Az előadás zenei szegmense meg van tisztítva a közhelyektől.
A Carment akkor kell játszani, ha van Carmen. Ez látszólag az operai repertoár, sőt a drámairodalom összes nagy szerepére vonatkozik, de általában nem szokták figyelembe venni, így aztán rengeteg alkalmatlan főszereplőnek tapsol a közönség, köztük világsztároknak is. A Margitszigeti Szabadtéri Színpadra meghívott Rinat Shaham a kivételek közé tartozik, kulturált mezzo hang és jó énektechnika birtokosa, megfelel a színpad szakmai kívánalmainak, a megjelenése is kellemes, egyszóval megérte meghívni. Ami a vokális teljesítmény részleteit illeti (mégiscsak ezzel illik kezdeni), a matéria – amennyire az erényeket és a hibákat egyaránt felnagyító, egyébként számomra mindig irritáló, de belátom, szükségszerű és a körülményekhez képest kifogástalan erősítés minősíteni engedi – szép színű és szép tónusú, magasságban és mélységben egyaránt kiegyenlített, az átmenetek is simák. Shaham viszonylag kevés drabális mellhangot használ, noha ezt Carmen szerepe éppenséggel megengedné, de jó ízléssel tartózkodik a túlzottan „verista” stílustól. Mindvégig énekel, ami a mai ínséges és kiabálós időkben feltétlen erény. Az Habanera még nem volt túl meggyőző, a Seguidilla annál inkább, és bár a záró csúcshangot inkább csak elsikkantotta, igen szépen frazeált, és a Kártyaáriában, illetve a kettősökben is mélytüzű, drámai formálással tűnt ki. Ami a karaktert illeti, e tekintetben megmaradt a közhelyeknél, inkább az öntörvényű akaratosság és a derb személyiség dominált alakításában, mint az érzékiség és a sugallatos, megjátszatlan csábítás. Nem a vad, zabolátlan erő a sajátja ennek a Carmennek, nem a lázadó ösztön, noch dazu az underclass provokatív másságát érvényesíti, ez egy társadalmilag domesztikált, sőt szocializált nő, inkább egy luxus budoárból jön, mint a dohánygyárból és a csempésztanyáról, amit az előadás tovább erősít. De erről később.
A mi standard Don Josénk, Kiss B. Attila még mindig elég jó formában van, hősies színezetű tenorja bírja a strapát, főleg a forte dinamika tartományában (még a magas regiszterben is), pianói és általában lírai árnyalatai már kérdésesebbek, a Virágáriától pedig láthatóan tartott, ide-oda csúszkált, nem tudta eldönteni, mikor használjon fejhangot, ettől fisztulázni kezdett, és a végén menetrendszerűen megjött a gikszer, a decrescendóba beletört a hang. A kissé mackós és már java korabeli tizedes jellemileg viszont egyáltalán nincs derékba törve, még csak válságba sem kerül, meg sem rendül igazán, áll, mint kőszikla, és belül, a lelkében igen kevés történik vele. Részben ez is rendezői kérdés, mint tegyen egy férfiú, ha nem tud érezni – segíteni kéne rajta, hogy kerüljön kapcsolatba a másik emberrel. Különösen, ha nő az illető.Kálmándi Mihály énekelte Escamilliót, egészséges, magvas, tömény bariton hangon, kis erőltetettséggel a mélyebb fekvésben és apróbb technikai nehézségekkel a folyamatos legatókban, de ez alig érződött, a hangkibocsátás minősége csaknem makulátlan. Ez a torrero már nem mai gyerek, lehet mondani, hogy megcsípte a dér, nem is annyira sarmőr, mint kellene, inkább a hírneve vonzó, mint a férfiassága, de egyelőre megbirkózik a celeb szereppel (és a librettóból tudjuk, hogy a bikával is). Létay Kiss Gabriella Micaelája a megszokott magas színvonalú hangformátum, a vendég címszereplő mellett ő a másik, akinél nem kell aggódnunk a vokális kvalitást illetően, a szólam nála gond nélkül szárnyal az előírt magasságba és finom illesztésekkel, puhán, lágyan követi a lírai árnyalatokat. Nem az özönvíz előtti idők falusi együgyűjéről van szó, aki eltéved a városi forgatagban, hanem egy megcsalt nőről, aki elviseli a sorsát. A csempészek – miféle csempészek? de erről is később – a szokásos zsánerképet alkotják, a hangok (Cecília Lloyd, Várhelyi Éva, Mukk József, Bátki Fazekas Zoltán) és a magaviseletek rendben vannak, az évszázados közhelyek szerint. Gábor Géza megfelelően fölényes katonatiszti Zuniga, amíg meg nem verik; Haja Zsolt pedig simán levezényelné a szokásos őrségváltást (ha volna ilyen esemény az előadásban).

Elöl: Kiss B. Attila. Fotók: Kaiser Ottó

Apropó, vezénylés. Kesselyák Gergely és a zenekar produkciója kiemelkedő, az előadás zenei szegmense meg van tisztítva a közhelyektől, feszes és tempós az egész, a karmester ellentmondást nem tűrően diktál, elkerüli a slampos zsánerfolklór negédes elemeit, mondhatni, kitisztítja a partitúrát, elementárisan fokoz és dinamizál (például a Lillas Pastia-kép bevezetőjében).
Itt, mondjuk, be is lehetne fejezni a kritikát. Ami ezután jönne, más lapra tartozik. Vagy semmilyen lapra nem tartozik. Valaki azt csinálja, amihez nem ért. Sem az operához, sem a rendezéshez. Ez a valaki Oberfrank Pál. A jelszó: el a megszokott andalúz románctól. No de ennyire? A románccal együtt meg lehet szüntetni a Musiktheatert is? Az előadás még el sem kezdődött, amikor befejeződik. Ott, amikor hatalmas hajcihő van odakint, sikoltozás, ordítozás, balhé, a fölgerjedt nép betódul, egyértelmű a zavargás, az ügyeletes rendfenntartó – Don José – pedig ezalatt kisétál a helyszínről Micaelával. Dráma helyett revü. A dohánygyári munkásnők szimbóluma a narancs (?), összetévesztik magukat a manökenekkel, jó házból való úrilányok, köpenyük alatt divatkreáció (lehet kombiné, de kiderül, hogy ruha, mert csempészekként ugyanezt viselik), kelletik magukat, mint a kifutón. Az őrség tribünön ül, mintha avatás volna, nem avatkoznak a tömegmozgásba, de védőpajzsokat kapnak üvegből, amelyeket a gyerekkórus egy része némi baksisért lepucol, míg a többiek piros vödrökkel felmossák a főteret. Az előbb tömeget írtam? Dizájnolt esernyővel koreografált mozgásra hasonlító vonaglást végrehajtó amatőr revüfellépők, a pirossapkás katonákkal együtt körtáncot lejtenek a dutyiba zárandó José körül, csempészekként trendi cuccokban feszítő butiktulajdonosok bevásárlószatyrokban hozott (vásárolt? piacozott? lopott?) holmikkal, magukra kapott viharkabátban, zsemleszín öltönyben, puhakalapban. Portyázás közben lekempingelnek, napernyő, pilleágy, összehajtható bútor. Tulajdonképpen kávészünet, Carmen a szabad idejében a kiteregetett ruhát gyűjti fürdőszobai kosárba. Lillas Pastia kocsmája decens budoár, paravánnal, padlóra rakott díszpárnákkal, amelyekre a címszereplő tolvajlépésben húzza-vonja enyelgést imitálva a párját. Az „andalúz románcot” az elején-végén kurzuskezdő pomponos lányok helyettesítik. Mindez öt nagy méretű, ferde tükör előtt zajlik, amelyekre bikarajzot applikáltak, és a „csempészjelenetben” belőlük eredő fonalakat vezettek a színpad közepére, hogy megnehezítsék a járást.

Rinat Shaham és Kiss B. Attila

Tévedés ne essék, a Carment bárhol el lehet játszani, ABC-áruházban, metróvégállomáson, lebujban vagy atomtámadás után a temetőben, de valami értelme kell, hogy legyen. Úgy értem, a Carment kell eljátszani, amelyben élő emberek szerepelnek a maguk emberi viszonyaival, és úgy kell őket elhelyezni a színpadon, hogy létrehozzanak valamilyen összefüggést.
Az nem elég, hogy oldalra betesznek egy ivóvíz-automatát, és akivel a rendező épp nem tud mit kezdeni, az odamegy, és iszik egy pohárral.

Bizet: Carmen

Szövegét Prosper Mérimée elbeszélése nyomán Meilhac és Halévy írta.
Koreográfus: Venekei Marianna. Díszlettervező: Székely László. Jelmeztervező: Pilinyi Márta. Karigazgató: Strausz Kálmán. A gyermekkar vezetője: Gupcsó Gyöngyvér. Karmester: Kesselyák Gergely. Rendező: Oberfrank Pál.
Szereplők: Rinat Shaham, Kiss B. Attila, Kálmándi Mihály, Mukk József, Bátki Fazekas Zoltán, Gábor Géza, Haja Zsolt, Létay Kiss Gabriella, Cecília Lloyd, Várhelyi Éva.
A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara – az Opera együttese, a Magyar Állami Operaház Énekkara és Gyermekkórusa.

Budapesti Nyári Fesztivál – Szabad Tér Színház – Magyar Állami Operaház

Margitszigeti Szabadtéri Színpad, 2014. július 4.