Marcel Iureş és George Mihăiţă színészi játéka hihetetlenül pontos…

A Budapesti Román Kulturális Intézet meghívására érkezett a Katona József Színházba a bukaresti Teatrul Act Hát akkor miről is beszélünk? című vendégjátéka a két román színészóriás, Marcel Iureş és George Mihăiţă főszereplésével. Cătălin Ştefănescu színdarabja Marin Preda A Mormote család című regénye alapján készült. A magyar közönség számára Székely Csaba Bányavidék-drámatrilógiából ismerős ez a világ, amelyben a reménytelenséggel sújtott, állóvízbe süppedt falu, illetve a menni vagy maradni kérdése köszön vissza egy szürrealizmussal átitatott realista képben.
Az előadás Beckett Godot-ra várva című drámájára emlékeztető képpel kezdődik: a színpadon két férfit látunk, akik különféle történetek és gondolatmenetek elmesélésével múlatják az időt, amíg várakoznak. Azt, hogy hol vannak és pontosan mire is várnak, balladai homály fedi, és megfejtésül csupán sejtéseink lehetnek. Azonban azt, hogy mégsem Vladimir és Estragon puszta lekettőzésével állunk szemben, már az első pillanatában jelzi az előadás: kiderül ugyanis, hogy itt bizony a Fát – ami mellett Beckett hősei várakoznak – kivágták. A teret a tárgyak hiánya, a jelzett üresség tölti fel jelentéssel: az említett fán kívül az életet adó étel és ital is hiányzik a hosszú fekete – ravatalra emlékeztető – asztalról, amelyen csupán üres bögrék és használatlan hófehér konyharuhák sorakoznak. Ami van, az sem teljes: a szereplők világát lehatároló kerítés is csak töredékében van jelen. A két főhős a hiány és az üresség világát éli: ennivalójuk – a fuszulyka (bab), a kenyér és a pálinka – a kerítésen túlról érkezik alamizsnaként, ahogy a világosságot és fényt adó gyertya, vagy a híreket közvetítő rádió hangja is a másik, a kerítésen túli világból származik. E határt azonban a két szereplő különböző okokból nem meri átlépni, ahogy Vladimir és Estragon sem képes cselekvésre. De a nyomasztó fekete ürességből csak a kerítésen keresztül vezet ki az út, Cocoşilă és Ilie viszont egyaránt félnek attól, hogy mi vár rájuk ott, hogy a halálon túli élettel, vagy az élet előtti halállal kell majd szembenézniük.

teatrul_actFélelmeiknek oka különböző, ami eltérő személyiségükből és világnézetükből adódik. Cocoşilă a mindenkori költő-filozófus, a modernizmus, a haladás, a polgári lét képviselője, aki a nyomorból és az elmaradottságból vezető kiutat az oktatásban látja, ő hisz is abban, hogy a tanult emberek, az értelmiségiek előre viszik a világot. A kerítésen túli világ számára a remény országa, melynek határát mégis fél átlépni, nehogy kiderüljön, hogy csupán illúzió az, amiről beszél. Ezzel szemben barátja, Ilie a tradicionális értékekben, a családban és a földben hisz, a tanulást és az olvasást felesleges csepűrágásnak tartja, hisz attól még senkinek nem terem kenyér a tányérján, hogy elolvasott egy könyvet. Ilie a dolgos paraszti élet képviselője, aki véleményét az életéből vett tapasztalatai alapján alakította ki. Ő az örök szkeptikus, aki ironikus vidámsággal szemléli a helyzetét, miközben belül a legnagyobb tragédiai emészti: fiai – akik a legnagyobb értéket jelentik számára – megtagadva múltjukat, itt hagyták őt, és átlépték a kerítést. Ilie nem tagadja, hogy az a világ, amelyben Cocoşilăval tengődik, ha alapvetően rossz is, mégis lehet benne élni, abban azonban már nem lehetünk szerinte olyan biztosak, hogy a kerítésen túli világ élhető-e. Mindkét hőst tehát a félelem és a kényelem láncolja röghöz, hiszen sokkal kényelmesebb maradni, hallgatni és nem érteni – ahogy Vladimir és Estragon is csak vár, csak vár és vár. Végül azonban Cocoşilă és Ilie elhatározza, hogy átlépik a határt: összekarolva elkezdenek háromig számolni, majd sötétbe borul a színpad. Homály fedi, hogy valóban megtették-e a határátkelést, vagy csupán megpróbálták, ahogy Vladimir és Estragon az öngyilkosságot.
Marcel Iureş és George Mihăiţă színészi játéka hihetetlenül pontos, aminek köszönhetően tökéletesen kirajzolódik előttünk az út, melyet az egyes szereplők bejárnak. Cocoşilă dühös mélabúsága a darab végére derűs szellemességbe, játékosságba, míg Ilie ironikus vidámsága mély gyászba csap át. Reményeim szerint az előadás utáni állótaps a színészi játéknak, mint sem a rendezésnek szólt, mely egy réginek tűnő, a polgári és paraszti értékeket szembe állító világról próbálja lefújni a port – sikertelenül. A kérdés, hogy dolgos munkásra vagy könyveket bújó, tétlen értelmiségire van-e szüksége a társadalomnak, ma is érvényes felvetésként hathat, azonban ez a kérdés csak megbújik a rendezésben. S míg Székely Csaba drámái és az azokból születő előadások rendre húsbavágóan hatnak még arra a nézőre is, aki számára ismeretlen a megrajzolt világ és annak problémái, addig Cătălin Ştefănescu darabja és Alexandru Dabija rendezése láttán csak tüsszentünk egyet a portól.

Cătălin Ştefănescu: Hát akkor miről is beszélünk? (A bukaresti Teatrul Act vendégjátéka a budapesti Katona József Színházban)
Rendezte: Alexandru Dabija

 

Facebook Comments