Dromgoole és Buckhurst arra vállalkozott, hogy a dráma szövegtestéről mintegy leradírozza a ráírt jelentéseket, és a shakespeare-i utasításoknak teljesen megfelelő módon azt az eredeti kontextusba ágyazza.

Alig két hónapja, hogy a londoni Globe Színház maroknyi színésze és színpadmestere felkerekedett, és a Tolkien hajó fedélzetére lépve, elhagyta Angliát. A társulat monumentális vállalkozásba kezdett; szülőatyja, William Shakespeare születésnapjának 450. évfordulója alkalmából Globe to Globe néven két éves, világméretű turnéra indult. A turné célja, hogy a 2011-es és 2012-es európai-amerikai körutazás folytatásaként most a világ összes országában előadja minden idők talán legtöbbet játszott, legvitatottabb, és ahogy Jan Kott egyszer fogalmazott, legfurcsább darabját: a Hamletet.
És míg a hírek arról szólnak, hogy a társulat hogyan utazza körbe a Földet, milyen csűrökben és terekben adja elő a tragédiát, vagy éppen miként sikerül megállapodásra jutnia Észak-Koreával annak érdekében, hogy a közönség ott is láthassa a darabot, lassanként érdekes, történelmi jelentőségű misszió sziluettje látszik felsejleni. Egy titkos „metaelőadás” körvonala, mely a többtucat bemutató nyomvonalán haladva, a nézők színházi élményeiből táplálkozva újrarajzolja a színházi keretezés fogalmát és lehetőségeit. A Globe ugyanis sokkal többre vállalkozott, mint hogy a Hamletet mindenhol eljátssza; hiszen a szöveg közöttiség, a nyelvi különbségek és a befogadás kulturális módozatainak egymásba hatoló sokféleségében a Hamlet globális mise en abyme Egérfogóként egyúttal a világ színházirecepció-térképét is felrajzolja, miközben az előadás aktusából is (shakespeare-i) színházat csinál. Dominic Dromgoole és Bill Buckhurst rendezőpáros, ha fogalmazhatunk kicsit nyakatekerten, tulajdonképpen a nézők prezentálta reprezentációt reprezentálja.
Erre annál is inkább módjuk adódik, hogy Hamlet, a búskomor királyfi vagy „világhírű neurotikus” történetét a Föld minden szegletében ismerik. A darab erejét pedig mi sem bizonyítja jobban, mint hogy amióta a 19. században ismét „felfedezte” magának a romantika, olvasói és előadói folyamatos újraértelmezésére kényszerülnek. Ahogy Harold Bloom is hangsúlyozza, a kommentáció folyamatosan íródik, a dráma állandó kiegészítésre szorul; hiszen a shakespeare-i szöveg hézagai és elhallgatásai miatt a jellemek és viszonyrendszereik hömpölygő fluktuációban torlódnak egymásra (és szóródnak darabjaikra megint). Nem csoda, hogy a megannyi politikai, etikai és pszichoanalitikus értelmezés ellenére máig van mit mondani a darabról, a rendezők pedig még 400 év múltán is képesek azt döbbenetesen újszerű oldaláról artikulálni.

globe_hamlet1

Fotók: Helena Miscioscia, Bronwen Sharp

De vajon mit mondhat mindez a különböző társadalmi berendezkedésben élő, például indiai, európai vagy afrikai nézők számára? Bár ehelyütt nem szándékozunk annak útvesztőjébe besétálni – mert félő, hogy hiába is volna benne logika, őrültségnek hangzana –, hogy a Hamlet mint figura hogyan stimulálja a dráma (Bókay Antal szófordulatát kölcsönözve) „dialogikus önteremtési” relációit, nem átallunk röviden kitérni a már említett metaelődás szociokulturális jelentőségére. Előbb azonban kérdezzünk rá magára a látott előadásra!
Hiszen a Globe Színház igazi különlegességet hozott a margitszigeti bemutatóra: Dromgoole és Buckhurst arra vállalkozott, hogy a dráma szövegtestéről mintegy leradírozza a ráírt jelentéseket, és a shakespeare-i utasításoknak teljesen megfelelő módon azt az eredeti kontextusba ágyazza. A rendezők már-már rekonstruálják a klasszikus történet előadásmódját, igaz, mindezt a mai néző igényeit figyelembe véve teszik. A királyi tragédia pedig szinte egyetlen bőröndből bújik ki – nem is kell ennél több. Néhány kard, egy vörös függöny, pár díszes (mégis inkább jelzésértékű) jelmez és persze a színészek mindent uraló, vaskos vagy éppen kecses orgánuma. A szegényes színpadkép a nyelv szépsége és a beszéd expresszív zeneisége által ugyanis szempillantás alatt varázslatos röneszánsz világgá változik. Ha akarná, sem tudná a néző az oldalsó kivetítőkön futó Nádasdy-fordítás sorait lesni, a színészek túláradó jelenléte a színpadra kötözi figyelmének legapróbb idegszálát is.

Ebben a Hamletben pedig – akárcsak Shakespeare színházában – valóban a szó ereje irányít mindent. A beszéd nemcsak a tér, a cselekményt és a szereplők viszonyrendszerét határozza meg, de az őket megformáló színészek is a hangzó mondatok egymásra gördülő lendületéből, zenei intellektusából táplálkozva, mintegy belső impulzus sugallatára irányítják játékukat. Testük alárendelődik a szó gesztikus hatalmának, hagyják, hogy teljes mértékben az irányítsa a mozgásukat. (Csupán érdekesség, hogy ennek a, nevezzük úgy, „intellektuális mozgásrendszernek” a középpontja valahol a rekeszizom magasságában feltételezhető – ha megfigyeljük). Rawiri Paratene, vagyis a Poloniust – vérbeli clownként – megtestesítő színész esetében például ez a belső impulzus már-már egészen groteszk lábmozgásokat implikál, míg Hamletnél, azaz Ladi Emeruwa-nál inkább a mimikai kifejezést vagy a kezek mozgását befolyásolja (mindkettejüknél táncoshoz méltó zsigeri módon – hogy a haláltánc relevanciát már ne is említsük). A színészi játékból kiindulva pedig maga az előadás is tökéletesen gesztikussá nő. A jelzésértékű díszletezésen túl jelzésszerű az eseményeket kísérő zenei aláfestés és a „DIY” hangeffektáció is, amiket az éppen nem szereplő színészek a háttérben kuporogva maguk szólaltatnak meg. Az illúzió a látszólagos vázlatosság ellenére mégis pontos gépezetként kattog fokról-fokra, a hiányérzet legcsekélyebb gyanúja nélkül gördíti a jeleneteket a végső tragédia irányába.

globe_hamlet2De hogy az ígért szociokulturális vonatkozásokról is írjunk valamit, említsük meg először is, hogy a színészek legalább ötféle (európai, afrikai, pakisztáni, maori, kínai és európai-pakisztáni) etnikumból/nációból érkeztek – többek között azért, hogy a világ minden pontján fenntartsák a nézői azonosulás lehetőségét. A kontinensen pedig (vagy csak idehaza?) kisebbségi integráció ide vagy oda, a mai napig bátor tettnek számít (vagy manapság különösen), ha egy ilyen széles közönségrétegeket felölelő produkcióban nő férfit játszik (vagy fordítva). A Globe előadásában azonban mi sem természetesebb: Horatiót a magyarországi bemutatón például Amanda Wilkin alakítja, nem is akárhogyan. Rosencrantz szerepében Jennifer Leongot, míg az egyik sírásó képében Miranda Fostert látjuk sziporkázni. (Mivel a szereposztás országonként eltérő lehet, másutt talán más felosztásban élvezheti a nagyérdemű a darabot.)

De mielőtt célt tévesztenénk, és például az Egérfogó-jelenet leleményességéről és humoráról kezdenénk értekezni, ismételjük el, amit az elején leírtunk: az előadás nem a színészek, sokkal inkább a nézők sokszínűségére koncentrál. Bizonyára ezért lehetséges, hogy a darab súlypontja – néhány kisebb, kultúra/társadalomfüggő fókusza mellett – nem Hamlet híres nagymonológjára, hanem egyik utolsó megszólalására esik. A királyfi végső leheletével a közönségre nézve azt suttogja: „Ti pedig, akik sápadtan remegtek, mint néma szereplők egy színpadon, ha lenne időm – de a szigorú őrmester, a Halál, már itt van értem, hogy letartóztasson – elmondanám… De így is jó.” – Bár nem ez alapján, de Christie Carson a Globe to Globe honlapján olvasható esszéjében is pontosan ennek jelentőségéről (vagyis az általunk metaelőadásnak nevezett jelenségről, ha tetszik a közönségre szegezett tekintet játékáról) faggatja az előadást. Írásában nagyon leegyszerűsítve azt kérdezi, a Globe Hamletjének vajon nem az-e a tétje, hogy a szabadság nevében a szó erejével a nemzetközi integráció mellett törjön lándzsát? Nem azért járja-e be az öt kontinenst, hogy cselekvő provokátorként a demokrácia ellenében munkálkodó apátia és cinizmus ellen szóljon, és az információs társadalom fertőzöttségében is az odafordulásra egymás felé buzdítson? – Nos, talán igen. A Globe to Globe története azonban, akárcsak a dráma reprezentációja, még íródik.

William Shakespeare: Hamlet (Globe Theater)
Díszlet, jelmez: Jonathan Fensom. Zene: Bill Barclay. Producer: Tom Bird. Rendezte: Dominic Dromgoole és Bill Buckhurst.
Szereplők: Ladi Emeruwa, Keith Bartlett, John Dougall, Miranda Foster, Phoebe Fildes, Beruce Khan, Tom Lawrence, Jennifer Leong, Rawiri Paratene, Matthew Romain, Amanda Wilkin.

Margitszigeti Szabadtéri Színpad, 2014. június 21.

Budapesti Nyári Fesztivál

Facebook Comments