Igen, nézzük meg jól magunkat: mindannyian benne vagyunk az előadásban, benne vagyunk a valóságban, benne vagyunk a korrupcióban…

Az anekdota szerint, ha valaki az operaházban Nádasdy Kálmánt panaszkodással készült elárasztani, az igazgató-főrendező ezzel állította le: „meghallgatom, ha megírja szonettban”. Jól tudom, hogy az Y generáció korszakában csak egy őskövület példálózik Nádasdyval, mégsem rejtem véka alá: jómagam is szonett párti vagyok, legalábbis színházban hiányérzetem támad, ha csak a tartalomban találok igazságot, a formában nem.
Van jelentéses formája a TÁP Színház Korrup Schőn-előadásának: a színészek közöttünk ülnek a nézőtéren (szétszórtan mögöttünk, mellettünk, előttünk), mi jórészt előre nézünk a színpadnyílást beterítő hatalmas vetítővászonra, amelyen a felállva felszólaló színészek körül folyamatosan magunkat (is) látjuk, mert real time kamera vetítette hatalmas mozgóképen is követhetjük az előadást. Igen, nézzük meg jól magunkat: mindannyian benne vagyunk az előadásban, benne vagyunk a valóságban, benne vagyunk a korrupcióban… E formai megoldás közvetítette üzenetben van igazságtartalom (de még mennyi!), de mégsem igaz ez a forma, hanem inkább formális. Mert – legalábbis nálam – túl könnyűnek találtatik. Azért is, mert – eléggé hasonló üzenet megértetése végett – már 2006-ban is bámulhattunk tükörbe a Katona József Színház Schilling Árpád rendezte Előtte-utána-előadásán, láttunk magunkkal szemben nézőteret például 2003-ban Zsótér Sándor Kaukázusi krétakörén a Vígszínházban, de – egyebek mellett – említhetném még Forgács Péter 2011-es Kamra-béli Nordost-rendezését is. Ilyenkor az ember azzal is próbálja mentegetni az előadást, hogy talán az a baj, hogy túl sokat járunk színházba, értsd: akinél még nem lőtték le ezt a poént, annak talán újszerű, érdekes a megoldás. De igazából nem hiszem, hogy így volna. Szerintem ez a másfél óráig (egészen a darab végéig) változatlan alaphelyzet egyszerűen túl statikus és szimpla.
Ha egy korrupcióellenes demonstráción volnék, nem lennének formai igényeim. Persze lehet, hogy Vajdai Vilmos rendező éppen ezt akarja: ne színházban érezzem magam, hanem egy politikai nagygyűlésen vagy egy békés, hol szomorú, hol humoros tüntetésen, ne tereljék el a figyelmemet formai faksznik, hanem a sallangmentes tartalom hasson rám erősen, pontosabban: vágjon pofán az elképesztő valóság, amit feltárnak előttem. Igen, de ebbe aggályosan illeszkedik a nagyérdemű rendszeres-szándékos röhögtetése. Vagy akkor mégiscsak inkább színház a Korrup Schőn? Vagy kortárs politikai kabaré, melynek íze, atmoszférája emlékeztet a stand up comedyéra is? Nyilván ez is, az is… Ám a vége drámai: egy nagyon komoly összefoglaló szöveg hangzik el felvételről arról, hogy mi minden (és mindenki) van benne ebben a gyalázatos jelenségcsokorban, és hogy mi mindent nem teszünk mi, vagy éppen teszünk, „ahelyett, hogy…” És innentől elkeseredetten, tehetetlenül, torkuk szakadtából üvöltenek a szereplők. Utána drámai hangulatban kivonulnak.

korrup_schon_picMert a korrupció terén a magyarországi helyzet valóban elképesztően felháborító. Hihetetlen, hogy minden mindegy: régi baráton, fogyatékos gyereken, nehéz sorsú fiatalon egyaránt tekintet nélkül átgázol a rendszerbe kódolt korrupcióval támogatott (sőt: inspirált) mohó szerzésvágy. És a harácsolók egyre inkább teljesen természetesnek veszik viselkedésüket, egyre inkább nem értik, tetteiken egyes akadékoskodók miért találnak kivetnivalót.Ha korrupcióról van szó, jogos az indulatunk. Korrupcióval foglalkozó eseményeken szívesen adunk hangot jogos felháborodásunknak, vagy csak csöndben egyet értünk, együtt érzünk. Az újabb és újabb korrupciós hírek, botrányok, felkeltik az érdeklődésünket. Várunk a folytatásra, leginkább arra, hogy a bűnösök lebukjanak, és újabb részletek derüljenek ki az aljas üzelmekről. A Korrup Schőn-előadásán jellemző, általános jellegű, fikciós korrupciós ügyek tárulnak fel, közben konkrét esetekre célzó utalások is bőven elhangoznak. Ám újdonságról nem hallunk, friss információhoz nem jutunk. Ha egy, a magyarországi korrupció helyzetét elemző-taglaló társadalomtudományos előadáson volnék, hiányérzetet okozna, ha semmi újdonságot nem hallanék. Unatkoznék is. A Korrup Schőnön viszont elégedetten, jóleső érzéssel röhögök, amikor a Márton András játszotta dögöndi polgármester a világ legtermészetesebb eseményeként említi azt, amikor baráti társaságuk önkormányzati pénzen elutazott Új-Zélandra, és ha már arra jártak, hazafelé beugrottak Pekingbe megnézni egy Ákos-koncertet. Mindenki érti, tudja, kire-mire vonatkozik az utalás. Akkor a Korrup Schőn mégsem politikai demonstráció, vagy társadalomtudományos értekezés, hanem valamilyen színházszerű közösségi együttlét és/vagy performansz, ahol előadóművészi eszközökkel kell kompenzálni például azt, hogy tartalmilag új információhoz nem jut a közönség? Az egyik ilyen eszköz a direkt, kabarészerű röhögtetés.
Az előző, megbuktatott dögöndi polgármester (Janklovics Péter) például igen gyakran idéz elő hangos derültséget azzal, hogy nyers, hirtelen-egyszerű trágársággal nevezi nevén a dolgokat. (Ez a fajta vicces trágárság egyébként a kortárs színházban ugyanolyan sikerbiztos eszköz, mint a szórakoztató zenés színdarabokban a gyerek és a kutya szerepeltetése.)
A színészek az előadáson egyébként kifejezetten színvonalas, kifejezetten színészi teljesítményt nyújtanak. Megannyi kis monológból következetesen és pontosan markáns karaktereket építenek fel, van egészen bravúros alakítás is. Janklovicsé is ilyen, de nekem talán Schramek Géza ab- és szubnormális lelki állapotok között ingázó, előre levajazott árverésen licitáló drámai „erdészeti szakembere” tetszett a legjobban: szinte belehülyül a csodálkozásba, hogy a tutira csak rá kiírt árverésen váratlanul megjelenik egy ismeretlen licitáló, aki elkezdi felverni az árat. De remek Fekete Ádám hivatásos papír- és ügyismerője is. Őt egyik érában sem lehet elmozdítani, mert fejből tudja, hogy az önkormányzaton melyik papír hol van, és ami még kellemetlenebb: még azt is, hogy mi olvasható rajtuk. Fekete kitűnően illeszti alakításába civil életben hátrányos adottságait: nehézkesen, körülményesen fejezi ki magát, mint általában a különleges képességekkel rendelkező zsenik, mondandóját sokszor túlmozgásos metakommunikatív gesztusokkal kíséri. Mindeközben ízig-vérig színész: megérzi, hogy a közönség veszi a lapot, hogy az ábrázolt karakter életre kel, ettől egyre magabiztosabb lesz, szinte szárnyakat kap. Bach Kata trafikos Kornéliáját emelem még ki. Esetében is nagyszerű a színészi teljesítmény, és mindemellett Bach markánsan felmutatja a kortárs színházcsinálás egy másik elterjedt, kedvelt és humoros fogását, azt tudniillik, hogy sallangmentes egyszerűséggel odatett figurájával a valóság látszatát kelti. Olyan, mintha tényleg Dögöndről jött volna közénk egy fiatalasszony. Természetes a tájszólása, természetes a naivitása és (mint ahogy a többiek is) természetes komolysággal ejti a szomszéd falu, Fosond nevét, amin persze röhögünk. Cinkosan röhögünk azon is, hogy tudjuk mindannyian: igaz a korrupció, az előadáson valóban megtörtént esetekre utalnak, de Dögönd, Fosond és Húgy község lakói csak igaziaknak vannak feltüntetve azért, hogy a nézőt az igazság felháborítsa, az igazság illúziója pedig elszórakoztassa.
Jól is van ez így. Mi állítólag egyszerre sírunk és vigadunk, dühöngünk és röhögünk. Two in one: politikailag demonstrálunk-tüntetünk, közben színházilag szórakozunk-röhögünk. De én azért csendben azt remélem, hogy lesznek még olyan korok is, amelyekben kevesebb lesz a korrupciós ügy, és több a színházias előadás.

Korrup Schőn (Táp Színház)
Technika: Bredán Máté, Juhász András, Vajdai Vilmos. Dramaturg: Sándor Júlia. Rendező: Vajdai Vilmos.
Szereplők: Bach Kata, Boros Anna, Egger Géza, Farkas Ádám, Fekete Ádám, Hajmási Dávid, Janklovics Péter, Márton András, Székely Rozi, Schönberger Ádám, Schramek Géza, Szabó Zsófia.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2015. Március 31.

Facebook Comments