Egyáltalán nem örülök, ha valami nem tetszik, és még kevésbé szeretem ezt megírni. Ilyenkor mindig lelkiismeret-furdalásom van, és azt remélem, kiderül, hogy tévedtem. Kisebb veszteség az emberiségnek, ha egyedül én tévedek, másfél-két órányi befogadás után, mint ha egy csapat hetekig, hónapokig együtt dolgozó ember.

A beágyazott kritika körül sűrűsödő kérdések kapcsán szóba kerül a kritikus személye, valamint pozíciója, a kritika helye és jogosultsága, a kritikaírás kortárs körülményei, formái és funkciói. Szövegemben arra keresek választ, mi a kritika feladata napjainkban, és – ennek megfelelően – milyen az ideális kritikusi pozíció ma, illetve milyen új funkciókat és miként kellene betöltenie a kritikának.
Jákfalvi Magdolna két évvel ezelőtti, Proics Lillának adott interjújában így fogalmazott: „Fantasztikus az a státus, amit Kosztolányitól, az impresszionista kritika mesterétől cipelünk magunkkal, de ideje továbblépni.” Jákfalvi megjegyzését ma is aktuálisnak tartom. Azt hiszem, túlságosan ragaszkodunk bizonyos hagyományokhoz, és talán ez lehet az oka annak, hogy nem rendelkezünk megfelelő válaszokkal azokra az igényekre, amelyek egyrészt a megváltozott, illetve újonnan jelentkező színházi formák, másrészt a szintén megváltozott és szintén újonnan jelentkező mediális struktúrák kapcsán merülnek fel.
Megkíséreltem összegyűjteni az új igényekhez tartozó fontos szempontokat, ezért újraolvastam Proics kritikáról szóló interjúsorozatát. Ezekben a beszélgetésekben számos színházi alkotó nehezményezi, hogy a kritikusok többsége nem képes megérteni, mit akartak ábrázolni az egyes előadásokban. Ezt én egy téves elvárásból következő félreértésnek tartom. Az említett rosszallás jellemzően alkotói oldalon fogalmazódik meg, olyanok részéről, akik sosem próbálkoztak az elemzői oldal művelésével. Személy szerint helyesnek tartom, hogy aki kritikát ír, az nézzen végig legalább egy próbafolyamatot, és testközelből is ismerkedjen meg a színházzal. Úgy gondolom, hogy a publikált bírálatokból kitetszik, ki ismeri ezt a folyamatot, és ki nem. Akinek ugyanis voltak ilyen szárnypróbálgatásai, az egyrészt tudja, hogy mind a létrehozásnak, mind a megértésnek és a megértett leírásának is vannak technikái, amelyeket ugyanúgy meg kell tanulni, mint akármelyik másik mesterség fogásait; másrészt viszont tudja, hogy a kritikusnak nem azt kell megértenie, amit egy alkotó létre akart hozni, hanem amit létrehozott. Lényegi különbség, hogy megpróbálom kitalálni, mi jár a másik fejében, vagy pedig azt fogalmazom meg, amit én gondolok a végeredményről (és szigorúan csak arról). Erről Novák Eszter a vele készült beszélgetésben a következőképpen fogalmaz: „Kíváncsinak lenni a másikra nagyon nehéz. Nehéz egy másik ember elképzelt és leképzett rendszerét akarni és tudni megérteni. […] nem könnyű másvalakinek a világába belehelyezkedni és abban a rendszerben rámutatni arra, mi az, ami nem logikus, vagy nem működik.” Valóban nehéz feladat (mindig) rátalálni egy megfelelő értelmezési keretre, amelyben az adott előadás működőképes, s következetesen elhatárolódni attól, hogy értelmezésünket kizárólag saját (és ezért önkényes) logikai rendszerünk irányítsa. Ráadásul előfordulhat, hogy a kritikus nem talál releváns értelmezési keretet bizonyos rendszerekre, ami olykor a saját hibája, máskor az alkotóké.
Összességében tehát a kritikus dolga szerintem, hogy leírjon és értékeljen valamely más(ok) által létrehozott rendszert, de azt gondolom, a leírás már önmagában betölti az értékelés funkcióját, amennyiben visszajelzés a létrehozók felé arról, hogy a külső szem számára mi látható abból, amit ők megalkottak. Ezt az alapvető funkciót szükséges szerintem kibővíteni, mert addig, amíg a kritika pusztán értékelő szerepet tölt be, egycsatornás rendszer marad, a benne végbemenő kommunikáció pedig egyirányú és lezárt. Pelsőczy Réka a színész szemszögéből nézve a következőképpen látja ezt a problémát: „Már az sem igazságos, hogy a kritikus kritizál, mert ez a munkája, de őt nem kritizálja senki. Én nem szólalhatok meg. Nem magyarázkodhatok. Nem védhetem meg magam.” Nem gondolom, hogy ne létezne a kritikusok kritikája, viszont igaz, hogy intézményes keretek, megfelelő fórum híján megmarad a (dühös) szóbeszéd, elejtett megjegyzések szintjén. Rádai Andrea cikkében említ egy brit internetes felületet (welcomtodialogue.com), ahol alkotók és elemzők folytathatnak párbeszédet egymással. Rádai hozzáteszi, hogy a „párbeszéd iránti igény Magyarországon is gyakran megfogalmazódik, de egyelőre nagyon kevés az erre megfelelő felület. A kritikai megnyilvánulások nagy része lezárt, és a párbeszédként definiálható aktusoknak többnyire csak két fordulója van.” Ezt azért tartom magam is problémásnak, mert a kritikus fent megfogalmazott feladata mellett a kritika intézményének funkcióját abban látom, hogy termékeny viták, hasznos eszmecserék számára adjon keretet. Eddigi megfigyeléseim alapján viszont úgy látom, hogy nem ez a jellemző hozzáállás, megfelelő fórumok és indíttatás nélkül pedig a véleménykülönbségek nem vitához, hanem sértettséghez vezetnek.
Ezt viszonylag hamar megtapasztaltam a saját bőrömön is. Nagyjából másfél évvel ezelőtt felkérést kaptam, hogy írjak egy előadásról, ami nagyon nem tetszett. Ezt ki is fejtettem, pontról pontra indokolva a véleményem, és megfogalmazva a bennem felmerülő kérdéseket. Miután megjelent az írásom, sok pozitív visszajelzést kaptam szintén író, illetve szakmán kívüli emberektől. Zavarban voltam. Publikálni és dicséretet kapni elvileg jó érzés, de nem azért írok kritikát, hogy bárkinek a tetszését elnyerjem, hanem, mert érdekelnek a színház és a leírás problémái. Egyáltalán nem örülök, ha valami nem tetszik, és még kevésbé szeretem ezt megírni. Ilyenkor mindig lelkiismeret-furdalásom van, és azt remélem, kiderül, hogy tévedtem. Kisebb veszteség az emberiségnek, ha egyedül én tévedek, másfél-két órányi befogadás után, mint ha egy csapat hetekig, hónapokig együtt dolgozó ember. A szóban forgó előadás kapcsán is ebben reménykedtem. Nem hagyott nyugodni, újra és újra végiggondoltam, de továbbra sem tudtam belátni az alkotók igazát, nem találtam megfelelő magyarázatot arra, miért ezt és miért így. Úgyhogy amikor néhány hónappal később közönségtalálkozót szerveztek, elmentem rá, annak reményében, hogy esetleg olyasmit hallok, ami közelebb visz a megértéshez, s talán szembesít saját tévedéseimmel. Nem így történt. Semmitmondó kérdések és sablonos válaszok képeztek „párbeszédet” arról, milyen jó volt együtt dolgozni, és mindenki örül, hogy részt vehetett a közös munkában; mindezt lelkes nézők dicsérete övezte. Mígnem egyszer csak az egyik hozzászóló az írásomat idézve elkezdte szidni a kritikusokat, de elsősorban a szöveg szerzőjét, tehát engem. A jelenlévők teljes körű egyetértése fogadta, ahogy kifejtette lesújtó véleményét mind írói képességeimről, mind pedig az általam képviselt álláspontról. Mielőtt bárki azt gondolná, azért meséltem ezt el, mert megsértődtem, jelzem: a legkevésbé sem. Egy ideig haboztam, feltegyem-e a kezem, szóljak-e, hogy tőlem származnak azok a bizonyos sorok. Főleg, mert néhány pontban szívesen megvédtem volna magam, de végül nem tettem. Ott maradtam csendben, láthatatlanul a végéig.
Mégis, két nagyon fontos dolgot tanultam ezen az estén. Egyrészt először szembesültem azzal, hogy a szavaimnak ereje és következménye van, hogy adott esetben akár fájdalmat, sértettséget válthatnak ki a másik félből, akinek rosszuleshet, ha kifejezem, hogy nem tudok azonosulni a világgal, amelyet megalkotott. Másrészt meg kellett értenem azt is, hogy kritikusként az ízlésem, a műveltségem, a tudásom, az íráskészségem, az értékrendem és a véleményem folytonosan kritikának (ami ijesztő, de jogos és érthető), valamint előítéletnek (ami ijesztő és jogtalan, de értem) lesz kitéve. Ahogy ebben a szituációban viselkedtem, egyszerű gyávaságnak tetszhet, és talán tényleg nem tettem jól, hogy nem szólaltam meg. Azt azonban azóta sem gondolom, hogy a túlfűtött hangulat valódi vita talajaként működhetett volna. A közönségtalálkozók zöme kimerül az alkotók dicséretében, nem arra szolgál, hogy ellentétes nézeteinket megvitassuk, pedig szükség lenne megfelelő keretekre, amelyek közt a nemtetszést kifejező szavak nem támadásként, pusztán szubjektív véleményként értelmeződnek. Továbbá szükség lenne arra is, hogy az egyes alkotók vagy kritikaolvasók a kritikusok munkájáról alkotott véleményüket is nyilvánosan artikulálhassák. Fontosnak tartom, hogy ezek a vélemények nyílt vállalások, ne pedig haragosan eldörmögött mondatok legyenek, hiszen vitatkozni csak nyílt színen lehet, az pedig mindenkinek érdeke, hogy minél magasabb színvonalon folyjon eszmecsere a szakmáról.
Rádai cikkében felmerül az a fontos probléma is, hogy „Magyarországon is egyre több az olyan előadás, amivel az eredményközpontú kritika nem tud mit kezdeni”. Abban a rendszerben, amely gyakorlatilag a premierek értékelésére épül, valóban nem minden színházi forma írható le, ahogy a különféle műfajok sem mérhetők egyazon esztétikai mércével. Azt gondolom, a kritikának ezt a tényezőt is figyelembe kell vennie, amikor újraértelmezi és újraalkotja önmagát, immár nem zárt publicisztikai műfajként, hanem a mai színházi formák, valamint a mai mediális feltételek figyelembevételével, (mindenki számára) nyitott és folyamatos párbeszédként. Ebben az értelemben a nyitottság egyrészt azt jelenti, hogy nyitott a vitára, másrészt azt, hogy lezáratlan. Andrew Haydon az értékítéletet tartalmazó szövegeket nevezi lezártnak, én viszont azt gondolom, hogy az és csak az a szöveg lezárt, amelyhez nem szólunk hozzá. Az értékítélet felülírható, sőt megváltoztatható. Amennyiben a kritikát egy adott vita részeként értelmezzük, akkor többé nem zárt struktúra, hanem egy nyitott rendszer alkotóeleme. A folyamatosság ezzel egyrészt szinonim, másrészt viszont arra is vonatkozik, hogy hasznos lenne, ha egy előadásról nem csak a bemutató után, sőt, talán nem csak egy szöveget írna egy elemző. A színház itt és most jellegének következménye, hogy a kritikus azt tudja megírni róla, amit ott és akkor látott, befogadott, megjegyzett. Nyilvánvaló, hogy többszöri megtekintés több részlet megfigyelésére ad lehetőséget, s érdemes lenne foglalkozni azzal is, merre halad egy-egy produkció, mit lát újra néző kritikus hetekkel, hónapokkal, esetleg évekkel a bemutató után is. Vagy hogy milyen ugyanazt a rendezést saját közegében, milyen vendégelőadásként vagy fesztiválon látni. Ez lehetőséget nyújtana arra, hogy ne csak egyes estékről, hanem folyamatokról számolhassunk be (akár [nyílt] próbafolyamatokról is); igaz, hogy ez több munkát jelentene, és időigényesebb lenne, de lehetőséget adna a kritikus számára, hogy akár saját korábbi véleménye módosításával, valamint hogy tágabb kontextusból szemlélve, jobban rálásson egy-egy színházi munkára.
Ezek a távlatok megmutathatják, hogyan változzon a Kosztolányi-féle hagyományt őrző kritikus, akinek krízise összefügg a nyomtatott média hanyatlásával és az olvasói szokások megváltozásával. Ez a probléma elsősorban a napi kritikát érinti, amelynek ahhoz, hogy széles olvasóközönséget tarthasson fenn, mindenképpen nagyobb rugalmasságot kellene tanúsítania a kortárs olvasói, sőt általában az internethasználói szokásokhoz való alkalmazkodás terén. Rádai, Jákfalvi, Haydon, Aleks Sierz és mások is említik, hogy a nagy szaktudású, tekintélyes kritikusok eltűnőben vannak, mivel egyre kevesebben tudnak megélni kizárólag ebből a foglalkozásból. Ez jelentős problémának tűnik, ha igazat adunk Haydonnak abban, hogy a kritikus egyik legfontosabb tulajdonsága a megbízhatóság, mert az emberek csak így adnak a véleményére. Logikus. Viszont ha elvész a tekintély és a nagy tudás, vele vész a bizalom is, ami akár a teljes kritikusi szakma csődjét is jelenthetné. Éppen ezért olyan formát kell teremteni, amely bizalmat kelt az elemző számára. Elképzelésem szerint ez az új forma a személyiséggel rendelkező kritikus lehet. Haydon azt állítja, a beágyazott kritika esetében a kritikus számára megmutatkozik az alkotók emberi mivolta, így másképp viszonyul hozzájuk. Szerintem a kritikus emberi mivoltának megmutatkozására is éppígy szükség lenne: nem mint a szövege „halott” szerzője, hanem egy attól független szubjektum, aki egyrészt kívül helyezkedve azon, kész felülbírálni a benne foglaltakat, másrészt szubjektumként szubjektív (de szakszerű) álláspontot képvisel – mindez újraalapozhatná az olvasó bizalmát.
Ahhoz, hogy ez megvalósulhasson, a kritikusnak mindenekelőtt ki kell lépnie a láthatatlanság oltalma alól, legyen az bármily kényelmetlen, meg kell mutatkoznia, vállalnia kell az arcát nemcsak a szakma, hanem a nagyközönség előtt is. Ez persze elsősorban az új generációra, az én korosztályomra vonatkozik. A szakmában hosszú évek óta tevékenykedő és ismert szakemberek munkáiból nyilvánvalóan kirajzolódik valamiféle személyiség, ilyen értelemben van egy, a szélesebb olvasóközönség számára is ismerős arcuk. Ennél azonban konkrétabb önmegmutatást tartok szükségesnek. A személyi kultusz intézménye ma soha nem látott virágkorát éli az interneten. Hírességek élete részleteiben vált napi szinten követhetővé… A popkultúrának olyan jelensége ez, melyet lehet szeretni vagy nem szeretni, de figyelmen kívül hagyni semmiképp, hiszen ahhoz túlságosan is meghatározó. Már a magas kultúra képviselői is felismerték, hogy hasznos, ha nyilvános profilt hoznak létre, amelyet bárki követhet, hiszen ez az önreklám egyik legegyszerűbb, legolcsóbb és leghatékonyabb módja. A kritikus is könnyen saját szakmája javára fordíthatná, ha olyan nyilvános karaktert építene, akinek ízlését, értékrendjét ismerheti az olvasó, ezzel valamilyen viszonyba kerülhet – szerencsés esetben bizalmat táplálhat ítélete iránt. Nem minden probléma megoldását látom a közösségi médiában, de azt gondolom, ez méltatlanul kihasználatlan lehetőség.
A kritikus, aki ezeket az (egyébként egyszerű és kézenfekvő) eszközöket felhasználva megépíti saját arc(ulat)át, közvetlen, nyitott és emberi. Lehet vele vitatkozni, és nem kell rá megsértődni. A pozíció, ahonnan beszél, mindig nyilvános, viszonyai és érdekei tisztázottak, személye ismert és megbízható. Ezek a tényezők képezik álláspontja mindenki számára ismerhető kontextusát.

Facebook Comments