A „titokzatos erőnek” persze elsősorban az alkotóban és az alkotásban kell meglennie, de a befogadóban is kell lennie belőle valamennyinek, hogy rezonálni tudjon.

Már megint beleakadtam a duendébe. Vagy az belém. Mindig megakadok rajta, amikor Garcia Lorca híres tanulmányának vagy inkább esszéjének, előadásának agyonidézett passzusával találkozom: „… a duende erő, nem pedig cselekvés; harc, és nem gondolkodás. Egyszer egy öreg gitárművésztől ezt hallottam: »A duende nem a torokban van; a duende belülről jön föl, a talpból.« Nem képességről van hát szó, hanem valóságos élő stílusról, egyszóval vérről; valami nagyon öreg kultúráról és pillanatnyi alkotásról. Ez a »titokzatos erő, amit mindenki érez, de egyetlen filozófus sem tud megmagyarázni«, végső soron a föld szelleme.” Ilyenkor úgy érzem, ez valami nagyon speciálisan spanyol, andalúziai vagy éppen cigány dolog, ami bennem biztosan nincs meg. Sem genetikusan, sem kulturálisan. Ám ha az egész tanulmányt olvasom, mégis arra hajlok, hogy semmi egyébről nincs itt szó, mint amit maga a szerző is Goethe szavaival jellemez: titokzatos erő, amit mindenki érez, de egyetlen filozófus sem tud megmagyarázni. Sóval az esztétikum lényegéről. A „titokzatos erőnek” persze elsősorban az alkotóban és az alkotásban kell meglennie, de a befogadóban is kell lennie belőle valamennyinek, hogy rezonálni tudjon.
A Városmajorban a most már hagyományos szemle Békéscsabáról érkezett előadásán Béres László rendező ijesztett rám a duendével. A fenti mondatokat a Bernarda Alba háza előadása előtt a függönyül szolgáló fehér vászonra vetíttette írógépkopogással, betűnként. Ezúttal teljes joggal és okkal. Ehhez az előadáshoz alighanem tényleg valami speciális érzékenységre van szükség. Bizonyára az előadók és a nézők részéről is. Nyilván az előadás eredeti formájában is. A rendező, jelenleg a Kolozsvári Opera művészeti tanácsadója, korábban a gyergyószentmiklósi Figura stúdió új színházi formákkal merészen kísérletező igazgatója a családi körben szigorúan összezárt nők tragikus történetét flamenco tánccal társítva állította színpadra. Ám abban a formájában, ahogyan megszületett, már nem láthatjuk a produkciót. A szolgálót, Ponciát játszó Kara Tünde betegsége miatt az előadás lényegesen megváltozott. Amikor a színésznő egy felújító próbán rosszul lett, a szíve megállt, és csak a gyors orvosi beavatkozás mentette meg az életét, a színház igazgatója úgy döntött, Kara Tündét két szerepében a további előadásokon nem pótolják. A POSZT-on a Koldusoperában beolvasták a szövegét, bejátszották az énekét felvételről, illetve egy jelenetet, amelyben songja is volt, a függönyre vetítettek. A Bernardában még ennél is bonyolultabb eljárást választottak. Kara Tündét általában saját hangja helyettesítette, de a felvétel gyenge minőségét felirattal korrigálták. Olykor azonban vetítést is alkalmaztak. Ez mindenképpen megbontotta az előadás zárt világát. Azt ugyanis a rendezés a flamenco ellenére is megtartotta. Bernarda háza itt is szorosan, három fallal zárt világ. Csak éppen bele vannak zárva a zenészek és a táncosok is.

bernalda

Bernarda Alba háza / Fotó: ATEAM – Nyári A.

Az előadás a temetéssel kezdődik. Székely László díszletének központját egy hosszú fekete asztal képezi, amely ravatal és sírgödör egyben. Belesüllyesztik a koporsót, és ott a halott tulajdonképpen végig jelen van az előadás folyamán. Bodnár Enikő feketébe, alatta fehérbe öltözteti a szöveges szereplőket, csak a táncosok kapnak szürke ruhát. A színészek és a táncosok Bajnay Beáta koreográfiája szerint valóban végigtáncolják a történetet, ami egyfelől feszes, kiszámított mozdulatokat, másfelől folytonos hangos kopogást jelent. Több a kopogás, mint egy steppversenyen. Nemcsak a táncoló lábak kopognak, de a széklábak, sőt Bernardja botja is. Mindez igen látványos, a maga módján hatásos, esztétikus, ám megakadályozza, hogy a színésznők valóban éljék a lefojtott szenvedélyeket, viszont – számomra legalábbis – nem pótolják azokat. Így aztán csodálni tudtam a produkciót, de átélni nem. Ahhoz alighanem a flamenco duendéjénak (a szó eredeti jelentése kobold, manó) is belém kellett volna költöznie. Ezt az előadás nem tudta elérni.
A győri Figaro házassága előadásának befogadásához bizonyára semmilyen speciális érzék, különös duendeféleség nem szükséges. Igaz, bár ez a történet is spanyol környezetben, Sevilla környékén játszódik, de igazi francia vígjáték, méghozzá az értelem, a felvilágosodás századából. Amikor az okosok jól mulattak az emberi oktalanságokon. Beaumarchais is „egy őrült nap” eseményeit szedte csokorba és zúdította a nézőkre. Erdeős Anna azonban inkább az operát tette színpadra, már amilyen az Mozart zenéje és Da Ponte szövege nélkül lehetne. De a rokokó kellemkedésével, illetve annak paródiájával. Az eredetinek látszó rendezői gondolat lényegében kimerül az előadás látványvilágában. Taksás Mihály díszlete egymás mellett falként sorakozó, ki-beforgatható hullámvonalas panelekből áll, amelyek megoldják valamennyi ajtó, ablak, szomszédos helyiség nem éppen egyszerű problémáját. De a rendezéshez főképp kellemes, elegáns játékosságával járul hozzá. Ezt pedig tovább fokozzák Baracsi Orsolya jelmezei, főképp a fejdíszek. Ami hullám- és csigavonalból kihozható vagy egyáltalán elképzelhető, azt mind láthatjuk a szereplőkön. Hozzá tiszta, erős színek, agresszív derűt árasztva.

figaro_

Figaro házassága / Fotó: Fehér Alexandra

A színészekre nem is igen marad más, mint hogy megfeleljenek a külsejüknek, igazodjanak a látványosan viselt jellemrajzokhoz. Illusztrálják az öltözéküket. A színészeknek mégis van módjuk kitűnni. Molnár Zsoltnak például azzal, hogy egyáltalán nem illik hozzá a kis fürge apród szerepe, Koppány Zoltán túlsúlyos alkata pedig nyilvánvalóan humoros ellenszereposztás akar lenni a fürge küldönchöz. Menczel Andrea Barbie babára vett bírónője is szükségképpen szemet szúr. A sablont szétfeszítő jellemrajzok is akadnak azért. Csankó Zoltán Almavivája főnöki tekintélyét alighanem féltékenyebben óvná, mint kissé megunt feleségét, olyan aggodalmas gyanakvással lesi az őrült nap be- és átláthatatlan fordulatait, hogy Susana (és minden más fiatal nő) iránti szenvedélyére alig futja az erejéből. Járai Máté meg olyan elszánt kellemkedésbe burkolja Figaro viselkedését, hogy az alól szinte ki sem látszik az a kínos teljesítménykényszer, amivel minden helyzetben föl szeretné találni magát. Meglepő is a viszontagságos életét elbeszélő nagy monológjának őszintesége, ereje. Az igazi és a grófi udvarban folyton helyezkedő inas közötti különbségre akár épülhetne is egy tartalmas előadás.
Ez azonban a markánsan megfogalmazott stílus mögül nemigen látszik ki.
A Városmajorban, ugyancsak a színházi szemle keretében sikerült megnéznem Mészáros Tibor darabját (címe: Istent a falra festeni), amelyre nagyon kíváncsi voltam. Darabíróként mire képes a kitűnő színész? Az eredmény csöppet sem tett boldoggá. Egy-másfél órán át bosszantott-untatott a sokfelől ismerős nyomorhumor. A Tar Sándor A mi utcánkcímű művéből született darabot nézve-hallgatva eszembe jutott Háy János, Egressy Zoltán, Székely Csaba, sőt még McDonagh és Hrabal is, csak a szerző saját hangját nem sikerült meghallanom. Bénultan érzéketlennek éreztem magam. Pedig Sárközi-Nagy Ilona igazán rokonszenvet ébresztőn vezeti be a nézőt a segélyből nyomorgók, nyomorból alkoholizálók tarka világába. (A szürreális ötlet, hogy narrátori szerepét az ajtó tetején kezdi, kölcsönzés Vidnyánszky Attilától, aki a Dundo Maroje előadásában éppen a mostani darab író-rendezőjét ültette föl elbeszélő-kommentátorként egy ajtó magasába.) Ondraschek Péter díszlete és jelmezei is a szürreális elemelést, a játékos-költői távlatot próbálják sugallni. Jobbra a fő színtér, a kocsma, amely azonban inkább egy nyomorúságos lakásnak látszik, ahol bent van a haldoklónak mondott, de nagyon is életerősnek mutatkozó öregember ágya, balra meg sínek látszanak, de nem azért, mert azok vezetnének valahová, hanem mert arra fekszik, aki éppen öngyilkos akarna lenni. A színészek is derekasan dolgoznak a nyomorhumor patentjai jegyében, hozzák az ismerős karaktereket, csattantják a poénokat. A családi viszonylatok, párkapcsolatok világosságára az író rendezőként is igyekszik ügyelni.

istent_a_falra_ferfiak

Istent a falra festeni / Fotó: Máthé András

Csak sokáig hiányzik a titokzatos idegen – mondjuk a Portugálból. De az is megérkezik. Föltűnik egy párocska – éppen csak a többi szereplő nem veszi őket észre –, egy hallgatag figura cserfes párjával, akik aztán bekapcsolódnak az utca (falu?) életébe. Ezután fantasztikus sebességre kapcsol a darab, a műfaj is átvált édes-bús életképről szatírára. Az asszonyok egy üveg pálinkától megvadulva, összeesküsznek a férfiak megölésére, ám senkit sem találnak a kocsmában, a férfiak ugyanis közben a hallgatag idegen felbujtására elindultak, hogy fölkészüljenek a másnap hajnali bankrablásra. Ami persze ugyancsak balul üt ki, lényegében hozzáfogniuk sem sikerül.
Ez a második rész nincs igazán hozzávarrva az elsőhöz. Még fércelésnek sem mondhatnám jó szívvel. Nemcsak azért, mert a karakterekből nem következik a hirtelen támadt aktivitás, hanem mert a kezdeti hangulat, érzésvilág, tempó sem valószínűsít bármilyen, mégoly képtelen, eleve reménytelen vállalkozást. Nemcsak a szöveg, de a játék, a rendezés sem alapozza meg a hirtelen váltást. A kezdeti nyomorábrázolás annyira önmagáért és önmagában valónak tűnik föl, hogy abból nem sejlik föl semmilyen titokzatos, bármilyen moccanást is előre jelző, várakozást keltő motívum.
És önmagáért valónak látszik az egész vállalkozás is. A szerző-rendező gondosan ügyel arra, nehogy időben-térben bárhová is köthető legyen a játék. Ma, a túlbuzgó aktualizálás korában mintha éppen arra törekedne igen éber figyelemmel, nehogy magunkra ismerjünk. Vagy legföljebb csak a legáltalánosabb emberi-érzelmi síkon. Ez azonban csak a legritkábban szokott sikerül. Ahhoz nagyon erős, eredeti, írói-költői érzés- és gondolatvilág kellene.

Városmajori Színházi Szemle

Budapesti Nyári Fesztivál 2015

Facebook Comments