Ez a kettősség: a leghétköznapibb, önmagában szemlélve kiábrándítóan unalmas és álmosító valóság és a belőle a legváratlanabb pillanatokban szárba szökkenő bizarr szürreália ütköztetése szervezi Purcărete előadását.


Olyan ez az egész, mintha egy jóravaló flamand mester bizarr alakokkal, félig homályban maradó történetekkel teli tablóját nézegetném bő másfél órán át. Van itt minden: elöl brutális gyilkosság, amott mókás kutyahecc, hátul csetlő-botló clownok. Meg persze egy újra és újra felbukkanó különös figura, aki nemcsak a karneváli forgatagot nézi vágyakozva és kíváncsian, de néha minket is megbámul. A kép sarkában pedig ott az összetéveszthetetlen kézjegy: a mestert Silviu Purcăretének hívják.Elsőre kissé erőltetettnek tűnt a párhuzam, de utólag beláttam, hogy a világhírű román rendezőnek tökéletesen igaza van: „A kávé, akárcsak a színház önmagában, teljesen szükségtelen, mégis nélkülözhetetlen része az életünknek, azaz valójában egyik sem létfontosságú, mégis fogyasztjuk őket.” Az egyazon épületben működő temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház és a Deutsches Staatstheater Temes­war első közös (!) bemutatójában, a Moliendo Caféban a két társulat harminchét színésze (!) vesz részt, félelmetes, mulatságos, varázslatos pillanatokat szerezve a nézőnek.
Akik közül alighanem lesz néhány, aki csalódottan távozik, hiszen Purcărete ezúttal (bevallottan) nem megy nagyon mélyre. Ha azonban a körülményeket számba vesszük, rájövünk, hogy nincs ezen mit csodálkozni: ő és tervezői csapata először találkozott a két, egymást csak felületesen ismerő társulattal, s a munka során nyelvi gátak is nehezítették az együttműködést. Mindez eleve kijelölte a koprodukció határait: sok színész, kevés beszéd, a szöveg helyett inkább a mozgásra és az abból könnyedén kiolvasható édes-bús mesékre koncentrált a rendező, egyszersmind létrehozva egy romániai és külföldi fesztiválokon egyaránt könnyen sikerre vihető, színvonalas előadást is.
Purcărete tehát egyszerűen abból főzött, amije volt: a hosszú próbaidőszak valójában elhúzódó improvizációs gyakorlatok sorozata volt (a műsorfüzet korrekt módon a színészeket az előadás létrehozóiként említi), a rendező pedig a folyamat elején és végén működött közre, vizionárius játékmesterként körültekintően megszervezve ezt a riasztóan vonzó, majd’ minden elemében rá valló világot. Ezzel függ össze, hogy a Moliendo Café számos erénye és meglévő hibái egyazon vidékről származnak: egyrészt az ilyen típusú vállalásoknál lehetetlen minden színészt valódi, súlyos feladattal megkínálni, másrészt az etűdöző módszer természetéből következik, hogy a jelenetek némelyike jobban sikerül, mások viszont kevésbé működőképesek.

28_Moliendo Cafe_biro marton 001

Bíró Márton felvétele

Dragoş Buhagiar üres, könnyen változtatható fekete teret tervezett, amit hátul nagy, átlátszó plexifal zár le. A nézők érkezésekor a fal mögött fodros rokokó ruhákba öltöztetett, dús parókát viselő, bohócszerű alak jár fel-alá, idegesen, mintha ketrecbe zárták volna: róla csak a fináléban tudjuk meg, hogy valójában kicsoda. Elöl a színpadon egy idős férfi ül fekete tonettszéken, kezében a török kávé főzéséhez szükséges hosszú nyelű dzsezva, ő szivarozva néz maga elé, tűnődik valamin. Alig néhány perc múlva aprólékosan megtervezett és valódi műgonddal kivitelezett, kegyetlen kivégzés áldozata lesz, és itt Purcărete máris elemében van: nem elégszik meg a férfi megfojtásával, de az ártalmatlan külsejű hóhérokkal le is fejezteti, majd a lenyiszált fejet megmutatja nekünk, sőt még arra is van gondja, hogy szorgos kezek a bőségesen kiömlő vért feltöröljék a padlóról. A fej nélküli férfi hamarosan „feltámad”, és kvázi főszereplővé válik az előadás hátralévő idejében: az egymástól független epizódokat, jeleneteket gyakran ő köti össze néma narrátorként, máskor meg abban segít, hogy a látottakat eloldjuk a realitás talajáról.
Ez a kettősség: a leghétköznapibb, önmagában szemlélve kiábrándítóan unalmas és álmosító valóság és a belőle a legváratlanabb pillanatokban szárba szökkenő bizarr szürreália ütköztetése szervezi Purcărete előadását. A gördülékeny átmenet megteremtésében nagy szerep jut Vasile Şirli többnyire zongorára és szaxofonra komponált, olykor sokszólamú kórussá bővülő, fülbemászó zenéjének. Az előadás végére belátom, hogy minden különössége ellenére itt valami olyasmi történik, ami bármelyikünkkel előfordulhatna; igaz, normál körülmények között legfeljebb lelki szemeink előtt láthatnánk a morbid eseménysort, nem pedig karnyújtásnyira tőlünk.
Képzeljük csak el, hogy ülünk a kedvenc kávézónkban, kezünket jólesően melengeti a forró kávéval teli csésze, körülöttünk sok ismeretlen alak és néhány megszokott törzsvendég. A visszajáró vendégeknek már megvannak a bevett szokásaik, előjogokkal és kiváltságokkal rendelkeznek, jól ismerik egymást, és a személyzet is fejből fújja minden kívánságukat. Az új belépők közül van, aki szerényen félrehúzódik, má­sok azonnal úgy tesznek, mintha legalább ezer éve járnának ide, de a dörzsölt pincéreket nem verik át. A kávézás csupán fedőtevékenység: a vendégek, ha bevallják, ha nem, folyamatosan figyelik egymást, az új arcokat és a szokatlan mozdulatokat, észreveszik, hogy kik suttognak meghitten az egyik sötét sarokban, de azt is, ha egy-két hangosabb szó, türelmetlen mondat hangzik el. A néző/vendég a jellegzetes vagy épp jellegtelen figurákhoz történeteket fabrikál, még az is lehet, hogy kissé elbóbiskol, félálomban pedig eszébe jut, hogy mi lenne, ha…

29_Moliendo Cafe_biro marton 003Például mi történne, ha azt a karót nyelt, ellenszenves figurát, aki kitartóan rendel újabb és újabb tiramisut, hogy aztán mindig elégedetlenül távozzon, a konyhai személyzet egyszer úgy istenigazából megleckéztetné? Mi lenne, ha a kávéház közönségét félelemben tartó, fekete napszemüveges, sötét alakok nem az ártatlan vendégeket riogatnák, hanem, mondjuk, egymás ellen fordulnának? Vajon mit szólnának az idősotthon rozoga lakói, ha egyikük csodálatos átváltozáson esne át, megmutatva a többieknek, hogy képesek ők még úgy mulatni, ahogy régen? És ha a kedvese által csúnyán cserbenhagyott törékeny, ifjú menyasszony megtalálná a tökéletes bosszú módját? Mi volna, ha az a dorbézoló, nagyhangú társaság egyszer és mindenkorra eltűnne a közkedvelt műintézményből? A lehetőség minden esetben a kávézó sokat látott padlóján hever, Purcărete csapata és a három tucat színész pedig nem tett mást, csupán vette a fáradságot, hogy lehajoljon és alaposan megvizsgálja.
Ami állandó a hosszabb-rövidebb szcénákból összefűzött előadásban, az nemcsak a kávézó kevés jelzés alapján is könnyen beazonosítható háttere, de maga a kávéházi létezés, ami megfoghatatlanul, mégis jól érzékelhetően benne van a levegőben. A színházi(asított) epizódok ezt a folyamatos jelenlétet szakítják és csavarják meg, hajtják túl és nagyítják fel. De nemcsak ezt teszik: ahogy az iménti példákból is kitűnhetett, az esetek többségében a könnyed felütés után elkomorul, gyakran tragédiába fordul a kép, ami szintén hozzátartozik a rendezői arcélhez. Purcărete másik kedves, jól bevált eszköze a túlzás, de ugyanilyen magabiztosan játszadozik a színpadi idővel is, például amikor hosszú, nagyon hosszú előkészítés után egyetlen laza mozdulattal romba dönti a szemünk láttára felhúzott tetszetős építményt. A nézőtől türelmet és kíváncsiságot vár, s ha az odaadó figyelem megszületik, akkor a legrettenetesebb képeket is hangosan kacagva tudjuk elfogadni.
A lazán összefércelt jelenetek, egymáshoz csak ritkán, hol hosszú kihagyással, esetleg búvópatakszerűen kapcsolódó etűdök a választott munkamódszer miatt nem tudnak egyforma erejűek lenni: a kávéfőzés helyes módszerét bemutatni hivatott két­sze­mélyes geg például indokolatlanul elnyújtott, de a körülményes kivitelezés mellett talán azért sem működik, mert a burleszknek ezen a színpadon (meg talán ezekben a napokban) nincs helye. Máskor túl direktre sikeredik az epizód: a disznóálarcos, kunkorodó farkú banditák hosszadalmas kávéházi dúlását a slusszpoén menti.
Az előadás legtöbb jelenete azonban érvényes és igencsak találó: az egymást lemészároló banditák „tíz kicsi indiánra” emlékeztető epizódjában nem is olyan régmúlt idők kihallgatási és kivégzési módszerei idéződnek meg játékosan, mégis hátborzongatóan. A játszókon múlik, hogy súlyuk lesz az ennél jóval könnyedebb hangütésű jeleneteknek is: az azonosítható egyéniségekkel rendelkező kutyakórus tombolása, az előkelő városi bohém és a falusi apó megmosolyogtató cserebiznisze, a mindenre kapható örömlány és a kávéivásra szexuális perverzióként tekintő kuncsaft végzetes ügylete, de még a folyton mobilját nyomkodó, a külvilágot csak nyomokban észlelő, emiatt mindent és mindenkit túlélő srác is emlékezetes lesz.
A Moliendo Café korán elfogadtatja nézőjével, hogy ebben a kitüntetett térben és időben bármi megtörténhet, így aztán a szereplők is gyakran cserélnek ruhát, vele együtt pedig személyiséget és sorsot is. A kávéház átmeneti hely, ebben hasonlít a pályaudvarhoz vagy a szállodához: ha megvan bennünk a kellő bátorság, akárhány alkalommal megfordulunk benne, új élmények, különös találkozások várhatnak ránk. A feketére festett falú kávéház, ahol Silviu Purcărete a főúr, pontosan ilyen hely: szívesen lennék itt törzsvendég.

Facebook Comments