Minden találkozik, ütközik, relációba kerül valakivel vagy valamivel, miközben semmi értelme találkozni, ütközni, a relációk meg nem fontosak, pedig minden rajtuk múlik.

A darab letölthető INNEN

Lanczkor Gábor színművének önkényesen adtam a „tájsebzett színház” műfaji megjelölést. Persze a már önmagában lírai hangulatot teremtő, furcsa jelzős szerkezet nem az én leleményem, hanem Lanczkoré: ha nem tévedek, a 2011-ben a Kalligramnál megjelent Hétsarkúkönyvben szerepel először – verscímként. A versben „a Sághegy-kráter oldalából egy derékszögek mentén hasadt bazaltdarab”, valamint emulziós folyadék, három kicsiny fényforrás és egy fényképezőgép segítségével lefolytatott performanszról olvashatunk („Erővel hozzádörzsöltük a követ a nagy nyitott tájsebhez…”).
Aztán a Tájsebzett színház megjelenik a költő-író-drámaíró-zenész honlapján mint menüpont, mely alatt két színdarab (?) található: a Médeia alszik és az Eukratidész fiai – a hozzájuk tartozó videodokumentációval. Merthogy dokumentáltatott, hogy mindkét darabot a megadott helyszínén elő is adták (vagy inkább: performálták). A Médeia alszik a Maros tiszai torkolatánál, a két folyótest közé beékelődő erdős-bokros félsziget végében játszódik, az Eukratidész fiai pedig télen, hóban, a Szeged–Makó főút mellett, Deszk falu Szeged felőli határában, közvetlenül a helységnévtábla előtt, ahol Hajas Tibor 1980. július 27-én halálos autóbalesetet szenvedett, illetve annak tágabb környezetében. Ezek után nincs mit csodálkoznunk, amikor a Vérpanoráma/Ellenkultúra helyszínre vonatkozó rendezői utasítását olvassuk:
„Játszandó Budapesten, az Erzsébet-híd budai hídfőjénél, a beboltozott Ördögárok patak dunai torkolatánál. Nem messze az alagút szájától nyersbeton fal áll a betongyűrű teljes magasságában és szélességében, le majdnem egész a vízszintig. Ez a fal vetítési felületként funkcionál az előadásban.”
A Vérpanoráma/Ellenkultúrában tér és idő, történelem és jelen, élők és holtak, mitológiai lények és valós személyek, költői fantázia és tények, líra és dráma, képek és hangok fordulnak ki megszokott helyükből és önmagukból. Semmi meghatározható nem történik a darabban, miközben implicite minden benne bujkál, amiről az ismert világunk létezése, az ember megjelenése óta tudhatunk. A leírtak pontosak és megkérdőjelezhetetlenek, miközben semmi sem úgy történt. Minden folyamatosan ismétlődik, játszódik, miközben csak egyszer történik meg úgy. Minden találkozik, ütközik, relációba kerül valakivel vagy valamivel, miközben semmi értelme találkozni, ütközni, a relációk meg nem fontosak, pedig minden rajtuk múlik.
Néreida is minden, ez az első megszólalása:

„Tenger vagyok
mint a moccanó magzatvíz

a sziklákon szétporladó
a fövenyen

kisimuló tolófájások

a horizonttól
vissza a sekélyen omló partfalakkal kicsatornázott

változékony patakmederbe
szemből

visszaáramolok sósan

Még két részlet a Vérpanoráma/Ellenkultúrából:

„KOSSUTH
Mondja, uram, nem fázik?
Télidőben nem hord kabátot?
Se kalapot?
NIETZSCHE
(nem néz föl)
Furán érzem magam kalapban.
Újabban.
KOSSUTH
És hogy a feje fázik, nem fura?
NIETZSCHE
Talán csak félrenyomták a fejlécen a napot,
a dátum stimmel,
és akkor mégiscsak szombat van!
KOSSUTH
Avagy vasárnap mégis.
És akkor tegnapi a lap.
NIETZSCHE
Csak a rikkancs nyakán maradt.
S magára sózta.
KOSSUTH
Ugyanazok a hírek, higgye el nekem,
mint tegnap a Stampában!
(visszaveszi, lapozza a hírlapot)
Ezrek éheznek Calabriában a rendkívül aszályos nyár miatt –
Ferenc József velencei vizitje –
A fiatal német zeneszerző darabja csúnyán megbukott –
A kanárimadár szíve ötszáznegyvenet ver percenként –
NIETZSCHE
Írt volna végre egy jó darabot.
KOSSUTH
Tegnap is ugyanezeket a híreket olvastam!
Hogy mondja?
NIETZSCHE
Ne mondja.
KOSSUTH
Amúgy német maga?
NIETZSCHE
Honnan veszi?
Német vagyok.
Maga?
Tán lengyel?
KOSSUTH
Magyar. Voltam és maradok.
Hiába lettek hű osztrák ebekké
a korcs magyar főrendek.
Kossuth Lajos.
(nyújtja a kezét)
NIETZSCHE
(elfogadja a kinyújtott kezet)
Nietzsche Frigyes.
Örvendek.”

[…]

„NAIÁD
Mondja csak, uram, hallgatom.
KOSSUTH
Gyerekkoromban egyszer súlyosan megbetegedtem.
Otthon, Magyarországon történt,
egy Sárospatak nevű városkában,
ahol akkoriban éltünk a szüleimmel.
Északkeletközép-Magyarországon.
Tüdőgyulladásom volt.
Már két hete betegágyban feküdtem.
Egy este annyira rázta a testemet a láz,
hogy az anyám egészen kétségbe esett,
és én máig se értem, hogy miért,
hisz büszke evangélikusok voltunk,
de az apámmal elvittek a városbéli rabbihoz.
Nagybetegen!
Anyám, apám, meg én,
kocsival át a városon.
Az öreget Teitelbaum Mózesnek hívták.
Csodarabbinak mondották a város és a környék zsidai.
Nagyon öreg már, tudtuk,
anyám bezörgetett,
én az apám karjaiban feküdtem,
sosem felejtem el,
mennyire megijedtem az öregtől,
megláttam lázasan a fekete kaftánjában,
fehérszakállasan,
olyan volt, mint egy látomás.
Behívott.
Leültetett egy székre.
Nem tudtam tartani magam.
Jó keményen megszorította mind a két karom.
Úgy kerültük egymás tekintetét,
mint a macska a forró kását,
emlékszem, nyolc éves se voltam,
a tenyér tiszta, száraz melegére,
tűzforróra hevült testtel, az ingemen keresztül is.
Csak azután engedte el a karomat a rebbe,
mikor a hidegrázásom abbamaradt.
Elhagyott az időérzékem.
Anyám sírt.
Apám zokogott.
NAIÁD
Megindít a története, uram.
KOSSUTH
Mire hazaértünk, elmúlt a lázam.
NAIÁD
Csoda, csoda, uram!

(Oreád elengedi Nietzsche szemét, Néreida a fülét)

OREÁD
Teitelbaum Mózes azt mondja a nyolc éves kis Kossuth Lajosnak:
NÉREIDA
Olyan leszel, mint aki meglátta az égő csipkebokrot!
A szavad kiáltani fog,
a seregek Ura naggyá tesz,
és hosszú életet ad neked Babilon vizei mellett!”

A dráma megtalálható a „Drámák” menüpont alatt, és letölthető INNEN.

(Kutszegi Csaba)

2014. december 12.

Facebook Comments