Nos, aki a Nemzeti Színházban örömét leli a Körhintában, az nemigen tudhat mit kezdeni a Branddal. És nem ideológiai tartalom különbözteti meg egymástól élesen a két előadást, hanem a minőségük, valamint a bennük rejlő színházfelfogás és szakértelem (illetve az utóbbi hiánya).

korhinta

Körhinta / fotók: Eöri Szabó Zsolt

Szeretnék a Nemzeti Színház működésében, műsorpolitikájában valamilyen korrekt, következetesen megvalósítani szándékolt elgondolást, tartalmas koncepciót találni. Vidnyánszky Attila első évadjában még inkább felfedeztem erre utaló jeleket, de a mostani, másodikban eddig még nem sikerült ez irányú kutakodásomban eredményre lelnem. Az ideológiai elkötelezettséget ne tévesszük össze a koncepcióval, amit én keresek, az színházművészeti koncepció.
Az elmúlt héten három Nemzeti-premier is termett, közülük kettőt volt szerencsém megtekinteni, azt gondolom, ezek alapján mégis felsejlik egyfajta koncepció. Előrebocsátom: jobban szeretném, ha nem lenne igazam, és rosszul látnám az ábrát.
Szerintem mára elmondható, hogy Vidnyánszky Attila a nagyszínpadon a kormánypolitika és -ideológia iránt elkötelezett plebsznek és a színházban felszínes ideológiai kielégülést kereső aulikus klientúrának játszik, míg a házon belüli „alternatív” játszóhelyeken megpróbál az igényesebb, fővárosi értelmiségi nézőrétegeknek is valamilyen szellemi-művészi mannát hullajtani. Eszembe nem jutna ezt koncepciónak gondolni, ha ez a „modell” nem lenne általános a vidéki kőszínházi struktúrában. Rögtön hangsúlyozom: vidéken ezt a „közönségigény-követést” empátiával szemlélem, el tudom fogadni, hogy egy város (egy régió) egyetlen színháza nem hagyja színház nélkül a populáris műfajokat és szórakoztatást kereső szélesebb közönségrétegeket (ez érdeke és feladata is), és mindemellett kisebb stúdiókban kevesebb nézőt vonzó, intellektuálisabb előadásokkal igyekszik szellemi izgalmat létrehozni az arra vágyóknak. De Budapesten ezt nincs értelme ugyanígy csinálni. Egyszerű számszerű okok miatt sem: a fővárosban annyi színház és játszóhely van, hogy a nézők könnyen megtalálhatják a számukra kedves stílust és irányultságot, ezért felesleges és nem kecsegtet eredménnyel az olyan irányú kísérletezés, hogy egy épületben elégítsenek ki egymástól igencsak eltérő igényeket. Még akkor sem, ha a cél a nézőszám növelése, a különböző közönségrétegek megnyerése. Sőt: a vidéki „nemzeti színházi” modell erőltetése a fővárosban csak visszafelé sülhet el, mert itt a közönség megszokta, hogy olyan helyekre jár, amelyeknek egyetlen zugában sem éri csalódás (értsd: az elvárásaihoz igazodó szellemi-művészi portékához jut).

Nos, aki a Nemzeti Színházban örömét leli a Körhintában, az nemigen tudhat mit kezdeni a Branddal. És nem ideológiai tartalom különbözteti meg egymástól élesen a két előadást, hanem a minőségük, valamint a bennük rejlő színházfelfogás és szakértelem (illetve az utóbbi hiánya).
A Körhintáról külön cikkben semmiképpen sem akartam írni, mert szerintem a jelenség eleve nem való színházi szak(hon)lapra. Legalábbis színházilag nem üti meg azt a szintet, hogy érdemes lenne beszélni róla. Nem tudom, hogy a rendező, társrendező-koreográfus és a dramaturg közül kié volt az ötlet, hogy a Sarkadi Imre-novellában és a Fábri Zoltán-filmben is meghatározó szerepet játszó alaphelyzetet – politikai okok miatt – megmásítsák, elnagyolják. Ezzel kiiktatták a cselekményből a drámaiságot, megszüntették a motivációt, mert ha Patakiéknak nem valódi élethalál kérdés, hogy lányukat a téeszből szintén kilépett módos kulákfiúhoz adják, akkor a sztori csak egy tét nélküli szerelmi történetecske, Pataki István meg csak egy szimpla, agresszív, bolond paraszt, aki kis híján baltával agyonüti a lányát, mert az mást szeret, nem a kiszemelt vőlegényét. Sarkadinál (és a filmben is) két világ csap össze (még ha azóta tudjuk is, hogy a kommunizmus szép jövője hazugság volt), és a családok életben maradásának – az érintett szereplők tudatában – valóban egyetlen esélye a házassággal megpecsételt birtokegyesítés. Amikor Pataki Mari ebédet visz az apjának, a férfi (eredetileg) a téesz elszámoló bizottságával vívja a kilépés utáni elkeseredett (kenyér)harcát, a színpadon pedig a téeszirodai jelenet helyett – mert ugye téeszről nem eshet szó – a jómódú kulák Pataki napszámosokat vegzál kegyetlenül. Ez egyszerűen nevetséges. Ellentétes értelmű, vagy egymással utalásszerű viszonyban sem álló, értelmetlen jelenetek nem ki-berakhatók önkényesen, nem csereszabatosak. Ez így nem izgalmas foszlánydramaturgia, hanem egyszerű silány dramaturgia.

brand_trill

Trill Zsolt a Brandban

Színjátszásra és szerepalakításra sincs mód, mert az egyszerű dialógusokat a színészek általában a valóságtól kvázi elemelten, színpadi oratóriumszerűen mondják fel (például sorban állva, a nézőtér felé meredve rendelnek pacalt, miközben mögöttük a táncosok szerkesztett térformákban, autentikus néptáncot ropva, stilizált vásári mulatságot prezentálnak). Egyébként a koreográfia önmagában korrekt és színvonalas (élvezném is, ha nem volna egy állítólagos színdarabba beágyazva), a volt honvédos táncosok nagyszerűen táncolnak, és (a színészekkel együtt) igen szépen énekelnek. De mindeme élményekben nyugodtan és faksznizás nélkül részesülök, ha elmegyek a Fonóban, vagy követem a tévében a Fölszállott a pávát.
Ibsen Brandja ezzel szemben kitűnő választás, és a megmunkálása is remekül sikerült. Azért (is) kitűnő választás, mert bár központi alakja pap, a dráma nem vallási problémákat jelenít meg, hanem általában egyén és közösség kapcsolatát, hit és élet viszonyát taglalja. Maga Ibsen is egy levelében így írt a szereplőválasztásáról: „Az egész okfejtést éppen úgy végigvezethetném, ha egy szobrászt vagy egy politikust választottam volna szereplőül.” Nem cinikusan gondolom azt, hogy a darab eredendő „vallási köntöse” hozzájárulhat ahhoz, hogy Zsótér Sándor rendezése – a Nemzetiben repertoáron maradva – meg tudja-e szólítani a színház újonnan alakuló (?) törzsközönségét. Zsótér a Branddal ugyanis mindenkihez szól (nem akar saját közönséget cinkosan összekacsintva kielégíteni), az élet nagy kérdéseit ügyes, viszonylag egyszerű, ízig-vérig (kortárs) színházi eszközökkel a közérthetőségig bontja le. A 150 éve írt drámát nem aktualizálja, hanem úgy játszatja el, hogy a nézőben fel sem merül, hogy nem mai problémákkal küzdő, mai embereket lát. Még akkor is, ha manapság a Trill Zsolt játszotta Brand lelkészhez hasonló megszállott, ám tisztességes, jó szándékú idealistával elég kevéssel találkozhatunk a hétköznapokban. Viszont annál több futkos körülöttünk a Mátray László alakította gátlástalanul pragmatista politikusból, és nem ismeretlen ama archetípus sem, melyet Brand édesanyjának szerepében Törőcsik Mari jelenít meg (a haldokló anya még az üdvözülésért sem hajlandó teljes vagyonát a szegényekre hagyni). Említett hármak – az összes többi szereplővel együtt – realista színészi eszközökkel, tulajdonképpen hagyományos játékmóddal teljesen azonosulnak a szerepeikkel, játékukban nincsenek direkt elidegenítő elemek.

brand_eoszfoto_9924

Brand

Artisztikus feszültséget mindvégig a rímbe szedett verses drámaszöveg és a színpadi reálszituációk furcsa keveréke okoz. Trokán Nóra Ágnese (Brand felesége) például olyan meggyőzően adja az egyszerű, visszafogott mai teremtést, hogy szájából a verses életbölcsességek is természetesen hangoznak, sőt – ez már egy kis becsempészett zsótéri abszurd –, tőle az is természetesnek hat, hogy halála után a kanapén fekve is szeretetteljes mosollyal követi tovább az eseményeket. Mint ahogy halott gyermeke is többször megjelenik (egy kétéves forma apró kislány hihetetlenül bájos, pontos és fegyelmezett „játékában”).
Jelentéses, termékeny kontrasztot teremt a mai, elegáns berendezés, a hófehér kanapé és ülőgarnitúra, a fehér asztalok, a plexiszékek. A bútorokból építik fel az új templomot, amelynek méretével Brand elégedetlen, de pragmatikus lelkésztársa (Horváth Lajos Ottó) elég nagynak látja, sőt az akusztikáját is jónak találja. Gondolom, nemcsak nekem jutott eközben eszembe a tavalyi évad „színháznyitó” Vitéz lélek-előadása, amelyben szintén új templomot építettek és (képletesen új színházat is) szenteltek. Brand a Brandban – mivel az állam ki akarja sajátítani az új templomot – lelkiismereti válságba kerül: el kell döntenie, hogy az államot, vagy a lelkeket szolgálja-e. Vajon kik kényszerülnek manapság ilyen döntésre, és közülük hányan élnek át közben lelkiismereti válságot? Zsótér a Kaszás Attila Terem adottságait is kihasználja. Az előadás elején a szereplők a jeges fjordparti viharban az oldalfal keskeny párkányán egyensúlyozva-küszködve érkeznek meg, később többször bejátsszák a külső erkélyt is, még szónoklatot is intéznek lefelé a népnek.
Elevenbe vágó, nekünk szóló remek előadás a Brand. A majdnem felerészben vendégművészeket is felvonultató előadás színészgárdája egységesen jól teljesít. Ismét bebizonyosodott: rendezői invenció, közös munkaalázat, valódi hivatástudat, igazi alkotói szándék, tárgymegdolgozás, színészvezetés stb. kérdése, hogy egy társulat mire képes, mit lehet kihozni belőle. A színházzal a lelkeket kell jól szolgálni, nem az államot. Brand az újtemplom-avató beszédén elmondja, hogy amikor annak idején feladta mindenét, nem ezt akarta. Majd arra buzdít, hogy (az államé után) építsük fel az élet templomát.

Sarkadi–Fábri –Nádasy–Vincze : Körhinta
Sarkadi Imre–Fábri Zoltán–Nádasy László művei alapján a forgatókönyvet írta: Vincze Zsuzsa. Zeneszerző: Lakatos Robi. Díszlettervező: Mira János. Jelmeztervező: Vincze Zsuzsa. Dramaturg: Vincze Zsuzsa. Súgó: Kónya Gabi. Ügyelő: Dobos Gábor, Géczy István. Rendezőasszisztens: Kernács Péter. Társrendező-koreográfus: Zsuráfszky Zoltán. Rendező: Vidnyánszky Attila.
Szereplők: Cserhalmi György m.v., Szűcs Nelli, ifj. Vidnyánszky Attila e.h., Kiss Andrea e.h., Farkas Dénes. Közreműködik a Magyar Nemzeti Táncegyüttes (volt Honvéd Táncszínház). Az előadásban hangfelvételről közreműködik: Balogh Kálmán, Madarász András, Kovács Ferenc, Bede Péter, Rácz Csaba, Lelkes Tibor, Novák Csaba, Lakatos Róbert.
Nemzeti Színház, 2015. február 20.

Henrik Ibsen: Brand
Kúnos László és Rakovszky Zsuzsa fordítása. Díszlettervező: Ambrus Mária. Jelmeztervező: Benedek Mari. Dramaturg: Ungár Júlia. Ügyelő: Kabai Márta. Súgó: Sütő Anikó. Rendezőasszisztens: Kolics Ágota. Rendező: Zsótér Sándor.
Szereplők: Trill Zsolt, Törőcsik Mari, Mátyássy Bence, Trokán Nóra m.v., Mátray László m.v., Szatory Dávid, Horváth Lajos Ottó, Kristán Attila, Szűcs Péter Pál m.v., Molnár Erika m.v.
Nemzeti Színház, Kaszás Attila Terem, 2015. február 22.

 

Facebook Comments