Talán olyan kérdéseket is érdemes mérlegelni még, hogy nincs-e óhatatlanul is hátrányban a realista megjelenítés tekintetében a színház pl. a film médiumával szemben…

Minden korábbi kétellyel és várakozással ellentétben a XIV. POSzT végül korántsem a kínos feszengés és a méla unalom jegyében telt. Ugyan nem egymásnak feszülő heves indulatok és kölcsönös sértődések közepette, de az előadásokon keresztül és az azokat övező legkülönbözőbb beszélgetések és fórumok során világosan kirajzolódott a magyar színházi élet – azon keresztül pedig a magyar társadalom – számos égető problémája és néhány neurotikus tünete. A találkozó első felében – így pl. az Opera ultima és az I. Erzsébet kapcsán, továbbá a hazai színházi intézményes rendszerek működtetésével kapcsolatos beszélgetésekben – a szűkebb értelemben vett politikának, pártpolitikának és -ideológiának való kiszolgáltatottság került előtérbe, míg a továbbiakban társadalomkritikai és emlékezetpolitikai kérdések és problémák tematizálódtak.
Brestyánszki Boros Rozália dokumentumokból és visszaemlékezésekből szőtt Vörös című darabja (Katona József Színház – szabadkai Népszínház, rendező Máté Gábor) az 1942-es újvidéki razziát „követő” 1944-45-ös délvidéki vérengzéseket dolgozza fel. A darab aktualitását a közelgő évfordulón túl sokkal inkább az indokolja, hogy a szerb kormány alig egy éve ítélte el hivatalosan is a majd hetven éve történt bűncselekményeket, így ennek tükrében mutatkozik meg azon tény tétje is, hogy a Katona és a szabadkai Népszínház közös koprodukciójában született az előadás. Jóllehet az emlékfoszlányokból összeálló, töredékes narratíva etnikai szempontból mindvégig kifogástalanul ábrázolja az eseményeket, emlékezetpolitikai szempontból, miként arra Rényi András utalt a szakmai beszélgetésen, számos problémát vet fel. A kisemberek szemszögét érvényesítő narratíva ugyanis nem tudja feltárni az események hátterében meghúzódó és a mészárlást lehetővé tevő történelmi, társadalmi, politikai kontextust, intézményrendszereket és hatalmi struktúrákat, így óhatatlanul is azt sugallja, hogy megtorlás megtorlást követ, hogy egyik eseményből automatikusan következik a másik, illetve hogy az ember a mindenkor adott szituáció foglya – alapvetően elvágva ezzel a megértés minimális fokú lehetőségét is.

voros_poszt

Vörös / fotó: Kálmándy Ferenc

Más szempontból nézve, az is kérdésként merült fel, vajon ez-e az emlékezés legadekvátabb formája? Annak ellenére ugyanis, hogy az előadás számos stilizációval él, sok szempontból továbbra is kötődik a realista színjátszáshoz, és belül marad a dramatikus hagyományokon is, így nem annyira az eseményekre való emlékezést, hanem azok ábrázolását valósítja meg, szembemenve ezzel a traumatikus eseményekre vonatkozó realista ábrázolási tilalommal. Sokat vitatott kérdés persze, hogy érvényesnek tekinthető-e még egyáltalán, s hogy miként értelmezhető az adornói kijelentés a tömegmédia képi tobzódásának korában, ugyanakkor tény, hogy az ábrázolásra vonatkozó tilalmat Adorno után is újabb és újabb alkotók erősítik meg, például Lanzmann 1978-as Shoah-ja, vagy az idei POSzT-on Mohácsi János OFF-programban látott előadása, A Dohány utcai seriff (FÜGE – Kaposvári Egyetem), mely a második világháború alatti deportálások és koncentrációs táborok eseményeit idézi fel. A szintén visszaemlékezésekből, korabeli dokumentumokból, továbbá naplórészletekből és irodalmi szövegekből álló zsidó viccekkel ironikusan megspékelt előadás mindvégig teljes sötétségben zajlik, így a „néző” kizárólag a fülére, azon keresztül pedig az elhangzott szövegekre és minimális hanghatásokra (Kovács Márton) hagyatkozhat. Mindeközben a teljes sötétség korántsem a kor eseményeinek és fenyegető atmoszférájának átélését teszi lehetővé, hanem sokkal inkább az emlékezés nyelvi karakterének érvényesülését. Mohácsi előadása ezzel tökéletesen oldja meg az ábrázolási tilalom színházi körülmények között meglehetősen nehezen elképzelhető megvalósítását, sikeresen elkerülve ezzel az ábrázolásból fakadó csapdákat. Az ábrázolási tilalom elvetésén túl ugyanis a színház esetében talán olyan kérdéseket is érdemes mérlegelni még, hogy nincs-e óhatatlanul is hátrányban a realista megjelenítés tekintetében a színház pl. a film médiumával szemben, hogy vajon fel tudja-e venni a versenyt a színház a film realista illúziókat keltő képességének mind tökéletesebbé válásával szemben.

hossz-ut_poszt2

A hosszabbik út / fotó: Rostás Bianka

S ha már a színház médiumának határainál tartunk, akkor a továbbiakban essék szó egy olyan területről, ahol a színház kétségkívül megelőz minden más médiumot: a XIV. POSzT programjában először kapott helyet a találkozó történetében egy színházi neveléssel és drámapedagógiával foglalkozó ötnapos programsorozat, mely a drámapedagógiai oktatás jelenkori magyarországi helyzetétől kezdve a legkülönbözőbb módszerek bemutatásán át az intézményi és finanszírozási kérdésekig igyekezett a terület egészét átfogni. A programsorozattal egyidejűleg az idén a versenyelőadások közé is bekerült egy drámapedagógiai előadás, mégpedig a Kerekasztal Színház és a Szputnyik Hajózási Társaság közös előadása, A hosszabbik út, melynek versenyprogramban szerepeltetése erőteljesen megosztotta a szakmát, az előadáshoz kapcsolódó szakmai beszélgetésen pedig alapvetően magával a POSzT-tal és a színházzal kapcsolatos különböző elképzelések csaptak össze. Csáki Judit szándékosan egy ellentmondással ütötte fel a beszélgetést: egyrészt hangsúlyozta, hogy amennyiben a POSzT-ra a legjobb előadásokat kell beválogatni, úgy A hosszabbik út nem ide való, hiszen nem versenyezhet Ascher Fényevőkjével vagy akár Mohácsinak A képzelt betegével, másrészt jó, hogy itt van, mert e nélkül a szakma nagy része fel sem figyelne az előadásra, sőt, egyáltalán arra a tényre, hogy a színház ezen formája is létezik.
Mindezek után a beszélgetés mintha több ponton is igazolni látszott volna Csáki meglátásait. Bár abban mindenki egyetértett, hogy fontos előadásról van szó, színház voltát innen is, onnan is igyekeztek meg-megnyesegetni, vagy a műegész hiányát, vagy éppen az aktív nézői részvételt kifogásolva, ami már csak azért is érdekes, mert legkésőbb Brecht óta és egészen a performativitásig tágított elképzelésekig a színház létéhez alapvetően hozzátartozik, hogy az előadás a nézővel közös dinamikában születik. (Ennek persze különböző módjai és fokozatai lehetnek.) Csáki első megállapításából továbbá nem egyértelműen csak az következhet, mint ahogyan sokan vélekedtek, hogy A hosszabbik utat ki kellett volna hagyni a versenyprogramból, hanem magába foglalja annak lehetőségét is – igaz, ez végül nem konkretizálódott a beszélgetés folyamán –, hogy a POSzT kereteit kellene újragondolni. Újragondolandó tehát, hogy a POSzT mintegy versenyistállóként funkcionálva, az időről-időre a kimerülés jeleit mutató rendezői színház remekeit versenyeztesse, vagy egy olyan találkozóként és szakmai fórumként működjön, mely a független színházaktól kezdve a drámapedagógiai előadásokon át egészen a táncszínházi előadásokig és egyéb mellőzött műfajokig a színház legkülönbözőbb jelenségeit is felöleli – természetesen nem kötelező kvótákkal, csak amennyiben olyan előadás születik egy adott évadban, melynek érdemes több figyelmet szentelni. S bár kétségkívül megérdemelnének a drámapedagógiai előadások is egy önálló fesztivált, ennek esetleges megvalósulása még nem kell, hogy a POSzT versenyprogramjából történő kirekesztéshez vezessen, hiszen az óhatatlanul is a színház egyes területeinek gettósodásához vezet.
Végül álljanak itt az idei POSzT legfontosabb díjazottjai: a legjobb előadás a már a fentiekben is említett Opera ultima lett (Újvidéki Színház, r. Kokan Mladenović), a legjobb női főszereplő díját pedig ugyanezen előadásból Elor Emina kapta. A legjobb rendezésnek Ascher Tamás Fényevőkje bizonyult (Katona József Színház), s ezen előadásból került ki a legjobb női mellékszereplő is, Jordán Adél. A legjobb férfi főszereplő díját Fodor Tamás kapta az I. Erzsébet (Vádli Alkalmi Színházi Társulás – Szkéné Színház – FÜGE, rendező Szikszai Rémusz) címszerepében nyújtott teljesítményéért, míg a legjobb férfi mellékszereplő Kaszás Gergő lett ugyanezen darabban. Különdíjban részesült az Alkésztisz (Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulat, rendező Sorin Militaru), míg a közönségzsűri díját a Csipke (Kolozsvári Állami Magyar Színház, rendező Mezei Kinga) kapta.

Pécs, 2014. június 16.

Facebook Comments