Zappe László: Követelj, közönség!
Semmiképpen sem látszik viszont elszalasztott lehetőségnek A salemi boszorkányok szolnoki bemutatása. Egyáltalán nem látszik ugyanis a lehetőség.
„A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az” – így szól a közhellyé koptatott kezdő mondat az Anna Karenina elején. Hajlamosak vagyunk az ilyen magvas bölcsességeket készpénznek venni, pláne ha olyan nagyságtól valók, mint Tolsztoj, hát még ha olyan remekmű is támogatja, mint amilyen e mondat után következik. De hagyjuk a családi boldogság és boldogtalanság komplikált problematikáját – maradjunk a színháznál. A színház is lehet családszerű közösség, hacsak végképp nem ridegül közönséges munkahellyé.
A salemi boszorkányok Szolnokon. Csabai István felvétele
Miskolcon, Béres Attila rendezésében előbb Függöny fel! címmel hirdették Michael Frayn nálunk Ugyanaz … vagy Még egyszer hátulról címeken híres darabját. Aztán Veszett fejsze címmel mutatták be, és a színlapra is fölkerült a Mohácsi testvérek neve. Tehát az ő változatukkal próbálkoztak végül. Azzal, amelyet Mohácsi Jánosnak sem sikerült igazán sikeresen megismételnie, amikor Kaposvár után Szatmárnémetiben is megrendezte. A szöveg ugyanis Kaposváron, a kaposvári színészek közreműködésével, személyes élményeik, ötleteik, improvizációik segítségével készült. Volt benne valami személyes, valami saját, még ha nem is a szó szoros értelmében. Valami megismételhetetlen. Valami, amit a szatmárnémeti társulat az eredeti rendezőjének segítségével sem tudott a magáévá tenni. A színház egyik örök titka és paradoxona, hogy miképpen lesz egy ember, egy család, egy közösség legbensőbb ügye közösségi élmény teljességgel kívülállók számára. De tény, hogy ez csak akkor lehetséges, ha a játszóknak valóban a sajátjuk, mondhatni, csak az övék. A műhelydráma, az atelier-humor csak akkor sugárzik ki a nagyobb közösségre, a közönségre, ha igaz emberi élmény van mögötte. A Még egyszer hátulról üres röhögtető marad, ha az ócska bohózatot játszó színészek valódinak mondott életét éppoly üres bohózatnak játsszák, mint amit ők játszanak – ahogyan az Puskás Tamás rendezésében a Centrál Színházban történik Függöny fel! cím alatt. (Tulajdonképpen már a címváltoztatás is árulkodó: a rendezőt valójában még az eredeti szellemes trükkje sem igazán érdekli, csak az egyre vadabbul pörgő bohózati mechanizmust látja és hajtja maga előtt, az ismétlődésben rejlő struktúrával sem törődik. Röhögjünk minél többet, minél hangosabban és minél tartalmatlanabbul!)*
Béres Attila Miskolcon ráadásul akkor választotta a vallomásosnak, a társulat belső dolgairól szólónak vélhető szövegváltozatot, amikor a színház két korábbi bemutatója, Kiss Csaba és Rusznyák Gábor párhuzamos Sirály-rendezése ugyancsak a színház, a színjátszás, a művészsors problémáit próbálta vallatni. A direktor, Kiss Csaba változata pedig egyenesen azonosította a miskolci Kisszínházat Kosztya szabadtéri szín- padával. És ezt a fikciót a technika szintjén meg is tartotta végig, más kérdés, hogy igazi személyes vallomás vagy legalább sajátos problémafelvetés nem sült ki belőle. Béres Attila rendezésében a Veszett fejsze sem jut túl azon, hogy a színészek saját nevüket használják, melyet aztán az előadás végén vissza is vonnak, ki-ki elhatárolódik a játszott figurától, mindenki elmondja, hogy ő persze nem olyan. Ez a vallomás természetesen éppoly kevéssé őszinte és személyes, mint amennyire előtte a játék volt. A Mohácsi-szövegből szinte csak néhány megszelídített hadova, szó- és mondatcsavarás marad. Az egyetlen igazán erős, a színház belső dolgaira utaló poén rögtön az előadás elején elcsattan – ez Kiss Csaba Sirály-rendezésére és Trigorin-alakítására vonatkozik, ráadásul a rendező szerepében Gyuriska János mondja, aki helyett annak idején a direktor beugrott az író szerepébe, szakmai körökben meglehetős riadalmat keltő teljesítménnyel. A helyi közönség azonban egyáltalán nem vette a célzást, amikor én láttam az előadást. Amiből csak az tűnik ki, hogy a személyes hitel nem a tények hitelén múlik. Ez is színházi (művészeti) paradoxon: az igazság valahol a valóság alatt vagy fölött rejtőzik.
Hogy boldog-e a miskolci színház, az a három előadásból sem derült ki, inkább csak annyi, hogy szeretnének a színházról általában – és talán a sajátjukról is – valamit mondani. Az igazi közlendő azonban rejtve maradt. Mintha valamilyen, bizonyára tudat alatti gátlás akadályozta volna a valódi kitárulkozást. A Veszett fejsze esetében a végeredmény jobban hasonlít a Centrál színházi Függöny fel!-re, mint a hajdani kaposvári Veszett fejszére, hiába használták ezúttal a Mohácsi-szöveget, és hiába vették elő a vége felé a fejszét is, az a címen kívül itt már semmire sem utalt. Pörög a nem túl tartalmas, a szöveg minden rétegét hasonló fekvésben, hasonló hangvétellel megszólaltató bohóskodás. A közönség közepesen szórakozik, mint rendesen, a kritikus csalódást érez, mert elszalasztott lehetőséget vél látni.
Az Antigoné Debrecenben. Máthé András felvétele
Semmiképpen sem látszik viszont elszalasztott lehetőségnek A salemi boszorkányok szolnoki bemutatása. Egyáltalán nem látszik ugyanis a lehetőség. Nem tűnik fel sem az, hogy a rendező vagy a színház akart volna valamit a darabbal, azon túl persze, hogy letudja az ez évi komoly, súlyos, tartalmas előadást. De annak sem tapasztalhatjuk még jeleit sem, hogy a társulat képes lenne ilyen feladat teljesítésére, akár csak a szakmai ujjgyakorlat szintjén, a mű, a szöveg pusztán szakszerű felmutatásával. Tartalma talán Csík György díszletének van, ám az elsősorban műszaki természetű. Két hatalmas áttetsző fém rácsfal mozog, csúszik, forog igen ügyesen – ha az így létrehozható tereket Nagy Viktor rendező a puszta praktikumon túlmenő ötletekkel tudná használni, bizonyára színházi tartalma is lehetne. Ehhez azonban sajátos, markáns közlendő szükségeltetne, ez azonban nincs. De ha valaha lett volna is, azt néhány színészi alakítás tökéletesen elfedi. Amit Karczag Ferenc, Kautzky Armand, Molnár László és Barabás Botond művel, csakis ripacskodásnak lehet nevezni. Az, hogy Karczag Ferenc Parris tiszteleteséből jóformán csak a hangosan, szinte kántálva nyavalygó szolgalélek látszik, az erőszakosan harácsoló, primitíven, sunyin alakoskodó lelkészből szinte semmi, még a kisebb baj, a nagyobb az, hogy e játék üressége, hiteltelensége kizárja, hogy mögötte bármilyen jellemet keressünk. Barabás Botond a bíráskodást vezető kormányzóból az elegáns hatalmi pöffeszkedést játssza túl minden mértéken felül, lehetetlenné téve, hogy az erőpolitikai gondolkodásmód rétegeibe, változataiba, módszertanába pillanthassunk, holott a szöveg módot adna rá. Kautzky Armand egyszerűen elsiránkozza az ördögűzésre szakosodott Hale megrendülését, Molnár László pedig a főszerepet üresíti ki. Peckes-öntudatos farmerként feszít, majd látványosan vívódik, egyáltalán nagyon eljátszik mindent, amit Proctorról tudni fontosnak tart, csak az emberi lényeg nem mutatkozik. A látványos domborítások mellett üdítően hat néhány egyszerű, sallangtalan, igaz megszólalás. Gombos Judit Proctornéja, Császár Gyöngyi Rebecca Nurse-e igazolja, hogy nem a szolnoki deszkák vannak elátkozva, és hogy nem rendezői elgondolásból, inkább gyengeségből fakad az ízléshiányos ripizés. Erre mutathat az is, hogy az általában jobb ízléssel játszó Molnár Nikolett csaknem eltűnik a tömegben, Abigailjének vezérszerepe szinte elsikkad. Valószínűleg nem találja a szerep belső igazságát, sem azokat az eszközöket, amelyekkel az előadásban tomboló üresség közepette hitellel képviselhetné azt. A rendezőtől sem igen kaphatott ehhez segítséget.
Az Othello Szegeden. Veréb Simon felvétele
Egészen más a helyzet az Úri muri győri előadásával. Azt, hogy Bezerédi Zoltánnak saját elképzelése van Móricz Zsigmond regényéről, már a nemzeti színházi bemutatón láthattuk. Ez most Győrben még feltűnőbben mutatkozik meg. Szinte teljesen elsikkad a történet társadalmi-gazdasági, történelmi-politikai tartalma. A rendezőt mintha csak a házassági-szerelmi válság izgatná, és e köré szervezné egy életforma, egy- fajta mentalitás felmutatását. A főhős nagy szándékai, a mintagazdasággal folyó kísérletei inkább csak hobbiként jelennek meg, nem egy új világ megteremtésének ábrándjaként, hanem az önpusztítás, az önsorsrontás egyik válfajaképpen. Szakhmáry Zoltán itt egy pillanatra sem látszik Csörgheő Csuli és társai ellenfelének, sokkal inkább partnerüknek a duhajkodásban, a keserű mulatozásban. A váltóügylet tisztán házastársi szerelmi-féltékenységi drámának tűnik. Hogy mögötte az asszony világlátása, régi úri mentalitása, a reformoktól való irtózása rejlik, azt ebben a játékban nehéz lenne észrevennünk.
Mindez hiányérzetet kelthet ugyan, de ezúttal mégsem a tartalmi okok a legfontosabbak az előadás minősége szempontjából. Sokkal inkább az, hogy a társulatban szemlátomást nem sikerült kiosztani a fontosabb szerepeket. Itt nem az ízléssel, a mértékkel van súlyos gond, hanem az alkalmassággal. Méghozzá a legfontosabb szerepekben. Csankó Zoltán nem Szakhmáry Zoltán, és Sárközi József nem Csörgheő Csuli. Nem arról van szó, hogy egyikük sem hagyományos magyar úri nagygazda a millennium idejéből. Sőt akár haszon is származhatna abból, hogy nem idézik fel az idevágó színészi közhelyeket, nem olyanok, mint amilyennek ezt a típust a múlt század hetvenes éveiig színpadon, filmen megszoktuk. Csakhogy nem is markánsan másmilyenek. Mindketten a szakmájukat tudó, eszközeiket mértékkel használó színészek, de mindkettejükből hiányzik az a többlet, ami e két főszereplő elementáris szenvedélyének, szenvedésének érzékeltetéséhez kellene. Csankó Zoltánban megbicsaklik a belső tűz, Sárközi Józsefben fel sem lobban igazán. Az előbbi robusztusan csörtet Szakhmáry végzete felé, az utóbbi komor közönnyel viseli el Csuliét. Szina Kinga fájdalmas-féltékeny asszonya bizonyára a rendezői darabértelmezés miatt sem lehet ennél több, jelentékenyebb személyiség, és Menczel Andrea is csak közelíti Rozika földközeli vaskosságot és lenge költőiséget vegyítő jellemét. Akad viszont néhány különböző színvonalon, de markánsan vagy legalábbis feltűnően megfogalmazott mellékszereplő. Maszlay István most is jelentékeny tud lenni Zsellyei Balogh Ábelként, Szilágyi Istvánt összement öregemberként is jó látni a színpadon Fancsali szomszéd szerepében, szembetűnő jelenség Török András mint Borbíró és Posonyi Takács László mint Igazmondó Pista. A játék azonban nem tölti be igazán azt a Nemzeti előadásából áthozott látványvilágot, amit Menczel Róbert díszlete és részben Cselényi Nóra jelmezei is megteremtenek. A nádas lápvilág, amelynek egy szigetén játszódik a történet valamennyi jelenete, nem nyer igazi tartalmat, nem emeli át az előadást egy, a realitások fölötti síkra. Így a néző csodálkozhat, hogy például miképpen kerül a váltó-aláírási jelenet ki a tanyára, hogy kerül az ügyvéd is oda, ahová az asszony váratlanul érkezett.
Az Úri muri Győrben. Orosz Sándor felvétele
A szegedi Othello esetében főképp a címszereplő hiányzik. De ezúttal Bodolay Géza is adós marad a rá jellemző merészséggel. Bár van vad ötlete, ez azonban tőle szokatlan módon lényegében a szórólapon marad. Itt ugyanis olvashatunk néhány citátumot olyan sajtóközleményekből, amelyek az orosz tőke ciprusi jelenlétéről szólnak, valami olyasmit sejtetve, mintha a sziget mostanában orosz pénzmosoda lenne. Ebből szerencsére az előadásban csak annyi jelenik meg, hogy az elején egy öltönyös ember mintha beszédet mondana oroszul. Ez így rendben is volna, hiszen éppen az Othellóba nagyon nehéz aktuális pénzügyi, gazdaságpolitikai problémákat belemagyarázni. Ha már politika, akkor a faji, etnikai előítéletek világában lenne mit keresni. Jago persze lehetne orosz maffiózó, de akkor alighanem egy másik darabot kellene írni arról, hogy miért akar beépülni a törökök ellen küzdő velencei sereg vezérkarába. Bodolay erre ezúttal nem vállalkozott, és ez alighanem szerencse. Nem szerencse viszont, hogy lényegében másra sem. Így egy eléggé korrekten lebonyolított, jól átlátható, logikus történetet látunk a rágalom és a féltékenység mechanizmusáról, pusztító hatásáról. A látványt, Mira János díszletét és Bianca Imelda Jeremias jelmezeit ízléses zűrzavar jellemzi, különféle történelmi korok romjai közül látunk hátra a hullámzó tengerre, a katonák leginkább mai kommandósokra hasonlítanak, a nők viszont mintha reneszánsz festményekről lépnének le. Abban, hogy az előadás tiszta, világos ívet mutat, nagy szerepe van Pataki Ferenc Jago-alakításának. Nem túl mély, de eredeti megjelenítése egy laza, ám merészen célratörő gonosz cselszövőnek. Nem több sötét játékosnál, kombinatív elméjének, manipulatív képességének megszállottja. Kárász Zénó Othellója is elfogadható naiv meláknak, aki az intellektuális képességekkel, pláne az emberismeret adományával hadilábon áll. És nagyobb baj abból sem származik, hogy tragikus hősként is ennyi marad. Elkerüli a kínos drámázást. Ezzel persze a tragikus megrázkódtatástól is megfosztja, megkíméli a nézőt.
Nem kímélte viszont sem a nézőt, sem a darabot Anca Bradu, aki Debrecenben Szophoklész Antigonéjához fűzött erős látványvilágot. Sokáig sorolhatnám e látomás eltéréseit, nemegyszer szembefordulását a klasszikus tragédia történetével, mondandójával és egész szellemével, mint ahogyan Karsai György meg is tette ezt a DESZKA Fesztiválon az előadás szakmai vitája során. Meg sem próbálom fölidézni a számtalan szakértői észrevételt, megfigyelést; már csak azért sem, mert elvben elképzelhetőnek tartok egy, a szerző szándékaitól eltérő vagy azzal akár szembemenő érvényes értelmezést is. Lehetségesnek vélem, hogy az eredeti történetre, szövegre mintegy polifóniában ráépül, ráfonódik egy másik történet, és a kettő ütközései és találkozásai adnak ki egy harmadikat. Ám ez a román rendezőnő ambiciózus, energikus és hatásosan látványos munkájában nem történik meg. Átgondolatlan, következetlen, véletlenszerű asszociációk sorának érzem, amit Anca Bradu bele- vagy rálát Szophoklész szövegére. Horaţiu Mihaiu díszletében a királyi hatalom jelképeként a palotát valami stilizált diadalívféle helyettesíti, amit sok egyéb, nem könnyen azonosítható dolog vesz körül. Horváth Károly zenéje és Mălina Andrei koreográfiája erősíti a tragikus, helyenként groteszken szélsőséges szenvedélyt, de nem pótolja a tragikus gondolatot. Újhelyi Kinga elemi erejű, belülről izzó Antigonét jelenít meg, Jámbor József Kreónja kissé egysíkúan próbál jelentékeny lenni. Kiss Gergely Máté nyafkán siránkozó Haimónját alapvetően rendezési félreértésnek vélem, nemcsak azért, mert apja kormányzási elveivel szembeni erős érvei így elkomolytalanodnak, hanem azért is, mert ezzel kiesik egy drámai ellensúly, aminek nehéz okát találni az előadásban.
A Veszett fejsze Miskolcon. Éder Vera felvétele
Az eddigiekben vázlatosan bemutatott néhány vidéki előadást természetesen a véletlen sodorta egymás mellé. Ezeket láttam egy adott időszakban. Úgy érzem, mégis sejtetik, milyen sokféle módon lehet előadásokat tönkretenni, elrontani vagy mindössze kisiklatni tiszteletre méltó szándékot, szorgalmat, igyekezetet. Meg az is feltűnt nekem ezeket a produkciókat nézve, hogy milyen hatalmas minőségi különbségek vannak rossz, elrontott vagy nem egészen sikerült előadások között. Színházvezetői-rendezői igénytelenség színészi ripacskodással párosulva természetesen katasztrofális színvonalat hoz. Ha egy darab az adott társulatban kioszthatatlan, az egyéb értékeket ront le, jó színészeket hoz kényelmetlen helyzetbe. A kellően végig nem gondolt szándékok, esetleg nagy ambíciók akár tiszteletet is parancsolhatnak, de nem tehetnek igazán jóvá egy előadást. És egészen más minőség születik a teljes művészi és szakmai igénytelenségből, mint a félresikló, meg-megbicsakló nagy akarásokból, és megint egészen más, ha a művészi eredetiség hiánya tisztes szakmai rutinnal és az elemi ízlésnormák betartásával párosul.
Azt nem látom különösebb bajnak, hogy a puszta szórakoztatóiparon túlmutató előadások nagy többsége ilyesféle problémáktól szenved, de még azt sem, hogy – különösen vidéken – mostanában egyre ritkább a kivétel, az igazán sikerült produkció. Súlyosabb gond, hogy nemigen látszanak műhelyek, ahol átgondolt, de legalábbis elszánt, rendszeres törekvés mutatkozna igazi, művészi igényű munkára. Igényesebb előadások vagy inkább próbálkozások véletlenszerűen bukkannak fel.
De ami igazán lehangol, sőt pesszimistává tesz, az, hogy a meglévő, szembetűnő minőségi különbségeket nem igazolja vissza a közönség. Visszatérve Tolsztoj itt talán sántikáló, de legalábbis bicegő metaforaként idézett mondatához, nem látom, hogy a jó színházak boldogabbak lennének a rosszaknál. Azt viszont igen, hogy ez is, az is nagyjából egyformán boldogul. A jó és a rossz színháznak egyformán van közönsége, az állami javakból pedig legkevésbé a minőségi különbségek szerint részesül ez is, az is.
Petőfi a maga idejében alighanem telibe találta a kor magyar színházának fő gondját: „Pártolj, közönség, és majd haladunk.” Pártolásban manapság nemigen van hiány, a nézőterek tele vannak, színházak legfeljebb politikai megfontolásoknak esnek áldozatul. Most inkább a minőségigény hiányzik. A jó színház követelése. Másfél, két évszázada a haladás a pártolással volt kölcsönös függő viszonyban, most alighanem az igénnyel, a követeléssel van. És nemigen látszik törekvés arra, hogy e kettő egymást sarkallja, erősítse. Inkább azt látni, hogy – Petőfivel szólva –: „Mindkettő elmarad.”
* Az eredeti angol cím – Voices off – nem utal a jelzett trükkre, a darabbeli darab többszöri eljátszására. (A Szerk.)
