A Vígben tavaly bemutatott Danton halála párdarabjának is felfogható Julius Caesart Alföldi általában kimentette azokból a kelepcékből, amelyekbe saját felfogása csúsztatta a produkciót.

A körzővel és vonalzóval szerkesztett, a rendező korábbi munkáinak többségéhez képest szigorú koordinátapontokhoz igazodva kirajzolt, a színpadot képmezőkként értelmező és láttató első rész takarékos tartózkodása mintha meglepte volna – és kissé hidegen is hagyta – a vígszínházi premier közönségét. Meglehet, Alföldi Róbert ki akarta aknázni a Shakespeare-tragédia híres-hírhedt szerkezeti („következetlen”?) megoldását, a „Caesar-félből” és a „Brutus-félből” álló drámaépítést: a második részt vadabbra, vágtázóbbra, a decens összkép helyett lomosan szétdúltra fogalmazta. Az első rész a nagypolitika kulisszái közt közepesen elegáns politikus urak gyilkos összeesküvését tárja elénk – a római rendszerváltás előtti időből –, az úgymond szabadságtipró teljhatalomra törő, legnagyobb személyiség ellen. A másodikban e férfiak katonaként őrlődnek fel, esnek fegyver vagy megtorlás áldozatául, oltják ki önnön életüket, hogy más viszonylag elegáns férfiak lépjenek a helyükbe; de a főszereplő ekkor már a csőcselékkel keveredő plebs, a fékevesztett római nép. Róma, az urbs, Róma, a birodalom. Hatalmas embertömeg és óriási államalakulat. Akikért és amiért mindenki cselekszik. Hiszen Róma, Róma, érted és mindenekfelett!
A két rész között konzekvens eszközhasználat teremt kohéziót. Így az események meg-megbonduló, fülszaggató akusztikus harangja, amely égiháborút, tömegzsivajt, stadionzúgást, csatazajt, időmúlást dörög és perceg. (A zenei effektusokkal 1956-os reminiszcenciákat szintén.) A szünet utáni folytatás tévéképernyőinek sokasága, az egyenes adásban közvetített Brutus- és Antonius-gyászbeszéd Caesar fölött ugyancsak visszajátszik ama képmezőkre, melyek például csak egy felbukkanó fejet, torzó embertestet vágtak ki a Menczel Róbert tervezte terebélyes fekete lépcsősor legfelső, vörös foka felett. A képládák előtt nyűtt házi öltözékben ételt kanalazgató, pöfékelő római (kis)polgárok káromkodnak, hümmögnek, lázadoznak és kornyadoznak a történelmi súlyú szavakat hallgatva sokáig süket füleikkel. Akárha a foci világbajnokság meccseihez fűznének kommentárt. A sporthasonlat annyiban is alátámasztást nyer, hogy Szlávik Júlia jelmezei a jobbára szürke és fekete öltönyök, ruhák mellett gyakorta mezek. A szakrális futásra készülő Antonius (az aranyifjú hatalom-várományos mokány kliséjéből csak bizonytalankodó, arctalan határozottsággal ki-kilépő Stohl András) egy világcég vezető márkáját viselheti, a hadba vonult Cassius (a keménykedésben kimerülő Hevér Gábor) amerikaifutball-játékosra vagy jégkorongkapusra emlékeztet viseletével, más kézben a baseballütő lendül. Mindez enyhe iróniát lop a humort ezúttal mellékesen tűrő előadásba. (Részletesebb írásban külön kellene szólni a karórák és gyűrűk funkciójáról.)

jcaesar3

Stohl András, Hegedűs D. Géza és Fábián Szabolcs / fotó: Koszticsák Szilárd, MTI

A dramaturgi beavatkozás meggyőző. A Vörös Róbert készítette változat többek között Cicero alakjának kihagyásával, más módosításokkal egyszerűsít, s ahol inkább homályosság a velejárója, alighanem ott is a szándékosság vezeti (előzetes ismeret nélkül nemigen derül ki, hogy két Cinna szerepel: egyik az összeesküvő, másik a jámbor, apolitikus, mégis felkoncolt költő. Annak is keletkezik jelentése – mindkettőt Józan László ábrázolja önálló jellemmag nélküli tétovának –, hogy a kettő mintha egy lenne.) A Jós, aki alázatos figyelmeztetéssel előre látja március idusának sötét árnyát, Caesar végzetét, töpörödött, féltő feleséget kapott, klasszikus kabinetalakítás finom, reszketeg bandukolására nyújtva lehetőséget Harkányi Endrének és Venczel Verának. Fekete Ádám f. h. és Forgách András fordítása elemzően újított, frissített (Antonius „Temetni jöttem Caesart, nem dicsérni” monológjában metrikailag és tartalmilag is pompás az új jelző: Brutus „feddhetetlen férfiú”), de nem szűrte ki a vörösmartys ízeket, az archaizmusok főleg szórendi méltóságát. (Vörösmarty Mihály 1836 táján kezdte, 1840-ben tette közzé magyarítását. Az e két dátum által közrefogott időszakban íródott a Szózat is.)
A Vígben tavaly bemutatott Danton halála párdarabjának is felfogható Julius Caesart Alföldi általában kimentette azokból a kelepcékből, amelyekbe saját felfogása csúsztatta a produkciót. Az Antonius-beszéd kamarajellegűvé lapulna, ha egy megszakítás a monitorokról nem vinné fel a szónokló figurát a lépcsősor magaslatába. A kiváló színházi ötlettel egyre sebzettebb, véresebb, tántorgóbb harcosok fel-le lépcsőfutásaként megjelenített philippi csata átvált betétből főáramba, immár a befejezés felé. A Caesar-tetem is – először csurom vérben, másodszor harminchárom vöröslő sebhellyel – tökéletesen képviseli az élő, mozgó, cselekvő korpusz legyőzhető monumentalitását.

jcaesar

Jelenet / fotó: Dömölky Dániel

Mindösszesen azonban csak a vázolt hatalom-, zendülés- és „forradalom”-modell egyes részei válnak érzékletessé a játékba egy-két világítási effektussal (nézőtéri fénnyel), nem tolakodó kiszólásokkal-kifutásokkal és kifelé intésekkel is bekapcsolt nézők számára. Hegedűs D. Géza elsőrangúan testesíti meg a gólemmé vált, befolyásolhatatlan vezért, első embert, ám a despota mögött nem körvonalazódik a minapi győztes hős, és az önkontroll hiányában sem e hiány oka, elveszte. Hiába az önistenítés megannyi színe (vagy a halált szembeköpő abszurd cinizmus színezete), sem a Caesar elleni lázadás, sem a tragédia eleje–vége feszültség (a tapasztalt államférfi Julius Caesar helyett a tán még rosszabb, még pofátlanabb jön: az ifjonc karrierista, Octavius Caesar) nem világítja meg kellően önmagát.
Ezt részben a színészi formálás okozza. Sok a tömör, ugyanakkor egyhúrú, egyszínű alakítás, és sok a halavány is. Ebből László Zsolt m. v. önmaga tengelye körül keserűen forgó, alighanem a közéleti teherviseléstől koraöreg Brutusa, ez a kivénhedt hatvannyolcas ellenszegülő profitál a legtöbbet, és Varju Kálmán sápadt, a világtörténelmi belépőt félvállról vevő Octaviusa hozza ki a kihozhatót.
A teret az El Kazovszkij motívumainak felhasználásával készített, ki-be kézi erővel gördített kutya-farkas-sakál-hiénák őrzik. Róma, vagy legalábbis a Rómáért cselekedni akarók egy része (és hite szerint mindenki Rómáért száll síkra) kutyaszorítóban van – hangzik el. Ember embernek farkasa, abban a városban, amely egy farkas nélkül soha meg nem alapíttatott volna. Az ikonikus, rejtelmes, mitikus állati körvonalak animalitásukat vesztve, absztrahálódva kiválóan osztják, takarják, tépik meg a teret sűrű mozgásuk révén. A Shakespeare-tragédia jelenetei nem mindig vetülnek egymásra oly kísértetiesen, mint ezek a különleges színpadi lények.

William Shakespeare: Julius Caesar
Fordította: Fekete Ádám f. h. és Forgách András. Díszlet – El Kazovszkij motívumainak felhasználásával –: Menczel Róbert. Jelmez: Szlávik Júlia. Dramaturg és fordítói konzultáns: Vörös Róbert. Szcenika: Krisztiáni István. Világítás: Csontos Balázs. Súgó: Gál Tünde. Ügyelő: Héjj János, Wiesmeyer Erik. A rendező munkatársa: Várnai Ildikó. Rendező: Alföldi Róbert.
Szereplők: Hegedűs D. Géza, Herczeg Adrienn, Varju Kálmán, Stohl András, László Zsolt m. v., Járó Zsuzsa, Hevér Gábor, Fesztbaum Béla, Csőre Gábor, Józan László, Rajhona Ádám, Telekes Péter, Karácsonyi Zoltán, Harkányi Endre, Venczel Vera, Gados Béla, Lajos András, Gere Dénes Ákos, Lázár Balázs, Fábián Szabolcs e. h., Fehér Balázs Benő, Csapó Attila e. h., Papp Dániel, Leisen Antal.

Vígszínház, 2014. december 6.

Facebook Comments