Úgy érzi-e a két Mohácsi, hogy az ő stílusuk és technikájuk bármire ráhúzható? Palettájuk egyre változatosabb (és sekélyebb): de „kaposvári” sikert, amióta a kalandozások korát élik, még nem könyvelhettek el.

Két, karizmatikusnak elkönyvelt, nemzetközileg is nagyra becsült rendező vesztette el műhelyét a közelmúltban, az általuk létrehozott értékek iránti totális hatósági közöny, az egyre fojtogatóbb körülmények miatt: először Schilling Árpád, újabban Bodó Viktor. A pozíció, amelyet betöltöttek, Európa boldogabbik felében természetesnek számít: jelentős, nemcsak előadásokat, hanem komplett színházi műhelyt fémjelző alkotóknak általában saját színházuk van – ha nem is életfogytiglan, de annyi időre mindenképpen, hogy kifuthassák formájukat.

buborek2

Kováts Adél és Andrusko Marcella / MTI Fotó: Honéczy Barnabás

Van, aki, hasonló kvalitásokkal, a kényszer hatására más utat választ. A Mohácsi testvérek művészi otthona volt Kaposvár; Alföldi Róberté a Nemzeti. Mesterségesen, természetellenesen akolbólították ki őket. Azóta ekhós szekérre kaptak és vendégrendeznek (vendégírnak, vendégjátszanak). Megtehetik; kapósak. Úgy csapnak le rájuk a színházak, mint akik lépést akarnak tartani a legújabb divattal. Egy dolog, hogy tartós lesz-e ez az előnyösnek tetsző, a folyamat elején esetleg még szenzációval is kecsegtető helyzet; más dolog, hogy művészi értelemben (már akinek ez még szempont) az érintettek javára válik-e.
Nem egy világnagyság csúszott már el a honi deszkákon. Egy-egy vendégmunka még jól elsülhet – pályát mégsem üdvös belőlük építeni. Megannyi kompromisszum. A darabválasztásban, a szereplőgárda összeállításában, a helyi közönség elvárásaiban, beidegzettségeiben. In medias res: Csiky Gergely Buborékokjának kanavásza (mert a Radnóti Színházban legföljebb ennyi maradt belőle). Úgy érzi-e a két Mohácsi, hogy az ő stílusuk és technikájuk bármire ráhúzható? Palettájuk egyre változatosabb (és sekélyebb): de „kaposvári” sikert, amióta a kalandozások korát élik, még nem könyvelhettek el. Más. Nem lett volna jobb Sereczkynének egy érettebb szépasszony (hogy messzire ne menjek, Kováts Adél)? Bélának, a képviselőnek nem túl tejfeles szájú Rétfalvi Tamás? Nem hiányzik-e egy Morosán Demeter, akiben több a vidéki íz, mint Schneider Zoltánban? És általában: nem hiányzik-e több igazán jó színész? (Ketten lehettünk a nézőtéren, akik élénken emlékeztek Gellért Endre ötvenes évekbeli Buborékokjára: Harkányi Endre és jómagam. Gózon, Sinkovits, Szörényi, Lukács Margit, Tompa Sándor, Rajz János… Én még Kátay Vandára is emlékszem mint Hámor Malvinra. Ahová nézett az ember, csillogott, szikrázott valami. És a buborékok mégsem pattantak szét a levegőben.

buborek3

Gazsó György, Adorjáni Bálint, Rétfalvi Tamás és Petrik Andrea / MTI Fotó: Honéczy Barnabás

Egy valami igazán tetszett: a Mohácsi fivérek, noha igazán fogékonyak a sorskérdésekre, nem bódultak el a darab túl kis kaliberű aktualitásától. Schneider Zoltán ugyan „kibiztosítja a revolverét”, azaz sercegve köpik egyet, ha a demokrácia szót hallja, kimondatik a korrupció szó, szembetalálkozunk egy bicskanyitogató jampec képviselővel, de ebből a színpadon nem csinálnak drámát: olyan természetes mindez, mint a jónapot vagy a kurvannyát.
Van más. Egy előadás, amely viszonylag szolid kezdetektől ível a káosz, a zűrzavar felé, a logika vagy az ok-okozatiság teljes felbomlásáig. Az első, expozíciós felvonásra, a szereplőkre, a szituációkra még ráismerne Csiky Gergely, utána mindinkább vakarná a fejét. Pozitív hőséből, Rábay Miklósból féltékeny dúvad lesz, aki diribdarabra töri-zúzza a színpadot, és mindjárt két, kocsmába illő felvonásvégről gondoskodik; Courths-Mahleren nevelkedett bájos kislánykák próbálnak összefüggést keresni a férfiak alul kiálló micsodája és a gyermekáldás között; fivérek közt cserél gazdát a kikapós szépasszony; a ház ura fattyúját növeli magában a cselédlány; a zsákok egész abszurd foltokat kapnak. A szolid magyar biedermeieren eluralkodik a ionescói vagy vitraci téboly. Bármi, ami Mohácsiéknak csak eszébe jut, megtörténhet. És meg is történik. Még az is, hogy a tohuvabohu Csehovba fut: az idősödő pár, Solmay Ignác és neje, tönkremenve, gyerekeiktől elhagyatva beletörődik a vidéki száműzetésbe. A színpad széléről révednek el messzire, a nézőkön túlra, ahol nem Moszkva van, hanem Pankota. A földrajzi és biológiai nihil.

Jó, jó, de hát ilyenek Mohácsiék, és sokat lehet nevetni. Igen ám, csak számomra kínos aránytalanság áll fenn darab és előadás közt. A „jól megcsinált”, épkézláb, kissé vékonypénzű darab nem bírja el, időnként le is dobja magáról a túl bőre, túl csicsásra, túl extravurstra szabott huzatot, a színészek kapkodnak, próbálják utolérni a rendezés bakugrásait, zavarukban időnként elvétik egymás nevét. És persze, de ezt csak pirulva említem, hiszen ismerem Mohácsiék mesterségének eme címerét: ennek az előadásnak fél tízkor véget kellene érnie. Egy szünettel.
Fél tizenegy, két szünet a jóból is sok. Persze a közönséget is nevelni kell. Szeresse, amire szoktatják. Ez lesz egyébként a legkönnyebb. Visszaszoktatni az igazi értékre – az jó mulatság ugyan aligha, de férfimunka lesz.

Mohácsi István és Mohácsi János: Buborékok
Csiky Gergely után. Zene és koreográfia: Kovács Márton. Díszlettervező: Khell Zsolt. Jelmeztervező: Remete Kriszta. Világítás: Baumgartner Sándor. Dramaturg: Mohácsi István, Hárs Anna. A rendező munkatársa: Széplaki Nóra. Rendező: Mohácsi János.
Szereplők: Gazsó György, Kováts Adél, Szávai Viktória, Rétfalvi Tamás, Adorjáni Bálint, Móga Piroska Eh., Andrusko Marcella, Petrik Andrea, Pál András, Szabó Kimmel Tamás, Schneider Zoltán, Somhegyi György Eh., Martinovics Dorina, Márton András, Martin Márta, Róbert Gábor. Zenészek: Kovács Márton / Salamon Bea / Szakál Tamás, Rozs Tamás / Márkos Albert, Bobár Zoltán Boby / Seres Vilmos / Mezei Gábor.

Radnóti Színház, 2015. március 1.

Facebook Comments