyszerre. A sokféle, sokoldalú színész remekül mozog, beszél, adja a hülyét. Nem véletlen, hogy ő birtokolja leginkább Vidnyánszky mozgással fűszerezett, összetett színházi nyelvét: a rendező saját, beregszászi társulatából való.

Tompa Andrea: Bizet a fülbe.
SZÍNHÁZ, 2001. augusztus

Szerencsére Vidnyánszky Attila – a beregszászi magyar színház szellemi főnöke – nemcsak fantasztikusan tehetséges, de okos rendező is. Még véletlenül sem akarja „megerőszakolni” Feydeau darabját. […] Még sohasem éreztem ennyire élvezetesen elevennek, színesnek, jellemekben gazdagnak az első részt, mint most, az Új Színházban.

Gantner Ilona: Letolt gatyák rohama Feydeau parádéjában.
Vasárnapi Hírek, 2001. október. 14.

Fergetegesen ugrándozik a Feydeau-darab címszereplője az Új Színház előadásának első felvonásában. Talán soha nem láttam még ennyire mulatságosnak ezt a részt, mint most Vidnyánszky Attila rendezésében. […]
Vidnyánszkyról […] bizonyosan állítható, hogy nem játékmester típusú rendező. Azon kevesek egyike, akik képesek egy adott alkotó világának szuggesztív megérzékítésére – nem feltétlenül az adott művek konkrét szöveginterpretációján keresztül, hanem a benne megjelenő világ(kép) és hangulat sokféle rendezői eszközzel történő megjelenítése, megteremtése által.

Tóték

Tóték

Urbán Balázs: Ugrál, majd megpihen.
Criticai Lapok, 2001/11.

Az „avantgardista” Vidnyánszky virtuózan mondja föl a rendezői mesterség bohózati technika című fejezetét, sőt tovább stilizálja, egy fokkal megemeli a vaudeville-t. […] A mozgásrendszer ezáltal elszakad a reálszituációtól, a koreográfia elszabadulhat, fölveheti a hajszolt körhinta stílusát. Ezt Vidnyánszky megsegíti zenével, ami rendezéseinek állandó strukturáló eleme, de itt kitüntetett szerephez jut. […] Rég nem láttam elrozsdált színészeket ilyen derekasan izzadni, ennyi lelket kilehelni, ennyi nehézkességet játékosságnak eladni – ebben az értelemben az előadás szinte megható, sőt megrendítő. Egyben leleplező is. Vidnyánszky nem számolt ezzel, s nem tudom, ki fogja neki megköszönni azokon kívül, akik régóta figyelmeztetnek színészetünk siralmas állapotára.

Koltai Tamás: Elefánt a porcelánboltban.
Élet és Irodalom, 2001. november 2.

Olyan az egész, mint egy könnyed haláltánc, felsejlik a háttérben a tragédia, de végül az egész nem több, mint egy zűrzavaros éjszaka, amelynek hosszadalmas végére visszaáll a látszatrend.

Bóta Gábor: Könnyed haláltánc, bolhával.
Pesti Műsor, 2001. október 25.

William Shakespeare: Téli rege
(Pesti Magyar Színház, bemutató: 2001. december 7.)

Vidnyánszky Attila a rémségeket mesés hatásokkal vegyíti, hullámokon hánykódó, játéknak tűnő, mégis valóságos, poétikusan megvilágított kis vitorlással, legelésző, groteszk darabossággal mozgatott báb barikákkal, hóhullásszerű égi áldással. […] Egészében szívet melengető akarás, energia van a produkcióban, amit e falak között régen látott hevülettel ünnepelt a bemutató közönsége.

Bóta Gábor: A kín képei, humorral, reménysugárral.
Magyar Hírlap, 2001. december 10.

Vidnyánszky kettős kultúra fölneveltje. A kultúra, talán nem fölösleges elmondani: jót tesz a rendezőnek. Különösen, ha kettős az a műveltség. Vidnyánszky nem áttelepítette Bohémiát Ukrajnába. Nem volt ezzel értelmezési eltökéltsége. Nem látomásként és hallomásként tette, ahogyan azt a mi rendezőink utána szabják külföldi szabásmintáknak. […] Nem színre értelmezi a drámát. Az irodalmi alapanyagnak kiszabadítja belső erejét.

MGP: Téli rege.
Népszabadság, 2001. december 17.

Jó az előadás, mondtam a premier után az előcsarnokban egy Vidnyánszky közeli személynek. Szép, mondta ő, érezhetően az egyértelmű jelző visszavonásának szándékával. Jó, mondtam újra én, és magamban azt gondoltam, hogy ez elsőrangú rendezői teljesítmény. A gőgös „szakma”, amely jó ideig lenézte az alternatív szakadtat, megkésve kénytelen visszaigazolni a kritikát, és megmentőjét látni Vidnyánszkyban. Talán mégsem elég sok pénzt pakolni a színházakba, rendezőre is szükség van.
Koltai Tamás: Valóságos dajkamese.
Élet és Irodalom, 2002. január 2.

Kisvárosi Lady Macbeth. Schiller Kata felvétele

Kisvárosi Lady Macbeth. Schiller Kata felvétele

Vidnyánszky Attila most gondolt egy nagyot, és a volt Nemzeti társulatával, a szokványos színrevitelektől eltérően, igencsak mozgalmas, leleményes játékokkal, adott esetben tánckavalkáddal dúsított produkciót alkotott. […] Gondolkodik, ergo vérbeli rendező. Olyan, aki a műből indul ki, de nem pusztán „lejátszatja” a partitúrát, hanem annak belső tartalékait is meg kívánja szólaltatni, és nem idegen tőle a „képes beszéd” sem.
Metz Katalin: Az élet álcázott meséje.
Magyar Nemzet, 2002. január 7.

A finoman stilizált előadásban gyönyörű – szépen megvilágított – képek és jelképek egészítik ki a hol komoran, hol édesen kanyargó mesét. […]
Vidnyánszky remekül bánik a mesével, hangulatokkal, érzelmekkel, zenével, tempóval, látvánnyal – végre a fényekkel is – és a szereplőgárdával egyaránt.

Magyar Judit Katalin: A tündérek ajándéka.
Népszava, 2002. január 21.

Vidnyánszky Attila nívós rendezése egyszerű képe és télies, félsötét temperáltsága ellenére eklektikus és kissé rébuszos teljesítmény. […]
Egyenetlenségeivel, lanyhulásaival, tisztázatlanságaival is jó munka a Magyar Színház új Shakespeare-je. […] Vidnyánszky bebizonyította, hogy az Időnek van nyelve. S a rideg és kacajos karneválban az Idő a legnagyobb kucséber.

Tarján Tamás: Kucséberek.
SZÍNHÁZ, 2002. február

A Vidnyánszky Attila rendezte előadás műfaji meghatározása „szenvedélytörténet”. Nem mese, hanem egy mánia „pályafutása” az Idő teátrumában, abban a sajátos shakespeare-i tükörrendszerben, amely túlnyomórészt tiszta teatralitássá szervesül a keleti szláv színpadi karakter számunkra némelykor vontatott, valósággal időtlen misztikumának, továbbá a gyakran naturalizmusra hajló, máskor jó értelemben patetikus honi játékstílus verbális hagyományainak, illetve a „bohém” kelet-európai abszurd humorának értékes és érdekes ötvözetében.

Darvay Nagy Adrienne: Az idő teátrumában.
Criticai Lapok, 2002/3.

Mihail Bulgakov: Álszentek összeesküvése
(Új Színház, bemutató: 2002. március 21.)

Vidnyánszky Attila rendezése az Új Színházban szépen, ráérősen járja körül a témát. Óvatosan kerüli a harsány aktualizálást. A nézőre bízza az asszociációkat, nem rág szájba semmit, csak kibontja a helyzeteket. Felvonásnyi ideig tartó jelenetekben, minden apró rezdülést eljátszva, minden lelki finomságot megmutatva játszat el egyetlen mondatot s annak hatását, visszhangját. Szavak helyett gesztusokból építkező, elsősorban a látványra s a színész testére, mozdulatára, mimikájára támaszkodó interpretációjában lelassul, kinagyítódik minden tett és gondolat.

Magyar Judit Katalin: Kegyencnek lenni veszélyes.
Népszava, 2002. március 25.

A produkció a maga szürreális vízióival utat nyit a néző fantáziájának, miközben az elhallgattatott, letiltatott és hosszasan mellőzött író emblematikus darabjának valós atmoszféráját, belső igazságát is megérzékíti.

Közeleg az idő. Schiller Kata felvétele

Közeleg az idő. Schiller Kata felvétele

Metz Katalin: Groteszk rekviem Molière lelkéért.
Magyar Nemzet, 2002. március 25.

Az ínség paradoxona, hogy az alternatívok iránt atavisztikus ellenszenvet érző színházi szakma csak azóta akar hallani Vidnyánszkyról (azóta viszont megváltóként kezeli, és egyre „följebb” tornássza), amióta „profi” erényeit csillogtatja. Jelenleg úgy tűnik, el is halássza őt a kevésbé látványos, de annál mélyebb, kitartóbb, szűkebb körű (és anyagilag alig kifizetődő) csoportmunka elől, aminek az egyéni egzisztenciára nézve előnyös, az esztétikai értékre nézve hátrányos következményei lehetnek. Annak idején Brook megengedhette magának, hogy populáris sikerei csúcsán kivonuljon a konzumszínházból, most Vidnyánszky (nem akarom Brookhoz hasonlítani) megengedheti magának, hogy alternatív sikerei csúcsán bevonuljon a konzumszínházba.

Koltai Tamás: Oda a dráma.
Élet és Irodalom, 2002. március 29.

Vidnyánszky, aki jelenleg a bajban lévő magyarországi színjátszás afféle ügyeletes dzsoli-dzsókere (és ezt a legcsekélyebb ironikus mellékíz nélkül, őszinte elismeréssel írom), eddig megismert alkatához híven a drámának egy merőben más rétegét akarja kiaknázni: a színház a színházban örökkön vonzó perspektíváit, a totális színház eszköztárát, a játékosságot, a dinamizmust.

Szántó Judit: Teátrális komplott.
SZÍNHÁZ, 2002. június

Verebes Ernő: Kioldás, tanulmány egy végkifejlethez
(Zsámbék, bemutató: 2002. július 4.)

Egy művi világ nagy hazugságrendszere bontakozik ki hol groteszk jelenetekben, hol költői erejű szövegekkel.

Zappe László: Körmenet a háború körül.
Népszabadság, 2002. július 08.

A konstrukció természetesen önmagától nem kelne életre; abban, hogy az előadás ennyire gördülékenyen és hatásosan működik, jelentős része van a mindinkább összeforró, mind egységesebb, de a pontos csapatmunka mögött mind több egyéni szint is felmutatni képes beregszászi színészcsapatnak.

Urbán Balázs: Háborúról békeidőben.
SZÍNHÁZ, 2002. november

Csokonai Vitéz Mihály: Karnyóné
(Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház – Gyulai Várszínház koprodukciója, bemutató: 2002. augusztus 6.)

Vidnyánszky pompás érzékkel vezeti rá színészeit a tudatos szerepkomponálásra, miközben játékuk a természetes pályát sem vesztik el. A hagyományoknak ellentmond, amikor a címszerepet nem egy vén banya-figurát sugalló színésznővel játszatja el, hanem egy életteli, galambbegyű művésznővel, akiről könnyen feltételezni örök sóvárgását a férfiak után (Szűcs Nelli).

Metz Katalin: Oskoladráma groteszk tündérjátékkal.
Magyar Nemzet, 2002. október 7.

A meglehetősen szélsőséges eszközökkel élő, a komikumnak a vásári színjátéktól az abszurd humorig ívelő skáláján mozgó előadás egy ponton emelkedik, poézissel telítődik, s ez is Trill Zsoltnak köszönhető.

  1. I. (Nánay István): Fapénz, b…d meg, fapénz.
    Kisvárdai Lapok, 2003.június 28.

Katona József: Bánk bán
(Nemzeti Színház, bemutató: 2002. december 14.)

Vidnyánszky stilizál, netán túl sokat esztétizál, és megfosztja a Bánk bánt a sokak által elvárt bombasztikusan „eldöngölt” tirádáktól, pátosszal agyonterhelt hazafiságtól. Modern drámaként kezeli. Fölszabdalja, vibrálóvá teszi a szöveget, elsikkasztja a nagymonológokat, kurtít, húz, átértelmez.

A végzet hatalma. Máthé András felvétele

A végzet hatalma. Máthé András felvétele

Bóta Gábor: A hallgatóság és a bizalmatlanság országa.
Magyar Hírlap, 2002. december 17.

Vidnyánszky színrevitelében […] benne foglaltatik majd minden történelmi kudarc, fájdalom, balsors, megaláztatás vizuális képzettársítása és a végveszélyeken felülemelkedő túlélési ösztön, életerő ősjelenlétére való utalás.

Metz Katalin: A Cédrus magánya és monumentalitása.
Magyar Nemzet, 2002. december 23.

Az előadás rossz, de a „Nemzeti” eddigi bemutatói közül a legtehetségesebb. Ez csak látszólag ellentmondás: tartalmas rontáshoz formátum kell.

Koltai Tamás: Ront vagy javít, de nem henyél.
Élet és Irodalom, 2003. január 10.

[…] Vidnyánszky nemzetibeli tánc-Bánkját három – fekete és fehér gyászba öltözött – párka szövi a mitológia és a történelem szövőszékén. Ez a mozzanat sem marad meg azonban „a sorsfonal meg az elvágása” misztériumnál: a koreográfiai és a szimbolizációs folyamatokban a nőalakok átlényegülnek, eltünedeznek, monumentálisabb és asszociatívabb képekbe olvadnak. Dinamika, életerő, energia dolgában nem érheti elmarasztalás ezt a színrevitelt.

Tarján Tamás: Úgy emlékszem… – A Nemzeti Színház „Tánc bán”-ja kapcsán.
Premier, 2003/1.

Vidnyánszky Attila rendezése azért izgalmas, mert a Bánk bán problémáiból indult ki, ezek megoldására talál érzékeny színházi formát. Az egyik legfontosabb eljárása az, hogy kiszakítja a művet a megszokott kvázi- realista felfogásából, s egy sajátos rituális színházi formát rendel hozzá, amellyel képes mitizálni a darabot.

Sándor L. István: Sorsszövedékek.
Ellenfény, 2003/2.

Mint egy remekművű operában, mindennek megvan a maga öntörvényű ideje, kiterjedése és terjedelme, ugyanakkor pontos kezdete és vége.

Gabnai Katalin: Gyógyítás síppal, dobbal…
Criticai Lapok, 2003/3–4.

Bernard-Marie Koltès: Roberto Zucco
(Új Színház, bemutató: 2003. október 4.)

[…A] színészek játéka már-már kifogástalan, pontos, célratörő. Nincs okom panaszkodásra, a nagyképű utálkozásra. Amiként elfogadom, értékelem, élvezem Vidnyánszky Attila rendezői sokszínűségét, barokkos túlzásait, állandóan beinduló, szédült fantáziáját.

Gantner Ilona: Szamuráj a színpadon.
Vasárnapi Hírek, 2003. október 5.

[…] nem nézőknek hízelgő csecsebecse színház. Nem emelkedett kulturális múzeum mumifikált drámákkal, tartósított rendezői újdonságokkal és szavatossági lejártán túli színészettel. Vidnyánszky Attila mást tud a színházról, és másként tudja, mint amit megszoktunk, vagy ismerni vélünk. Orrhosszal jár előttünk, nézőitől, akik (beleértve a kritikust is) nem mindig követik útján.

MGP: Sorozatgyilkos esték.
Népszabadság, 2003. október 6.

A rendező Vidnyánszky Attila – aki sokadjára lepi meg erőteljes, tehetséges előadásaival az Új Színház (és némely más teátrum) nézőit – nem a képernyőt, filmvásznat, színpadokat elözönlő „látványos”, fülsiketítően zajos erőszak eszközeivel teremti meg ezúttal a kegyetlenség színházát: minden gesztusnak, minden lépésnek lelki motivációja van.

Metz Katalin: Bomlott világunk torzképe.
Magyar Nemzet, 2003. október 13.

[A Roberto Zuccóról] Sötét komédiát rendez, afféle borzongató abszurd thrillert. Groteszk haláltánc-misztériumot. Koreografált rendbe szervezi a démoni nonszensz rítusát. […] Amíg a viszonyokban van valami emberi – az első részben –, pompás az előadás; később a rendezői koreográfia, a hangzó-látszó effekt-univerzum tartja magaslaton. […]
Vidnyánszky Attila előbb minimalista volt, kis helyen elfért néhány színésszel; ma barokkos hang–fény– kórus szimfóniákat komponál nagyszínházra. Ha talál hozzá szöveget, triumfál. Földszintes prózaszövegek alkalmatlanok a célra. Jobb, ami elemelt, zsigeri, irracionális. A szarvassá változott fiú: Vidnyánszky nagy mágikus világszínháza Juhász Ferenc csillószőrős verskozmoszából összeszőve. Enyészetre ítélt líra percnyi öröklétre mentve a közösség rituális összelélegeztetése által; ha költő valamiért hálás lehet, hát ezért.

Liliomfi. Schiller Kata felvétele

Liliomfi. Schiller Kata felvétele

Koltai Tamás: Csábítás jóra, rosszra.
Élet és Irodalom, 2003. október 17.

Az Új Színház Roberto Zuccója darab, rendező és társulat ritka szerencsés egymásra találását jelenti. […] Bár a zene és a mozgás csaknem mindig fontos Vidnyánszky színházában, ezek most egészen különleges jelentőséggel bírnak. Olyan kivételes érzékenységgel megszerkesztett, gyakorlatilag önálló dramaturgia szerint működő zenei válogatást, mely az előadást jellemzi, nagyon ritkán hallani.

Urbán Balázs: Képek a világról.
Ellenfény, 2004/1.

Juhász Ferenc: A szarvassá változott fiú
(Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház – Gyulai Várszínház, bemutató: 2003. október 3.)

A vers színpadi értelmezése, megtalálva és felfejtve a mű legmélyebb értelmeit, teljes pontossággal és egyenlő mércével mutatja meg a szemben álló világokat. Az alkotók művészi nagyságát pedig az teszi, hogy értelmezésükkel nem tesznek igazságot, nem a kor, a rendező, a társulat vagy egy divatos idea, hanem egyszerűen és világosan a szarvassá változott fiú választását beszélik el.

Koren Zsolt: Sárga busz Zsámbékról Londonba.
Népszava, 2003. július 7.

A társulat úgy lélegzi, mozogja, recitálja-kántálja végig egyetlen élőlényként (kórusként) az estét, hogy közben mindenkinek saját arca (egy-egy szólója is) van. Vidnyánszky Attila a színházi metaforateremtés, képteremtés mestere.

Ölbei Lívia: Megtisztulva.
Vas Népe Hétvége, 2004. június 26.

A szarvassá változott fiú valójában önvallomás, egy társulat önvallomása az eddigi tíz évről, a világban elfoglalt helyükről – az útkeresésről. Az irodalmi anyag kiválasztása és színpadi szöveggé alakítása, valamint az előadás képi megszerkesztése hasonlóan magas színvonalú, mint az eddigi legjobb Vidnyánszky-előadásoké: a régi és az új, a hagyomány és a modern értékek összeütközése, a kettő közötti választás szükségessége. Az előadás gyönyörűen vall az elszakadásról, a felnőtté érés folyamatáról.

Dobák Lívia: Kisvárdai Napló.
Ellenfény, 2004/7.

Az előadás egyébként is látomásfolyam és szimbólumerdő. Ráadásul Vidnyánszky olyan bőséggel és annyira szimultán módon ontja a nézőkre mindezt, hogy esély sincs a teljes befogadásra, meg kell elégednünk az érzékszerveink korlátos volta miatti töredékességgel. Szöveg, zene, ritmus és tánc hat együtt az önmagában is burjánzóan gazdag látványvilággal.

Turbuly Lilla: „Gyere vissza édes fiam”.
7ora7.hu, 2011. január 17.

Gogol: Az orr
(Pesti Magyar Színház, bemutató: 2003. december 19.)

A csoportkoreográfiábók ki-kimozduló hívek kettőslelkűsége, a hitbéli identitás testkultúra-gyakorlati manifesztációja, az egymás ájtatosságát méregető félrefordulások leheletfinoman gunyoros érzékeltetése – mind Vidnyánszky kivételes rendezői erényeit igazolják.

Balogh Tibor: A kámforrá változott
pecsétnyomók kiáltozása… Criticai Lapok, 2004/3.

Leoš Janáček: Jenůfa
(Magyar Állami Operaház, bemutató: 2004. március 13.)

Élmény, mert nem kell sokat beszélni a rendezésről. Nincs agyonrendezve, van hely az énekeseknek, akik önerőből is betöltik a színpadot. Vidnyánszky Attila nem erőltette meg magát, de amíg ilyen énekesek állnak rendelkezésére, addig nem is kell.

Fáy Miklós: Derült égből Jenůfa.
Népszabadság, 2004. március 17.

Vidnyánszky Attila, akit már korábbi, prózai rendezései valósággal predesztináltak egy nagy ívű, látványban, zenében, összjátékban kiteljesedő, sokszínű operaházi színrevitelre, a főszereplők bensőséges drámája és a színpadot benépesítő kórusok látványos és igencsak expresszív mozgatása révén harmonikus, puritán és katartikus előadást teremt.

Metz Katalin: Jégkereszt az áldozatok oltárán.
Magyar Nemzet, 2004. március 22.

Vidnyánszky Attila legjobb rendezőink egyike; operai debütálása esemény. Realizmus és rítus között helyezi el a drámát, biztonságosan mozgatja az apparátust, de nem mindenütt bír a részletekkel.

Fodor Géza: Janáček győz?
Muzsika, 2004. május.

Erkel Ferenc: Bánk bán. Máthé András felvétele

Erkel Ferenc: Bánk bán. Máthé András felvétele

Hogy a nagyon is kreatív rendező ezúttal azért döntött-e a szolid színjátéknyelv mellett, mert először találkozott az opera műfajával és az Operaházzal, s ezért a műnek teljesen alárendelődő óvatosságot választotta (ami sokkal rokonszenvesebb, mint a bizonyításkényszerből fakadó agyonrendezés), vagy – horribile dictu! – tényleg ezt tartotta a művel legadekvátabb megoldásnak, nem tudhatom, de mindegy is. Az eredmény nem nagy dobás ugyan, de szabatos, tehát jó rendezés – nem több, de nem is kevesebb.

Koltai Tamás: Lulu és Jenůfa.
Élet és Irodalom, 2004. március 26.

Az Operaházban újabb korszakos jelentőségű előadás született, amely nem csupán hazai, de nemzetközi mércével is megállja a helyét (korábbi zürichi és drezdai előadások nézői erősítették meg ezt a véleményemet). A lassan alakuló hazai Britten-recepció után végre egy újabb ismeretlen, meghódításra váró területből láthatunk kis ízelítőt az unásig ismert repertoárdarabokon túl. Vidnyánszky biztos kézzel bogozza ki és értelmezi az elliptikus történet minden szálát, s így valóban megrendezi az operát, ahelyett, hogy pusztán elmesélné Jenůfa történetét.

Jászay Tamás: Vidnyánszky, Marton és…
Criticai Lapok, 2004/4–5.

Örkény István: Tóték
(Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház, bemutató: 2004. július 8.)

Megmutatja, hogyan nő naggyá egy elsőre semmiségnek látszó dolog, hogyan növekszik potenciális gyilkossá az, aki korábban akár tényezőnek sem tűnt föl. Segélykiáltás az előadás, hogy próbáljuk meg leállítani azt a temérdek gőzhengert, ami naponta keresztülgázol rajtunk.

Bóta Gábor: Röhejes rémség.
Magyar Hírlap, 2004. július 17.

A beregszászi társulat hiánytalanul megjeleníti a szolgai tömeget, a háborús hisztériát, a derekukat kiegyenesítőket és a szabadságuktól fenyegetően nekivadultakat. […] Az előadás a darab címével és a szerző szándékával megegyezően nem Az őrnagy, hanem a Tóték. A zsarnokot az engedelmesek, puhányok, túlbuzgók, ellenállni gyávák teremtik meg a semmiből.

MGP: Lángol Tót Gyula tűzoltó háza.
Népszabadság, 2004. augusztus 24.

Erős hatású, szórakoztató, helyenként hátborzongató, szuggesztív produkció; a beregszászi alkotóműhely jelentőségének újabb manifesztuma.

Urbán Balázs: Az őrnagy és kora.
Criticai Lapok, 2004/8.

Vidnyánszky Attila rendezése nagyszabású kataklizmavízió, vagyis nem – pontosabban nem csak – a Tót família és az Őrnagy úr kamaradrámáját látjuk. Mint egy monstruózus organizmus lüktet, hullámzik, dagad és apad, szuszog és nyög, lódul és torpan a színpadi masinéria.

Perényi Balázs: Professzor Cipriani igazsága.
SZÍNHÁZ, 2004. szeptember

Vidnyánszky a darab előadás-történetében először nem a konkrét történelmi háttér kiiktatásával, hanem annak mintegy általánosító érvényű, mai léthelyzetünk egészére vonatkoztatott kiterjesztésével közvetíti a Tóték üzenetét, mely szerint a világ, amelyet létrehoztunk magunknak, meglehetősen abszurd. […] Vidnyánszky rendezése mindenekelőtt a tömbszerű jelenetekben, a mindent átfogó zenei-ritmikai szerkesztésben és a csapatmunkában erős.

Koltai Tamás: Úton, útfélen.
Élet és Irodalom, 2004. október 1.

Vidnyánszky megoldása mintaszerű: közvetetten, mégis hangzó konkrétumok formájában hozzáírja, sőt a háttérből kiemelve előadása másik vezérszólamává teszi a Tóték csak jelzett, de meg nem jelenített történelmi kontextusát: explicitté teszi a háborút.

Pap Gábor: Párhuzamok a végeken.
Ellenfény, 2005/3.

Vidnyánszky nagy ötlete (amiért érdemes lenne minél többször megmutatni ezt az egyébként egyáltalán nem hibátlan előadást), hogy behozza a külvilágot, a háborút és annak univerzális romboló hatását Tóték mátrai falucskájába. Ez a térkitágítás számomra olykor nagyon didaktikusnak hat (a masírozó katonák, amint a rádióban felhangzó haditudósításokat kísérik), de mindenképpen olyan meglátás, interpretáció, amely új megvilágításba helyezi Örkény klasszikussá érett drámáját.

Halotti pompa. Máthé András felvétele

Halotti pompa. Máthé András felvétele

Karsai György: Volt egyszer egy szezon.
SZÍNHÁZ, 2005. május

A beregszászi Tóték kiemelkedően értékes előadás, amely a közönség nyelvét kitűnően beszélve érvényesen és vitaképesen állít valamit a világról, s ezen állításait minden bizonnyal érdemes megfontolni.

Ugrai István: Apokalipszis most.
7ora7.hu, 2010. október 3.

Dmitrij Sosztakovics: Kisvárosi Lady Macbeth (Magyar Állami Operaház, bemutató: 2005. március 12.)

Az egész előadás kétségtelenül tükrözi azt a friss színházi szellemet, amelyet Vidnyánszky Attila először a Jenůfával hozott az Operaház falai közé.

Koltai Tamás: Kisvárosi Lady Macbeth.
szinhazonline, 2005. március 13.

Vidnyánszky Attila kitűnően rendezte meg az előadást. Produkciója korhűnek, de egyszersmind korszerűnek is bizonyult, amely mindenekelőtt a hangulatával hatott az emberre, tudott megható és tragikus is lenni.

Kertész Iván: Korszerűség és korhűség bravúrja.
Népszava, 2005. március 14.

Az előadást rendező Vidnyánszky Attila sokadjára adja tanújelét kivételes tehetségének, a mű szellemisége iránti fogékonyságának a látvány–zeneiség–rendezés– színészi-énekesi munka pazar összehangolásával.

Metz Katalin: A dráma ott zúg-zeng a zenében.
Magyar Nemzet, 2005. március 21.

Vidnyánszky operarendezőnek – legalábbis egyelőre – lényegesen hagyományosabb, mint színházi rendezőnek, viszont a tavalyi a tavalyi Jenůfával és most a Lady Macbethtel a hagyományos, pszichológiai realista operajátszás olyan mélységét, kidolgozottságát és poézisát, egyszóval: minőségét hozta vissza, amilyet hosszú ideje nélkülözünk.

Fodor Géza: Kisvárosi Lady Macbeth vagy Katyerina Izmajlova?
Muzsika, 2005. május

Vidnyánszky Attila rendezése gondos, körültekintő, következetes munka. A rendező nyilvánvalóan nagy szeretettel közelített a műhöz, és – miként tavalyi Jenůfa-rendezésében – különösen a főhősnő alakját igyekezett árnyaltan, közönségbarát módon megrajzolni.

Csont András: Fékezett habzás.
SZÍNHÁZ, 2005. május

Line Knutzon: Közeleg az idő
(Új Színház, bemutató: 2005. október 1.)

A rendező grandiózus stílusban, totális színházi apparátussal, munkáira jellemző összetéveszthetetlen, rendkívül erős teátrális hatásokkal élve álmodja színre Line Knutzon könnyed stílusjátékát. Prózaoperát rendez a hatszereplős kamarajátékból.

Perényi Balázs: Csehov abszurd.
SZÍNHÁZ, 2005. december

A nagyszabású rendezői víziók és a színészi játék(osság) mára Vidnyánszky Attila munkáinak védjegyévé váltak. Markáns rendezői gondolatokról árulkodó előadás-koncepciói nem szorítják háttérbe a színészi alakításokat; sőt, ellenkezőleg: a közönséget érő összművészeti hatás csak az előadók ötletgazdag, sokszínű játékával válhat homogén egésszé.

Darvas Ferenc: Gyerekjáték.
Ellenfény, 2006/4.

Verdi: A végzet hatalma
(debreceni Csokonai Színház – Magyar Állami Operaház, bemutató: 2007. március 30., majd 2007. november 3.)

Vidnyánszky alapvetően a Verdi-opera síkján, de pszichológiailag továbbgondolva, elmélyítve vezeti a cselekményt, ám mind fölfelé, a stilizálás, mind lefelé, a kisrealizmus felé el-elmozdítja. Ez a módszer mindinkább színházi gondolkodása lényeges sajátosságának tűnik, amit a Jenůfában még következetlenségnek láttam, itt azonban megvilágosodik az értelme.

Fodor Géza: Isten törött órája.
Élet és Irodalom, 2007. november 9.

Szigligeti Ede: Liliomfi
(Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház – Gyulai Várszínház – debreceni Csokonai Színház,
bemutató: 2007. június. 23.)

Szigligeti Ede komédiája reflektál a beregszászi társulat sanyarú helyzetére. Méltó módon: öniróniával és humorral. Vidnyánszky a legjobb formáját mutatja, könnyed, elegáns és pontos, mint mindig, amikor játszik, és nem patetikus. Az előadás több, mint aktuális párhuzam és klasszikus penzum: fölszabadult, kreatív társulati munka.

Koltai Tamás: Cigány élet ez.
Élet és Irodalom, 2007. szeptember 14.

A színház és a színházi lét mint téma Vidnyánsz¬ kyéknak alkalmat és ürügyet szolgáltat a szellemes, dobbal, gitárral, hegedűvel és más zeneszerszámokkal prezentált élőzene révén „kihangosított” némajátékokkal kiegészülő közbe- és félreszólásokra. Ezek egyrészt vitán felül színesítik a gyakorlatilag teljes szöveggel elhangzó örökzöld komédiát, másrészt kevésbé vidám összefüggésekre irányítják a nézők figyelmét: nevezetesen a beregszászi társulat állandósult létbizonytalanságára – mégpedig korántsem a gyomrot megülő panaszáradat formájában, hanem az önreflexió és az önirónia eszköztárának bevetésével.

Jászay Tamás: Színházat csinálni jó dolog-log-log.
SZÍNHÁZ, 2007. október

A szünet nélkül játszott, de pontosan tagolt, magával ragadó hangulatú előadás Szigligetin keresztül voltaképpen magáról a színházról, a színházcsinálásról szól. Arról, hogy ha kell, szenvedve, tűzön-vízen s megszámlálhatatlan buktatókon át, de mégiscsak színházat kell csinálni, szívvel, kedvvel, lélekkel. Egyszerűen azért, mert – hagyjuk most a nagy szavakat – az nagyon jó. Hát még nézni.

Urbán Balázs: Thália szekerén.
Ellenfény, 2008/4–5.

Ez a Liliomfi hősi és önironikus, gyönyörű és bumfordi, egyszerű és bonyodalmasan sokrétű.

Zappe László: Őrület nélkül nem megy.
Népszabadság, 2008. június 23.

Erős karakterekkel, kiváló színészi alakításokkal, Vidnyánszky költői színházában megszokott módon bontakozik ki a történet. Nem elsődleges a szöveg; szorosan társulnak hozzá olyan szenzuális elemek, mint az alaposan koreografált, stilizált mozgással frissített látvány, a töredékes zenei elemekből, zörejekből ötvözött hangzás. Ennek összhatásából születik újjá Szigligeti szép, kedves-könnyed műve – igényesen, áthatva helyenként a spiritualitástól is.

Pethő Tibor: Szerelmi komédiák, nyári éjszakák.
Magyar Nemzet, 2013. július 15.

Igor Sztravinszkij: Mavra; A róka; Egy katona története
(Magyar Állami Operaház, bemutató: 2007. október 26.)

Vidnyánszky Attila A katona történetének egyórás időtartama alatt visszamenőleg igyekszik igazolni rendezésének minden vitatható pontját, sőt bebizonyítja azt is, hogy a zene nélküli színház valódi operai élménnyé tud nőni értő kezekben. Mert a példázatos szöveget nem egyszerűen elmondják az egyetemisták, hanem elemeire bontva-tördelve, azokat más és más hangsúlyokkal ismételgetve és ízlelgetve észrevétetik a textusból kibomló színtiszta muzikalitást.

Jászay Tamás: Három az egyben.
Criticai Lapok, 2007/12.

Ez Vidnyánszky igazi terepe. Nem a trendi, szimultán villódzás, nem a kísérleti opera-abszurd, hanem az ókori hagyományban gyökerező színház. A szigorú, egyenes vonalú gondolatmenet.

Rockenbauer Zoltán: Rókafarok.
Heti Válasz, 2007. szeptember 11.

Vidnyánszky, három korábbi operaházi rendezéséből úgy tűnik, törekszik egyrészt egy realista alapsíkra olykor poétizáló koreográfiát hímezni, másrészt a produkció utolsó szakaszában az előadást a realista alapsíkról tisztultabb spirituálisabb szférába emelni. Ez az (ars poeticája) Stravinsky-esten minden eddiginél erősebben érvényesül.

Fodor Géza: Mennyiért érdemes eladni
a lelkünket az ördögnek?
Élet és Irodalom, 2007. október 31.

Rostand: A sasfiók
(debreceni Csokonai Színház, bemutató: 2007. december 7.)

Vidnyánszky nem a késő romantika, hanem a szimbolizmus felől olvassa a művet, előadásának kifejezőeszközei is ennek jegyében fogannak. Vidnyánszky zenei szervezettségű látványszínházat hozott létre A sasfiókból.

Bíró Kristóf: Látványszínház.
Ellenfény, 2008/4–5.

A debreceni Csokonai Színház előadása elsősorban – szép. A díszletet és jelmezeket tervező Alekszandr Belozub kifinomult ízléssel teremtette meg a produkció terét, az egyszerűséget kombinálva a túldíszítettséggel. (Ideje is konstatálnunk: abban, hogy Vidnyánszky Attila munkáira általában jellemző a határozott formavilág és az erős atmoszféra, nem csekély a tervező alkotótárs szerepe. Egyébként a zenei körítés is mindig markáns – ebben ezúttal a romantika a meghatározó.)
Stuber Andrea: Szárnypróbálgatás.
Criticai Lapok, 2008/6.

Vidnyánszky előadásának számos megoldása vésődhet abba, aki türelemmel, nyitottan közelít a lendületes, a külcsínre sokat adó, poétikus, olykor saját működésén is elmélázó s az eredményt újabb jól komponált képekkel felmutató színházhoz.

Jászay Tamás: Csináljunk Wagramot!
SZÍNHÁZ, 2008. június
Móricz Zsigmond: Úri muri
(debreceni Csokonai Színház, bemutató: 2008. február 15.)

Vidnyánszky Attila mindenki szerencséjére nem elégedett meg azzal, hogy a Móricz által 1928-ban, a regénnyel egy időben megírt színdarabváltozatot használja, ez ugyanis a korabeli „úri közönségnek” talán fogyasztható volt, ám korántsem adja vissza a regény mélységeit. Ha ehhez nyúlt volna, semmitmondó kis szerelmi történetecskét kapnánk, melyben a kisvárosi-tanyasi közeg legfeljebb üres díszlet. A rendező helyette a rögösebb utat választotta: alkotni akart, értelmezni, megfogalmazni, mondani. Megkockáztatom: ebből lesz az ő „szenvedéstörténete”.

Ungvári Judit: Haláltánc – magyar módra.
Debrecen online, 2008. március 4.

Az előadás egészét átfogó egységes rendezői koncepció a színészi szerepformálás módját is meghatározza: az egyes figurák szólama, igazsága nem önálló létezőként mutatkozik meg, hanem a rendezői látomás részeként.

Szűcs Mónika: Urak és murik a változó időben.
Ellenfény, 2008/4–5.

A mozgalmas tablókban gondolkodó, kiérlelt zenei dramaturgiát használó, a néző összes érzékét erőteljesen igénybe vevő, általában mind időtartamra, mind kiállításra nézve monstre előadásokat színpadra álmodó Vidnyánszkyt lehet zseniként isteníteni vagy riadtan menekülni az előadásairól. Egy biztos: közönyös nem maradhat iránta egy néző sem.

Jászay Tamás: Így mulatunk mi.
revizoronline, 2008. 06. 11.

Madách Imre: Az ember tragédiája
(Zsámbéki Színházi Bázis, bemutató: 2008. június 26.)

A beregszászi előadás nagy lendülettel száguld végig az alaposan megnyirbált Tragédián, miközben az összkép mégsem sérül. Csak üdvözölni tudom Vidnyánszky módszerét: nem bonyolódott a Madách-mű körül dúló esztétikai és filozófiai vitákba, „csupán” az Én determinált utazását kívánta felmutatni.

Jászay Tamás: Ég és föld között.
revizoronline, 2008.július 10.

Az előadás, bár nincs teljesen készen – Vidnyánszkynál és másoknál, akik nem a megélhetési piacnak dolgoznak, teljesen soha sincs –, végiggondolt és tehetséges, az „elárvult” beregszászi társulat megújult színvonaláról tanúskodó munka, amelyben a régiek és az újak azonos színházi nyelvet beszélnek. A csapat jelentése is metaforikus, a színészekre és az isteni hívószót kórusként megfogalmazó szózatra egyaránt értendő. Nincs a gyermek eljövetelében fogant szentimentalizmus. Kuporgó anya és kubikoló férfi – ez a családmodell.

Koltai Tamás: Ádám pedig ásott.
Élet és Irodalom, 2008. július 11.

Nem filozófiai kérdések tömkelegét vonultatja fel, nem tézisdrámát játszat, egymásba hömpölyögteti a színeket, olyan az előadás, mint egy nagy látomás. De nincs fennkölt, ünnepélyes előadásmód, Madách művének segítségével a hétköznapi ember dilemmáit érzékelteti.

Bóta Gábor: Az ember tragédiája
http://www.pestimusor.hu, 2008/31

Nem is tudtam, hogy régóta érdekel engem egy olyan Tragédia-előadás, amely a drámából nem a szokásos történelmi tablót fölépítve jut el az emberiségbe vetett ember, Ádám lételméleti problémájához, hanem… Hanem például azt teszi, mint Vidnyánszky Attila: a személyiség kívülről – az Úr által – adományozott integritásának szükségszerű szétesése után a történelmet segítségül híva összekotor – összeás – egy másikat.

Csáki Judit: Bízva bíz.
Magyar Narancs, 2008. július 31.

Erkel Ferenc: Bánk bán (Gyulai Várszínház –
debreceni Csokonai Színház, bemutató: 2008. július 17.)

Érzi, mit kíván az opera a színpadtól, és azt is, mit utasít el; a tömegjeleneteket úgy tudja kitölteni mozgással, hogy nem tereli el a figyelmet a színpadi kép lényegi mozzanatáról, és nem követel meg szereplőitől vitustáncos kényszermozgásokat. Jó érzékkel bír a szcenikai másság iránt, ami hirtelen felrázza a megszokásba bénult figyelmet a színpadon és nézőtéren, de tudja, hogy a másnak mégis ugyanannak kell lennie.

Tallián Tibor: Bancbanus redivivus.
Muzsika, 2008. december

Vidnyánszky rendezése több szempontból telitalálat. Egyrészt a tradicionális és a kortárs koncepciók között a lehető legszélesebb közönség számára elfogadható kompromisszumot köt (ami egy történetileg terhelt műnél nem utolsó szempont), másrészt maximálisan hagyja érvényesülni a partitúrát, és jól érez rá a nemzeti zenedráma burkából kihámozott erkeli zene vígoperai momentumaira.
Végh Dániel: Ez nem az a Bánk bán!
Fidelio.hu, 2010. április 1.

A „nemzeti opera” kétségkívül kapott egy kis groteszk színezetet, és a színpad olykor zsúfoltnak hat – Vidnyánszky legújabb operarendezése, a Borisz Godunov sokkal letisztultabb, egységesebb és markánsabb –, de most már nincs módunkban elfelejteni, hogy az eklektika mint rendezőelv magából a műből fakad.

Koltai Tamás a Budapesti Tavaszi Fesztivál hazai előadásairól.
SZÍNHÁZ, 2010. június

Borbély Szilárd: Halotti pompa
(Zsámbéki Színházi Bázis – debreceni Csokonai Színház, bemutató: 2008. szeptember 12.)

Vidnyánszky rengeteg képpel, jellel, gesztussal dolgozik, melyeket hagyományosan a szituációból indít, és egy adott ponton konkrét zenei eszközökkel, triviális és artisztikus zenei effektekkel is megtámogat – az előadást kitartott tételközi zárlatokkal tagolja: vált, és újabb tablókat komponál.

Tömpe Péter: Emlékezz a halálra!
SZÍNHÁZ, 2009. május

Vidnyánszky rendezőként meghatározó egyénisége a színháznak – és nemcsak a debreceninek. Előadásainak szenzuális és vizuális polifóniája egyedi minőség. Színházi nyelvi jeleinek, képi szimbolikájának összetettsége nem könnyíti meg sem a néző, sem az elemző dolgát. Gondolatgazdagsága kevésbé intellektuális, inkább érzéki, szcenikai fogalmazásmódja, költői-zenei asszociációs rendszere, evokatív jelenlétet igénylő színészvezetése az egykor totális színháznak nevezett, mára ritkábban emlegetett teátrális formát hívja elő az emlékezetből. A Halotti pompa egyike az utóbbi évek legnagyobb hatású, a szó szoros értelmében eget ostromló színházának.

Koltai Tamás: A Debrecen-modell.
SZÍNHÁZ, 2009. július

Egyszerre szomorú és kegyetlenül nehéz, amit a színpadon látunk – a rendező, Vidnyánszky Attila különös érzékenységgel, de korántsem érzelgősen vagy hatásvadász módon nyúlt hozzá Borbély Szilárd műveihez, így nem egyszerűsíti le azokat.

Sors Vera: Színpadi pompa.
Ellenfény, 2009/7.

Óriási vállalkozásnak érzem heterogén mivoltában is a Borbély–Vidnyánszky-alkotást, nagy formátumú, a befogadó minden érzékszervét próbára tevő vállalkozásnak. A megrendülés alapérzése meglehetősen befolyásolja az elemzőmunkát. Fontos részletek tűnnek homályba, maradnak megfejthetetlenek, nehezen köthetők. De a Halotti pompa így is monumentális, magyar színpadon társtalan kísérletnek tetszik.

Budai Katalin: Ama nap – nyári szekvenciák.
Criticai Lapok, 2009/11.

A Halotti pompát színpadra állítani a lehetetlent kísértő vállalkozásnak tűnik – egészen addig, amíg meg nem nézzük ezt az előadást. Vidnyánszky Attilának sikerült az irodalmi alapanyagot tiszteletben tartva, abból a saját vízióját megteremtve hitelesen és megrendítően szólni az élet alapkérdéséről: a halálról.

Turbuly Lilla: Jelképek erdején át.
Criticai Lapok, 2009/11.

Vidnyánszkynak csak egy dolga lett volna, az ívbe sűrítés, hogy az egyes jelenetek befogadhatóvá váljanak, és máris egy zseniális előadás lenne a Halotti pompa. Most még nem az.

[Névtelen]: Tetthalál.
7ora7.hu, 2010. október 3.
Anton Csehov: Három nővér
(debreceni Csokonai Színház, bemutató: 2009. március)

Vidnyánszky Attila az emblémát rendezte meg, de úgy, hogy a darabot is új fénytörésbe állította, és megcsillogtatta, mint egy varázsgömböt.

Koltai Tamás: Három nővér.
Élet és Irodalom, 2009. szeptember 25.

A színpadi fogalmazás sokkal inkább képekben, mint szövegszinten jelenik meg, csak a legfontosabb és a hangulatteremtéshez mérten szükséges párbeszédek görgetik előre az eseményeket. […] Pontos, következetes, színes, minden pillanatában izgalmas produkciót láthattunk.

Zsedényi Balázs: Nővérörvény.
7óra7, 2010. 10. 03.

William Shakespeare: Ahogy tetszik
(Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház – Gyulai Várszínház, bemutató: 2009. június 2.)

A produkciónak az asszociációk végtelen sorára épülő előadásmódját csak összeforrott, közös színházi nyelvet beszélő együttes tudja megvalósítani és elfogadtatni. Másfelől csak erős társulat képes arra, hogy tagjai betöltsék egy konstrukció minden pontját. Ilyen társulat a beregszászi, különösen, ha Vidnyánszkyval dolgozik.

Nánay István: Próbakő és társai.
revizoronline, 2009. 07. 04.

A rendkívül heterogén és egyre gyakrabban záporozó intertextusok tükröt tartanak a kornak, amelyben élünk, s mivel szubkulturális tekintetben igen széles sávon mozognak, gyakorlatilag minden néző számára intellektuálisan hozzáférhetővé teszik az előadást.

Markó Róbert: Színház, és színész benne.
SZÍNHÁZ, 2010. április

A Vidnyánszky Attila rendezte előadás folyamatos élete olyan, mint a szerves, időről időre felfrissülő televény, amely – Próbakő szavaival – „tekintve, hogy vidéken folyik”, és ott, ahol, vagyis távol a showbiz világától, örömteli műhelymunka. Most a fővárosban, az „udvarban” (Próbakő), a Merlin Színházban vendégszerepelt, és megőrizte alkotó fantáziáját, a csapatmunka boldogságos élményét. […] Olyan naiv és játszi kedvvel szürreális, mint a „vámos” Rousseau dzsungelfestménye, amely erdő gyanánt egy külön kis forgón be-beforog a térbe.

Koltai Tamás: Tekintve, hogy vidéken folyik.
Élet és Irodalom, 2010. június 11.

Mogyeszt Muszorgszkij: Borisz Godunov
(debreceni Csokonai Színház, bemutató: 2010. április 23.)

Nagyon szép munka, és ez az egész előadásra is érvényes. Persze, hogy lehet ennél jobbat is létrehozni, de ennyiből is megsejti a néző a darab méreteit, megérti a lényegét. Az elvárhatót és a remélhetőt is bőségesen meghaladja a debreceni Borisz Godunov.

Fáy Miklós: Matrjoska bátyuska.
Népszabadság, 2010. május 4.

Mindent egybevetve Vidnyánszky rendezése egyszerű, nagyvonalú, beszédes, és mindenekelőtt letisztult.

Koltai Tamás: Új és eredeti.
SZÍNHÁZ, 2010. július

Vidnyánszky rendezése éppen nyugodt figyelmességével ragad meg. Ritkán látni operarendezést, amely ily kevéssé fél a monológok és párbeszédek hosszúságától, jelentőségüket ennyire természetesen engedi kibontakozni, ilyen elegánsan hagyja, hogy kitöltsék-kiéljék a nekik szánt teljes drámai időt, pusztán a figurák – Borisz vagy Pimen – hangsúlyos elhelyezésével a színpadi térben.

Tallián Tibor: Deus sive historia.
Muzsika, 2010. július

Mindezt egybevetve is bátran tekinthetjük a Borisz Godunovot a rendező egyik hagyományos úton járó, a részletekre is gondot fordító, mindemellett kellően mértéktartó s megfontolt rendezésének.

Görömbey G. Szilárd: Tisztességes ajánlat.
Fidelio, 2010. július 29.

Zsukovszkij – Szénási – Lénárd: Mesés férfiak
szárnyakkal (debreceni Csokonai Színház, bemutató: 2010. november 26.)

Lehet rajongani az üzenetért, mely szerint tekintetünket fordítsuk az emberi-földi hiúságok, pusztító célok és vágyak helyett a misztikus égi magasságokba, nem kevésbé lehet lelkesülni az előadás esztétikai gyönyörűségeiért, gazdag látványvilágáért, nagy ívű és bőséges gondolattársításaiért. Én csak bámulom, mint minden monumentális alkotást.

Zappe László: A nagy orosz hagymáz.
Népszabadság, 2010. december 6.

Vidnyánszky hatalmas apparátust mozgat, példaszerű rendben, elképesztően beszédes fantáziával. Az előadás egyetlen vizuális montázs, amelyben esztétikai egységbe fonódnak a historikus-tudományos, mesei-mitologikus és politikai szférák. Fantaszták népesítik be a teret […] Vidnyánszky maga is fantaszta. A rétegszínháznál is „rétegebb” művészszínházat csinál egy olyan városban (országban), amelynek az ilyesmi nem kell. A nézőnek sem, a színházat fenntartó hatalomnak sem. Fellövik egy kozmikus pályára – maga is részt vesz a rossz minőségű rakétakilövő hálózat építésében –, hogy megszabaduljanak tőle, és a mélybe zuhanjon.

Koltai Tamás: Fantaszták.
Élet és Irodalom, 2010. december 17.

Szinte tapintható a térben megszülető hatás. A magasztos pillanatot nem maga a repülés diadala, nem a könnyed fölemelkedés, sokkal inkább a Teremtőhöz való megérkezés élménye szüli.

Váró Kata Anna: A tér és az idő korlátain túl.
Kritika, 2011. január–február

A képlékeny történések megfestésére nagyszabású képek élednek meg, és fejlődnek víziókká. Vidnyánszky Attila könnyedén és nagyvonalúan mozgatja az orosz rendezői színház stilizált és dübörgő hatáselemeiből merítő színpadi apparátusát. Lobogó fantáziával dolgozza egységes látomássá a szálakat, s az olykor már orgiasztikus áradású látványvilág annyi effekttel zúdul a nézőkre, hogy szinte képtelenség menekülni a hatás elől.

Sz. Deme László: Szárnyaló monument.
SZÍNHÁZ, 2011. február

Vidnyánszky részint ironikusan elrajzolja, részint mitizálja is ezt a küzdelmet, s olyan zsúfolt gondolatvilágú vizuális miliőt teremt, amelynek befogadása intenzív koncentrációt követel meg a nézőtől. Igaz, az állandóan pergő képek zuhataga, a sokszor különnemű hatáselemek összhangzata valósággal magával ragad, elvarázsol.

Kovács Dezső: A repülés boldogtalansága.
Criticai Lapok, 2011/4.

Puccini: Tosca
(Miskolci Bartók + Operafesztivál, bemutató: 2012. június 15.)

Bármiből építkezik is Vidnyánszky, azt kell éreznünk, hogy van érzéke a valódi monumentalitáshoz – mert ami az első felvonás végén folyamatos ágyúzásból, nagy tömegek mozgatásából, a lángba boruló színpadból és a füstfellegekből összeáll, az valóban szuggesztív, sőt szívszorító, ráadásul egyértelműen a zenével szinkronban, annak hatását felnagyítva működik.

Malina János: In Chiesa?
revizoronline, 2012. 06. 24.

Kovalik mellett Vidnyánszky volt az, aki értette, mi az operajátszásban történt fordulat lényege – ezt ez az előadása is bizonyítja. Egyik legfőbb erénye a kiváló térhasználat, a látványos jelenetek – a zarándokok és a fiatalok bevonulása, az akasztottak libegése a kilátó oldalában – lenyűgözőek voltak. Akinek ez volt az első operaélménye, akár azt is gondolhatja, az opera grandiózus műfaj, olyan, mint a panavision 3D film. Kell nekem.

Kolozsi László: Cavaradossi felfegyverkezve.
SZÍNHÁZ, 2012. szeptember

 

Facebook Comments