Tokióban, Szöulban nagyszabású művészeti fesztiválok részeként szerepeltünk, ahol sok program, nagy nyüzsgés volt. Itt Budapesten a Müsziben dolgoztunk, ami egy nagyon izgalmas és inspiráló környezet volt, jobban tudtunk koncentrálni.

Kiguchi Noriyuki kortárs színházi rendező és Ishikawa Takuma építész (Akumanoshirushi művészcsoport) 2008-ban, Tokióban gondolt először arra, hogy egy épülethez tervezzen egy olyan tárgyat, ami méreténél és fura alakjánál fogva oda éppen hogy befér, majd egy performansz keretében bevigye oda. A projekt azóta Japánban és másutt tizenhat különböző helyen valósult meg, a tokiói felhőkarcolótól a kis falusi művházig, május 31-én pedig Budapesten, a Müsziben volt látható. Minden helyszínen a helyieket bevonva, a hely (fizikai és kulturális) adottságaihoz igazodva alakítják ki a koncepciót és magát a tárgyat.
A Carry In Project kapcsán beszélgettünk a két japán művésszel.

– Hogyan találtátok ki először a Carry In Projectet, mi inspirált?
KIGUCHI NORIYUKI: Éveken át dolgoztam építkezéseken, ez volt a pénzkereső állásom. A velem dolgozó szakmunkások olyan kifinomult technikával cipelték az építőanyagokat, hogy csodálattal töltött el. A testük és a mozgásuk olyan szép volt, hogy arra gondoltam, ezt más környezetbe áthelyezve a közönségnek is meg kellene mutatni. Innen indult ki a dolog Tokióban, de később felkértek arra, hogy Japán egy kis szigetén lévő faluban csináljam meg az előadást, ahova nem tudtuk leutaztatni a profi szakmunkáscsoportot. Itt a helyi, falusi közösséggel kezdtünk együtt dolgozni, és kiderült, hogy ennek is van egy – másfajta – érdekessége. Úgyhogy a Carry In Projectnek ez a két vátozata van, itt Budapesten is helyi emberekkel működünk együtt.
– Mit találtál érdekesnek abban, amikor a helyi közösséggel dolgoztatok együtt?
K. N.: Egy tárgy cipelése nagyon egyszerű feladat, mindenki rögtön ráérez, hogy mit kell csinálnia. A résztvevők általában lelkesek, és közös erőfeszítéssel véghez tudják vinni a feladatot. Nem nagyon szoktak olyanok lenni, akik nem tudják eldönteni, hogy beálljanak-e, vagy hogy hogyan csinálják. Szavakra sem nagyon van szükség.
– Eredetileg a szakmunkások mozgását mutattad be az előadásokkal, de az amatőr közönség mozgása nem olyan látványos. Hogyan változik így a performansz jellege?
K. N.: Az első változatban a szereplők és a nézők különváltak, de a közönség bevonásával ez a határ megszűnt. Így már nem is egy előadásról beszélünk, inkább valamilyen közösségi eseményre, ünnepre emlékeztet.
– Mennyi köze van ennek a hagyományos japán ünnepekhez? Hiszen azokban is sokszor visz egy csoport ember egy nagyméretű tárgyat, általában omikosit, hordozható sintó szentélyt.
K. N.: Igen, ezt a hasonlóságot magam is csak akkor fedeztem fel, miután először megcsináltuk a Carry In Project közösségi változatát, de azóta sokat gondolkodom ezen. Amikor vidéken csináltuk a projektet, sok olyan ember jött el, aki nem különösebben érdeklődik a művészetek iránt – nekik egyszerűen kellett elmagyarázni, hogy miről szól ez az egész, és azt mondtam, hogy az omikosi és az ördöglakat keveréke. A közös cipelés vidám hangulatot, az ördöglakat-jelleg pedig egy gondolati feladatot visz a folyamatba.
– Azt szeretnéd, hogy az összes néző beszálljon a cipelésbe?
K. N.: Igen, bár kívülről nézni is érdekes lehet… A japán közösségi ünnepek, a macurik esetében fontosak a csoport belső viszonyai, egy kívülálló nem nagyon tud beállni. A hagyományos ünnepeken csak a helyi közösség vehet részt, a látogatók nézhetik, de a részvétel általában tabu. A Carry In Projectben bárki részt vehet.

37_BP

Budapesten. Irimiás Balázs felvétele

– Demokratikus…
K. N.: …vagy inkább nyílt forráskódú. A művész és a művészet viszonyáról sokat gondolkodom. A Carry In Project számomra olyan, mint a Linux – nyílt forráskódú program –, azt szeretném, ha mindenki a kedve szerint használná, akár változtathat is rajta. A Contact Gonzó-s Tsukaharával1 is erről beszélgettünk, hogy nem egy társulatot, hanem egy módszert szeretnének létrehozni, amit az emberek más országokban szabadon átvehetnek majd.
– Szóval azt szeretnéd, hogy valaki nélküled csinálja meg a Carry In Projectet?
K. N.: Igen, ez az álmom. Szívesen megnézném… (nevet), a szerzői joga ingyenes. Tudat alatt talán a japán hagyományos gondolkodás is hatással van rám: míg Európában az örökkévalóságnak szánt épületeket kőből építik, és próbálják minél tovább megőrizni az eredetit, Japánban a legfontosabb templomokat húsz-harminc évente újjáépítik új fából, az eredeti formában. Másképp gondolkodunk az időről, az örökkévalóságról.
– Itt Budapesten egy műhelymunka keretében, helyi fiatalokkal terveztétek meg és készítettétek el a tárgyat a Mü-szihez. Mindig így dolgoztok, helyiekkel együttműködve? Ez biztosan számos különbséget hív életre a helyszínek között, nem csak az épületek tekintetében…
K. N.: Igen. Az épületek különbözősége adott, de a meghívó szervezet is mindig más. Tokióban, Szöulban nagyszabású művészeti fesztiválok részeként szerepeltünk, ahol sok program, nagy nyüzsgés volt. Itt Budapesten a Müsziben dolgoztunk, ami egy nagyon izgalmas és inspiráló környezet volt, jobban tudtunk koncentrálni. Minden helyszín más, és meglátjuk, mit hoz a jövő…
– A Carry In Project koncepciója végtelenül egyszerű – egy nagy tárgyat beviszünk az épületbe –, mégis sok olvasata lehet. Szerinted milyen értelmezési lehetőségei vannak?
K. N.: (nevet) Régebben így értelmeztem: a színpadon a színészek viselkedését, mozgását a szövegkönyv határozza meg. A Carry In Projectben a tárgy mérete, formája, súlya a szöveg, ami meghatározza a résztvevők mozgását. A tárgy olyan, mint egy forgatókönyv vagy egy kotta, a résztvevők pedig mind ennek az előadói. Ez egyféle értelmezés… de persze a helyi közösségekkel való együttműködés is érdekel, és a projektet lassan mint egy absztrakt, mesterségesen létrehozott rituálét kezdtem felfogni.
– Mért van szükség mesterséges rituálék létrehozására?
K. N.: Nem tudom, hogy a jövőben hogy lesz, de az utóbbi időben egyre kevesebb a hagyományos, régóta működő rituálé. Ahogy a társadalmi mobilitás nő, az emberek egyre többet utaznak, szabadon költözhetnek, a szüleiktől eltérő hivatást választhatnak – ez mind jó dolog, de közben a falusi szokások eltűnnek. Szerintem a közös tevékenység örömére a városi embernek is szüksége van, ezért kell mesterséges rituálékat létrehozni.
ISHIKAWA TAKUMA: Még egy értelmezési módot szeretnék ajánlani: ez a projekt eszköz arra, hogy egy épületet jobban megismerjünk, összebarátkozzunk vele. Olyan, mintha egy meccset játszanánk a térrel…
K. N.: …az épületnek egy új használati módja.
– Fogalmazhatunk úgy, hogy a Carry In Project az építészet találkozása a színházzal?
K. N.: Igen, de benne van a szobrászat is, meg az antropológia…
– Mostanában nem profikkal dolgoztok, s ez kiszámíthatatlanná teszi a performanszt. Ez nem szokott gondot okozni? Hogy viszonyulsz ehhez mint rendező?
K. N.: Hát igen, így lassabb a folyamat, és vannak bizonytalan pillanatok, de én pont ezt szeretem benne. A végcél pedig adott… De volt olyan, hogy nem sikerült teljesen bevinni a tárgyat, akkor egy fűrésszel levágtuk a végét, és úgy vittük be. Szeretjük a határokat feszegetni, és olyan tárgyat tervezni, amit valóban nem biztos, hogy be tudunk majd vinni.
– A budapesti performanszt zenészek is kísérték. Előfordult ez már korábban is?
K. N.: Már régóta gondolkodtam róla, hogy érdekes lenne zenészeket bevonni, de most először valósult meg, és nagyon érdekes volt, elvitte az egészet a rituálé irányába. Nehéz dolog, hogy ha a zenészek egy dallamot játszanak, az rögtön létrehoz az emberekben egy képet, egy történetet. Én valami sokkal absztraktabb dolgot szeretnék, de ha kortárs módon csak összevissza hangokat játszanak, az sem az igazi. A zenészek ötletei alapján végül a Tetris dallamát játszottuk oda- és visszafele, ez nagyon jól sült el. Jó volt az egyensúlya, mert a Tetris zenéje elég drámai, közben meg a játékot is eszünkbe juttatja. Japánban majd más játékok zenéjét is használhatjuk, a Super Mariót vagy a Dragon Questet (nevet).
– Már tizenhat helyen megvalósult a projekt, mik a jövőbeli tervek?
K. N.: Még nincsenek konkrét tervek, de szeretném a szülővárosomban, Kurasikiban megcsinálni. És Pekingben is kinéztem már egy régi épületet…
– A Carry In Projecten kívül más munkái is vannak az Akumanoshirushi társulatnak. Bemutatnád a tevékenységeteket?
K. N.: 2008-ban alakult a társulat, eleinte nagyon könnyen vettük az egészet. Az egyetem alatt,2 a diákszínjátszó körben megismert embereket pár év után összehívtam, hogy nincs-e kedvük megint együtt csinálni valamit, így kezdődött. Semmi követelmény nem volt. De mostanában egyre több helyre hívják a Carry In Projectet is, és a színházi előadásainkat is egyre többen nézik… Ez engem is meglep (nevet). A színházi darabok nagy része önreferencia, az egyéni érzések, gondolatok kifejeződése. A Carry In Project más: olyan, mintha a gyerekem lenne – egy önálló entitás, aki egyszer majd önálló életet kezd. A színházi darabok pedig mintha a részeim lennének.
– 2008 óta hány színházi darabot csináltatok?
K. N.: Általában évi egy-két előadást, de tavaly például több, három-négy rövidebb darabot csináltunk.
– Most egy új darabon dolgoztok, mondanál egy pár szót róla?
K. N.: Yanaihara Isaku japán filozófus és Alberto Giacometti dialógusai megjelentek egy könyvben, ez lesz a mostani darab alapja. Két szereplője lesz: én és az édesapám. Apám festő, és kicsit hasonlít is Giacomettire (nevet), úgyhogy ő fogja játszani, én pedig Yanaihara Isakut, és apám a színpadon fogja megfesteni a portrémat. Ez lesz az alapja.
– Édesapád még sosem szerepelt színpadon, ugye? Szövege is lesz?
K. N.: Igen, ettől kicsit tartok is. De nagyon szeretek kísérletezni a lehetőségekkel, amelyek akkor adódnak, amikor nem színész áll a színpadra. A Carry In Project esetében is eleinte építőipari szakmunkások voltak az előadók, akiknek kiforrott mozgása a mindennapos munkájuk eredménye – mintha ez a munka lenne a próbafolyamat. Édesapámnak is nagy gyakorlata van a festésben, és sokat gondolkodik. Ennek a megmutatására szeretnék egy megfelelő környezetet kialakítani.
– Vannak olyan darabjaid, amelyekben színészek játszanak?
K. N.: Vannak, de nem olyan szerepet adok nekik, amiben megmutathatnák a tudásukat. Inkább olyan dolgokat kérek tőlük, amiket nem igazán szeretnének a színpadon csinálni. Szeretem, ahogy az emberek legyőzik a nehézségeket. Kicsit szadista dolog ez, de érdekes arcot vágnak, amikor valami olyat kell csinálniuk, amit nem nagyon akarnak. A színészek valamilyen szinten mind szeretik önmagukat, és szeretnék megmutatni a tudásukat a közönségnek. Ezzel nincs baj, de a díszítgetés engem zavar. Én nem igazán szeretnék a szokott értelemben vett színházat csinálni, inkább valami másból teremteni színházat, vagy elősegíteni, hogy az a valami más színházzá váljon. Vagy éppen a színházat transzformálni valami mássá.
– Két évvel ezelőttig a megélhetésed biztosítására építkézéseken vállaltál munkát, de mostanában főállású művészként élsz. Milyen volt számodra ez a váltás?
K. N.: Néha elég stresszes, ezért próbálok az életembe olyan tevékenységeket is bevonni, amiknek semmi közük a művészethez. Aki a művészetből él, annak könnyen elszegényedhet az értékrendje. Például én nem építészként, hanem szakmunkásként dolgoztam az építőiparban, egyszerűen csak anyagokat rakodtam. Semmi közöm nem volt ahhoz, hogy ki és hogyan tervezte meg az épületet, érdekes vagy unalmas-e, szép-e. Annak, aki színházban dolgozik, mindennel foglalkoznia kell – a technikával, fényekkel, szervezéssel, jegyeladással, stb. –, és az előadás tartalmával és minőségével nem mindig tud eleget törődni. Ettől félek kicsit. Művészként élni nem ugyanaz, mint művészettel foglalkozni. Meg kell őrizni magunkban azt a szemléletet, hogy kívülről nézzük a művészetet.
– Mi lenne ehhez az ideális állapot?
K. N.: Hogy mindenhez, ami körülvesz, viszonyuljunk. És még valami: ha egy tevékenységet sokáig folytatunk, ennek során változnia kell az oknak, amiért csináljuk. Például ha egy fiatal pár együtt öregszik meg, biztosan mást szeretnek egymásban öregkorukban, mint fiatalon. Mindig újra meg kell találniuk, hogy mit szeretnek a másikban.
– Van valamilyen álmod? Mit szeretnél csinálni tíz év múlva?
K. N.: Feleséget és gyerekeket szeretnék (nevet)… Én nem az a típus vagyok, aki egy tökéletes előadást szeretne alkotni. Inkább megmutatni épületek vagy egyéb dolgok újfajta felhasználási formáját és az értékeiket. Például találni egy régi szöveget, amire már senki sem emlékszik, és abból csinálni egy előadást, vagy egy régi széket felhasználni valamilyen érdekes módon.AZ INTERJÚT JAPÁN NYELVEN KÉSZÍTETTE ÉS FORDÍTOTTA: IRIMIÁS OLGA

Facebook Comments