Don Quijote üldöztetése és folytonos elpáholása egy elmegyógyintézet színjátszó csoportjának előadásában, Rába Roland úr irányítása alatt – lehetne a címe (Peter Weiss után szabadon) a Szkéné Színház új bemutatójának.

Rába Roland rendező ugyanis tébolydába helyezi a búsképű lovaggal megesett néhány történetet, és ez igencsak adekvát megoldás. Nemcsak azért, mert a folyton lovagregények olvasásába merülő regénybeli Hidalgo Quijano úrnak regénybeli kortársai szerint nem volt ki mind a négy kereke, hanem azért is, mert az ápoltak bármikor bárkinek és bárhova képzelhetik magukat, tehát mindenki pillanatok alatt a helyén lehet (így a szereplők kiválasztását és a helyszínek kialakítását nagyon elszúrni már nem lehet).
Amikor például a lovag (Mucsi Zoltán) és hűséges fegyverhordozója, Sancho Panza (Scherer Zoltán) útnak indul, az élére állított nagy ágymatrac ló lesz (azon lovagol a lovag), a vízszintesen, helyén hagyott másik matrac széle pedig szamár (azon szamaragol a fegyverhordozó). Óriásokat pedig úgyis (a regényben is) csak Don Quijote lát, mi, olvasók-nézők csak az ő elmondása alapján tudhatunk róluk, és – Don Quijotéhoz hasonlóan – mi is a lelki szemünkkel látjuk őket, ha ugyan látjuk… A Nézőművészeti Kft. előadásán megjelennek nekünk, mert Mucsi Zoltán elmondása hiteles. Hiába Sancho-Scherer egyre mélyülő, kételkedő hitetlenkedése, mi Don Quijote-Mucsinak hiszünk. Mert neki akarunk hinni, és mert tapasztalataink alátámasztják: a békés, ember által ember hasznára kitalált szélmalmok bármikor ellenséges óriásokká válhatnak. És ez így van napjainkban is, csak a malmokat mostanság bürokratikus intézmények, politikai pártok, bankok, (sajnos a közelben még most is: tankok), brókerházak stb. helyettesítik.
Az előadáson konkrét társadalomkritikus jelenre utalás nem érzékelhető. Még a nyelvileg is mai, „kortárs beszólások” sem többek ártalmatlan poénkodásnál. Ezek miatt részemről egy kicsit könnyűnek is találtatik a produkció, még akkor is, ha a történet alapszituációja (valóságnak hitt és hirdetett fantazmagóriák vs. tényleges valóság, valamint ezek szimbolikus egymásba csapása) rengeteg aktuális áthallásra kínál lehetőséget. Mindezekből bölcs következtetések sorát vonhatná le a néző, de ezzel ellentétes hatást vált ki az előadók-alkotók folyamatos nevettetésre törekvése. Sima jópofáskodásnál viszont sokkal több az előadás, és ez elsősorban Mucsi Zoltán játékának köszönhető.

don2Mucsi nem klisékkel közelíti meg a figurát, hanem igen tartalmasan megmutatja mélységes mély ellentmondásait. Persze a gesztusain, hanghordozásán, nézésén szinte bármikor lehet röhögni, de nem parádézza el az alakítást, egyszer sem megy át gegeket építő és lecsapó rutinos szórakoztatásba. Megformált alakja jelenségében felismerhetjük akár a mai értelmiségi sorsot is: a ma általános értékválságban régi eszményekben próbálunk rögeszmésen hinni, nem vesszük észre, hogy közben már képtelenek lettünk a valóságot helyesen értelmezni, szélmalomharcot vívunk, elfogadjuk, hogy környezetünk immár hülyének tartva, ócska hazugságokkal traktál minket, amit örömmel el is hiszünk (lásd: mikor Sancho ecseteli találkozását Dulcineával), és ha a valóság nem olyan, mint amilyennek mi látni akarjuk, elintézzük egy vállrándítással: ez biztosan csak gonosz varázslók ellenünk szőtt fortélya lehet (lásd: Don Quijote találkozása a nem éppen eszményi Dulcineával). Mucsi olyan Don Quijote-figurát teremt, akiben mindez benne van, tehát elemelkedik a rögvaló banalitásától, de közben mucsisan szórakoztat. Néhány percre például egészen megváltozik az arca, amikor egyik elpáholása után csörömpölve kiköpi az összes fogát, és kvázi fogatlan lesz. Ez a jelenet több egyszerű gegnél: színészi bravúr.

don1Színésztársai elejétől végig köré rendeződnek, ezt a darab, a történetek és a szerephierarchia is így kívánja. Scherer Péter persze schereresen (és sikeresen) clownt játszik – finom eszközökkel, ízlésesen, de hatásosan és szórakoztatón, miközben „csöndben” ő is felmutatja az örök kisember irreális csodavárását, tehetetlenségét és generációk alatt érlelődött-továbbadott tipikus bölcsességét. Kovács Krisztián és Katona László pizsamás betegtársból ügyes, gyors váltásokkal jó féltucatnyi szerepbe lényegül át, előbbi „őrült” igen viccesen az őrületig fokozza fel néhány jelenetét, utóbbi rendszeres gitárkíséretről is gondoskodik. Parti Nóra az Unokahúg és Molinera közben és mellett diszkréten főnővér-főnéni szerepet is játszik, és ő abszolválja a legtöbb (de nem sok) publikumnak kikacsintós mai beszólást, mellyel mindig sikert arat. A Teresát alakító Vámos Veronika mindegyik megjelenése (táncszeretőként nekem főleg) üde színfolt: fegyelmezetten-pontosan elkopogott ritmusképletei, tartása, szenvedélyes éneke a legszebb, igen színvonalas flamenco hagyományokat idézik fel.
A végén a szereplők rögtönzött musical-gúnyoló stílusban dalra fakadnak, ami elől Mucsi és Scherer kicsit fintorogva a nagy közös ágyukból kialakított, kétszemélyes alkalmi koporsóba menekül. A dal tényleg eléggé borzalmas (persze direkte), interaktívan, néhány nézőt is játékba vonva azt rágja a szánkba, hogy mindannyian Don Quijoték vagyunk. Ez a darabzáró zeneszám szerintem felesleges, gyerekes, didaktikus, sőt, már a cikivel határos…
Írtam vala e fenti sorokat az Úr 2015. évében egy áprilisi napon: Don Quijote s. k.

Parti Nagy Lajos: Don Quijote (Nézőművészeti Kft.)
Cervantes regényéből Benyhe János fordításának és Parti Nagy Lajos átiratának felhasználásával készült. Díszlettervező: Cziegler Balázs. Jelmeztervező: Kiss Julcsi. Dramaturg: Gyulay Eszter. Zeneszerző: Monori András. Asszisztens: Hodászi Ádám. Rendező: Rába Roland.
Szereplők: Katona László, Kovács Krisztián, Mucsi Zoltán, Scherer Péter, Parti Nóra, Vámos Veronika.

Szkéné Színház, 2015. április 29.

 

Facebook Comments