…a Balkan macht frei is provokáció. Már a koncentrációs táborokat idéző címe is elsősorban az, bár az önelégült jólétben élő Nyugat és a nyomorgó, izgága Balkán viszonyát feszegető előadás itt-ott valóban felemlegeti a náci időket.

Néhány nappal a Balkan macht frei bemutatója előtt a müncheni Residentztheater honlapján egy szabályos horvát nyelvű gyászjelentés tűnt fel. Arról adott hírt, hogy Rijekában holtan találták az előadás rendezőjét, az ottani Nemzeti Színház igazgatóját. Először beugrottam a hírnek, pedig eszembe juthatott volna, hogy vajon mit keresne a szerző-rendező három nappal a bajorországi bemutató előtt Horvátországban. Az is gyanút kelthetett volna, hogy a bűntett elkövetésével annak a Facebook-csoportnak a tagjait gyanúsítják egyesek, amelynek célja Frljić és Marin Blažević eltávolítása a rijekai Nemzeti Színház éléről. Leginkább persze magának a rendezőnek a munkássága adhatott volna okot a gyanakvásra.* Bár az éppen a hír valószínűségét is igazolhatta volna.

Balkan macht frei (Residenztheater) Fersterer felvétele

Oliver Frljić, aki 1976-ban horvát apa és szerb anya gyermekeként a boszniai Travnikban született, ahonnan tizenhat évesen a szerbek támadása elől menekült el Horvátországba, harcias, provokatív politikai színházat művel. Turbo Folk című darabját 2010-ben a Budapesti Tavaszi Fesztiválon mi is láthattuk a Nemzeti Színházban. Most pedig éppen a müncheni bemutatót követő napokban Temesváron a TESZT Fesztiválon játszották Aleksandra Zec című darabját, amely egy szerb család, köztük egy tizenkét éves kislány lemészárlásának felidézésével éleszti a horvát lelkiismeretet.
Legújabb, müncheni munkája, a Balkan macht frei is provokáció. Már a koncentrációs táborokat idéző címe is elsősorban az, bár az önelégült jólétben élő Nyugat és a nyomorgó, izgága Balkán viszonyát feszegető előadás itt-ott valóban felemlegeti a náci időket. Más kérdés, hogy ez a provokáción túl, tartalmilag mennyire és milyen értelemben veendő komolyan. Az est több pontjára is igaz lehet, amit az egyik kritikus a „megjátszott antiszemitizmussal” kapcsolatban ír: „nehéz elhinni, bár úgy hangzik”. Néha azt is nehéz elhinni, amit látunk. Frljić nemcsak úgy általában provokál, és nemcsak az interneten ugrat be. Ott a helyszínen is. Az előadás főszereplője, Franz Pätzold, aki kezdetben a rendezőt jeleníti meg, ordítva provokálja, gyalázza a publikumot – egy kritikus meg is említi Peter Handke darabcímét (Publikumsbeschimpfung/Közönséggyalázás) –, amire egy látszólag véletlenszerűen megszólított néző ugyancsak ordítva válaszol neki. Később, amikor kínozzák, vízzel locsolva fojtogatják – a jelenet valóban szinte hihetetlenül hiteles –, egy néző az első sor széléről fölpattan, és kiönti a vizet, majd amikor másik vödröt hoznak, azt kitépi a kínzó kezéből. Avatatlanok, pláne akik esetleg nem olvasták a beszámolókat a bemutatóról, komolyan, valódi nézői reakcióknak veszik ezeket. De hatásuk alá kerül az is, aki tudja, hogy mit lát. Ezek az ál-beavatkozások ugyanis valódi reagálásokat is felszabadítanak, legalábbis felhördülések, kurta beszólások erejéig. Elmosódik a határ a megjátszott és a valódi interakciók között. Jól érzékelhetően megváltozik a színpad és a nézőtér viszonya, ezek után a szokottnál sokkal intenzívebb élményt jelent minden, ami a játéktéren folyik. Akkor is, ha a szimbolikus jelenetek pontos értelmezése nem egyszerű. Egy kritikus a fikció és a hitelesség közötti határok elmosódását említi, ehhez hozzávehetjük, hogy a provokatív gesztusokban sokszor a kérdést és az állítást sem mindig könnyű megkülönböztetni. Az első jelenetben, miután lehúzzák róluk a német zászlót, négy férfi tűnik elő egy hosszú asztalnál. Pätzold a Balkánról jött rendezőt játssza, amint éppen három helybeli (Leonard Hohm, Alfred Kleinheinz és Jörg Lichtenstein), akik a nevét sem tudják kiejteni, úgy kérdezgeti, mintha állásinterjún lenne. Végül a sokáig türelmesen felelgető idegen revolvert fog, és a három kérdező személyében jelképesen lemészárolja az egész német kultúrát, Goethétől a történetesen Münchenben is régebben dolgozó olyan rendezőkig, mint Castorf, Pollesch és Kušej. Akik munkájukért sokkal többet kapnak nála. A már említett kínzási jelenet talán a faggatás kínjainak megérzékítésére szolgál. A szerző-rendező állítása szerint müncheni élményei, az együttes munka során alakult ennyire személyessé a produkció. Később mégis mintha szerepet cserélnének. Pätzold menyasszonyi ruhát öltve kijelenti, hogy ő Németország, akit a három férfi megerőszakol, ám végül ő vonszolja kis ketrecekbe zárva a közben bús horvát dalt éneklő elkövetőket.

Bölcs Náthán (Volkstheater) Arno Declair felvétele

Egyes kritikák sztereotípiák ismétlését vetik az alkotó szemére, egyik írás szerint „a balkáni rendező maga esik csapdába: miközben a jóllakott nyugatiakat a valósággal rémisztgeti, megerősíti azokat a kliséket, amelyeket eredetileg szét akart zúzni”. Bizonyára ebben is van igazság. Frljić másfél órás produkciójának valószínűleg nagyobb erénye a figyelemfelkeltés ereje, intenzitása, mintsem a különféle kultúrák európai együttélésének nehézségeiről adott helyzetkép pontossága. Egy kritikus fel is teszi a kérdést: „Vajon színház ez még?” És így válaszol: „Feltétlenül az. Politikai színház.”
Frljić provokatív színházához tárgyában-témájában legközelebb, formájában tőle legtávolabb a Volkstheater Bölcs Náthánja állt azok közül az előadások közül, amelyeket Münchenben egy hét alatt láthattam. Ez is, az is a vallások, nemzetek, népek, kultúrák együttélésének kérdését tárgyalja. Csak amivel a balkáni szerző konkrétan és talányosan, közben vad szenvedéllyel foglalkozik, azt Christian Stückl lessingi világossággal, elvi szinten és higgadt bölcsességgel teszi színpadra. Stefan Hageneier díszletének lényege a sivatagi homokdombokat jelző hullámos felszín, ami persze utalhat a szereplők lába alatti bizonytalan talajra is, olyan világra, ahol bármikor váratlan ellenség vagy éppen barát bukkanhat fel. A szövegbe egy ponton avatkozik be komolyan a rendező: Szaladin húgából férfit csinál, aki három gépfegyveressel jár, és meg akarja erőszakolni Náthán nevelt lányát. A szereplők – természetesen a fekete csuhát viselő ortodox pátriárka és barát kivételével – lényegében mai ruhákat hordanak, Náthán szürke dzsekit, a muszlimok zakóhoz turbánt, hosszú fehér inget és fölül buggyos nadrágot. A két nőt és a keresztény lovagot khakiszín különbözteti meg.
A régi okos, felvilágosult mesét tehát korunk bizonytalan, veszélyeztetett légköréből kell szemlélnünk. Hisztéria nincs, de finom jelzések vannak. Ennek megfelelően a színészi játék is realisztikus, mondhatni, úgy, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. August Zirner a címszerepben higgadt, megfontolt, okos, korszerűen lezser, inkább értelmiségi, mint üzletember. A Szaladint játszó Pascal Fligg mintha folyton mérlegelne, mit, hogyan tegyen, kivel hogyan viselkedjen, azaz határozott, de óvatos politikusnak látszik. A lovagot Jakob Gessner kissé megviselt idegrendszerű mai fiatalembernek mutatja, aki elég nehezen tűri a sors kiszámíthatatlan fordulatait, minden hírt, eseményt túlreagál. A Szaladin húgából öccsévé tett Melek szerepét a megbetegedett Sohel Altan G. helyett szöveggel a kezében Max Wagner helyettesítette, úgy látszott, mintha beszélgetés közben folyton egy könyvben lapozgatna. Mara Widmann egy talpraesett nő minden derűjével lelkesítette át a bizalmas-bennfentes szerepkör tradícióját, Constanze Wächter kicsit kajla fiatal lánynak ábrázolta Rheát. A pátriárka fanatizmusát Thomas Kylau meggyőzően fokozza karikatúrává, ez az elvadult vakhit jól ellenpontozza a darab és az előadás felvilágosult, józan üzenetét.

Der Goldene Drache (Volkstheater) Hilda Lobinger felvétele

Bár a produkció nyomán végül is a három gyűrű meséjénél, amely a három vallás közös gyökerét, lényegi azonosságát fejezné ki, manapság a különféle hitek és nemzetiségek békessége mellett sokkal meggyőzőbb érvnek tűnik föl maga a történet, amelyből az derül ki, hogy senki sem lehet igazán biztos abban sem, hogy ő maga kicsoda, micsoda, honnan jött, kik voltak az ősei. Fölösleges tehát acsarkodni bárkire, akiről éppígy nem tudható, ki és mi lakik benne.
Sajnos nem láthattam Polgár Csaba 2013-as Julius Caesar-rendezését – ugyancsak a Volkstheaterben –, így csak a szereposztásból gyanítom, hogy az az elő-adás is érinthette valamilyen módon a migráció, a bevándorlás témáját, hiszen valamennyi alantas figurát, szerelőt, házmestert, cselédet magyar színészek, a HOPPart tagjai játszották. Roland Schimmelpfennig darabjának – Der Goldene Drache – viszont, amelyet nálunk Golden Dragon címmel játszottak a Kamrában Gothár Péter rendezésében, fő témája egy illegális bevándorló komikus tragédiája. Abba hal bele, hogy fájós fogával nem mehet orvoshoz. A Metropol, ahol láttam, kis külvárosi, moziból lett színház, amilyen nálunk is van néhány. Bár ez a külváros más, mint amit Pesten megszokhattunk. Se nem kertváros, se nem lepusztult munkásnegyed, de nem is panel lakótelep. Az épületet is nem rég bővítették félkör alakú, ablakfalú kávézóval. Itt csinál kísérleti színházat Jochen Schölch egy színiiskola növendékeivel, láthatóan kevés pénzből. A Golden Dragont fekete öltözékekben egy kétszintű fekete pódiumon adják elő, amelyet fotók tanúsága szerint más előadásokban is használnak. A díszlet a rendező leleménye, a közlendőhöz, a jellemzésekhez éppen csak elengedhetetlen ruhákról Cornelia Petz gondoskodott, mit sem törődve természetesen azzal, hogy valakit a szerző Csíkos inges férfinak vagy Piros ruhás nőnek nevez a szereposztásban. A játékban színvonalas, professzionálisan megvalósított diákszínházi stílust érzékeltem. Nem élnek vissza a kínaiaskodás kínálkozó lehetőségeivel, ritkán és mértékkel, de mindig hatásosan, tartalmasan alkalmazzák a gyerekesnek ható keleti gesztusokat, beszédmódot. Kitűnik természetesen a csapatból a fogfájós kínai hálás szerepében az érzékenyen szenvedő, majd a halála utáni vízi utazását finom lírával előadó Barbara Krzoska. A prostitúcióra kényszerített tücsköt termetes fiatalember, Sebastian Griegel játszsza, az őt könyörtelenül kizsákmányoló hangyát egy karcsú, de annál erélyesebb ifjú hölgy, Svetlana Bielievtsova adja.
A Münchner Kammerspielében egy régebbi és egy friss munkát láttam. Az új bemutató a Kurázsi mama volt a Werkraumban. Thomas Schmauser rendezése az emeleti próbateremben néhány évezredre terjesztette ki Brecht XVII. századból vett háborús példázatát. Függönyre vetítve felhőkarcolós nagyvárosi látkép fogadja a nézőt, mögüle később csomagolópapír színű falak kerülnek elő, hátul és balra ajtó, néhány szék, jobboldalt lámpaállvány, három gőzölgő világítótest a földön, közöttük rádió a múlt század közepe tájáról. A játéktér is a rendező munkája, közepén repülőgépmotor áll, hozzácsatlakoztatva vörös tűzoltó készülék, amelyre frézszínű tütüt húztak, alá magas sarkú cipőt raktak. A színészekre Estelle Cassani a falakhoz hasonlóan seszínű jelmezek számos árnyalatát adta, a katonák hajviselete, rézlapból vágott szakálla asszír harcosokéra emlékeztet.

Kurázsi mama (Werkraum) Julian Baumann felvétele

Hanghordozásuk sokszor tárgyilagos középhang, de néha hisztérikus rikoltozás. Gyakran üldögélve mondják a szöveget, ám máskor nagyon is mozognak, játszanak. Yvette szerepében Lena Lauzemis parodisztikusan, affektáltan nyávog. Jobboldalt, elöl ül kezében példánnyal az igazi súgó, Joachim Wörmsdorfer, de nemcsak fölolvassa a szerzői utasításokat, hanem két alkalommal elhagyja a helyét, masírozva az egyik ajtóhoz megy, közben szteppel. Itt is több figura jut egy-egy színésznek. Kivétel az idősnek tűnő címszereplő Ursula Werner, aki inkább praktikus-energikus nagymama lehetne. De Katrint nagyon szépen, hitelesen siratja el. Dessau zenéjéből kevés szólal meg, a songokat is többnyire inkább elmondják, elmormogják, mintsem éneklik, Kurázsi dala az előadás elején a függöny mögül szól. Peter Brombachertől mégis remek a Hórák dala, és a termetes, lomha, puhány öregemberként megjelenített Pap szerepében is jelentős színésznek mutatkozik; Stefan Merki főleg a szakácsot adja igen jól. A két fiút Leonard Klenner és Christian Löber nyafka debilre veszi, a nagyobbik harciasságának nyoma sincs, igaz, „hőstettei” és halála ki is marad. Akadnak egészen kiagyalt-kifacsart rendezői ötletek is, a szakács ajánlatát Kurázsival mikrofonokba mondva beszélik meg, mintha telefonálnának. Katrin hang nélkül dobol a vetített városképben állva. A rendező nyilván feltételezi, hogy nézői jól ismerik a művet.

Macbeth (Kammerspiele) Julian Röder felvétele

A Kammerspiele régi Macbethjének egyik utolsó elő-adását nézhettem meg, Karin Henkel rendezésében. A maga módján ez is érinti az európai multikulturalitást, vagy inkább csak eljátszik vele, ugyanis a különböző eredetű színészek, az angol Kate Strong, a svájci Stefan Merki, az antwerpeni születésű Benny Claessens eljátszanak saját valódi beszédükkel, és olykor elég hosszan idézik Shakespeare eredeti angol szövegét. A lényeg azonban, ha van egyáltalán, nem ez.

A 2011-ben bemutatott produkciót 2012-ben meghívták Berlinbe a Theatertreffenre, ahol rendesen megbukott. Úgy érzem, egyikre sem szolgált rá igazán. Sem a meghívásra, sem a csúfos bukásra. Se nem olyan jó, se nem olyan rossz. Az persze igaz, hogy valódi értelmét nehéz megfejteni, és ez olykor önmagában is elég oka lehet mind a lelkes, mind az elutasító fogadtatásnak. Muriel Gerstner díszlete egyszerű, de beszédesnek látszik. Fekete stilizált házikó áll a színpad közepén, rajta felirat: Hálószoba. A játék azonban nagyrészt előtte, mellette játszódik majd. Eleinte csak átdereng a sötét textilborításon egy ágy a bal hátsó sarokban, amely később természetesen véres események helyszíne lesz. Nemcsak a királyt ölik meg itt, de az utolsó jelenetet, a tragédia beteljesedését benne nézi, szurkolja végig Banquo szelleme. Az eredetiből meghagyott számos szerepet öt színész játssza, nem feltétlen ragaszkodva a figura neméhez és korához. Ám valamilyen tartalmi gondolatot sugalló rendet nehéz volna találni abban, hogy Katja Bürkle hol Lady Macbeth, hol Malcolm, Stefan Merki pedig király és gyilkos, apa és anya, gyermek és boszorkány. Nem tudni, az adott színházi pillanathoz csapódó rendezői ötlet szabja-e meg a szereposztást, vagy a szereposztásból fakad a pillanat. Néha átgondoltnak, néha csapongónak látszik minden akció. Olykor mintha előreszaladna, megelőlegezne a rendező eseményeket, jeleneteket. A legyilkoltak néha „előre” meghalnak. Máskor az sem tudható, a színész éppen melyik szereplőként játssza a hullát. Valamiféle alapgondolatot sugallhat persze a címszereplő megválasztása. Jana Schulz fiús leány, egy kritikus szerint androgün, aki a háborúból hazatért katona traumáiból, tudat alatti álomvilágából vezette le a férfias erő és a nőies kishitűség kettősségét. Magam első pillantásra egy rémülten szenvedő kisfiúnak láttam, akit azonban nemigen lehet értelmesen elhelyezni a kuszán előadott jelenetekből álló történetben, de ez is belefér. Ám a véres lepedők és a tütükben, magas sarkú cipőkben humorkodó boszorkányok között mégis jól telt el az a mindössze két óra, amelybe sikerült beleszorítani a shakespeare-i tragédia kivonatát. Lehet, hogy 2012-ben valóban a Theatertreffen mélypontja volt, ahogyan A téboly guillotine-ja alatt című kritika ítélte akkor, de sose lássak rosszabb színházat – mondjuk, a POSZT-on.

* Frljić színházáról lásd a SZÍNHÁZ 2014. februári számát. (A Szerk.)