A város, amennyiben a mindennapi életen kívül más események helyszínéül is szolgál, élővé, alakíthatóvá válik, és megszűnik érinthetetlennek, múzeumszerűnek lenni.

Minden városról, amelyben valaha éltem, van egy személyes, privát térképem: első találkozások terei, véletlen pillanatok utcasarkai, kitörölhetetlen emlékekkel teli kávézók rajzolják ki azt a várost, amelyet ismerek. Ezek az apró pontok semmilyen kalauzban nincsenek feltüntetve, bennem és általam élnek tovább, intim viszonyt létesítenek köztem és a város között, és élhetővé, valamennyire ismerőssé teszik az utcakavalkádot.
Az idei PLACCC fesztivál immár tizedik alkalommal igyekszik egy másféle Budapestet megmutatni azoknak, akik hajlandók élő organizmusként, megszelidíthető térként tekinteni a városra, amelyben élnek. A PLACC háromhetesre tervezett rendezvénysorozatának első hétvégéje Gaming the City hívószóval a város és játék lehetőségeit próbálgatja, és játékba hívja mindazokat, akik új tekintetet akarnak vetni a főváros köztereire, miközben idegenekkel és önmagukkal is ismerkednek.
Marc Augé francia antropológus a kortárs szürmodernitás jellemző tereinek nevezi a nem-helyeket (non lieu), amelyekhez semmiféle emlék és kapcsolat nem fűzi az embereket. Ezek a terek egyfajta átjáróként szolgálnak, ilyenek például az állomások, repterek, bevásárlóközpontok és egyéb, identitással és specifikumokkal nem rendelkező helyek. Egy akkora városban, mint Budapest, a térbeli kiterjedések és a nagy népsűrűség miatt megannyi hely személytelenné válik, a tipikus nagyvárosi elmagányosodás pedig annak is betudható, hogy a plázák és gyorsbüfék uralta utcákon kevés emlékezeti helyet tudhat magáénak a városlakó. A közterekben megjelenő és ezeket a tereket bevonó művészi megmozdulások elsősorban azzal a céllal születnek, hogy a látszólag ismertnek vélt, de alapvetően jelentéktelennek elkönyvelt terek új fényben váljanak láthatóvá, emlékhelyeket hozzanak létre, és a városra mint a közösen megalkotott, nem hagyományosan artefaktumszerű műalkotás terére hívják fel a résztvevői figyelmet. A város, amennyiben a mindennapi életen kívül más események helyszínéül is szolgál, élővé, alakíthatóvá válik, és megszűnik érinthetetlennek, múzeumszerűnek lenni. A köztéri művészi happeningek így az egyszeri performanszoktól kezdve a periodikus kiállításokig mind játékba hozzák a város különböző területeit, amelyek a művészi esemény révén identitással ruházódnak fel, ezáltal személyes emlékeket mozgósítanak az aktív vagy véletlenszerű résztvevőkben.

placcc_szatyorart

Városnézés – Public art dokumentációk címmel nyílt a PLACCC első kiállítása szeptember 10-én a Bartók Béla 33. szám alatt újonnan létrehozott Szatyor Art Place galériában. A kiállítás fotográfiák által a budapesti köztéri művészi megnyilvánulásokat dokumentálja, és egyrészt arra kérdez rá, hogy milyen módozatokban (installáció, alkalmi kiállítás) valósulhat meg a public art műfaja, másrészt akaratlanul is reflektál arra, hogy mivé válhat a köztéri művészet, amennyiben egy galéria falai közé kerül. A kiállítás kísérőeseményeként az érdeklődők olyan filmvetítésen vehettek részt, amely különböző európai helyszínek (ex-Jugoszláv államok, Hódmezővásárhely, Varsó) köztéri műalkotásainak lehetőségeit mutatta be. A kiállítás november 8-ig látogatható.

A PLACC első hétvégéjén két olyan esemény volt, amelyen közterekhez kötődött, illetve azokat vonta be. A Dollár Papa Gyermekei Closeness projektje azt a népszerű, ám viszonylag új keletű elméletet helyezi központba, amelynek értelmében egy 36 kérdésből álló kérdőív őszinte megválaszolása során két ember egymásba szerethet. Az eseményre előzetesen online kellett regisztrálni, nemet és életkort, illetve partnerpreferenciát (nő, férfi, mindegy) megadva, majd e-mailben kaptunk visszajelzést, hogy kivel, mikor és hol fogunk találkozni. Én közvetlenül a Károlyi-kert mellett, szombat délután találkoztam Zitával, miután bejelöltem, hogy partnerem neme „mindegy” számomra. Ezt azért tettem, mert szerettem volna megtapasztalni azt, hogy hol húzódik a határvonal szerelem és barátság között, illetve hogy bele tudnék-e szeretni egy lányba, azaz tényleg nemtelen-e a szerelem. Zitával két órán át beszélgettünk, megannyi, a lapokon nem szereplő kérdést tettünk fel egymásnak, saját szabályokat találtunk ki, és valamennyire, egy nagyon picit, megismertük egymást. Szerelmet nem éreztem, viszont az őszinteség és a nyitottság súlyát igen. Az intimitás, amely két idegen között minimális energiabefektetéssel létrejöhet, valóban rendkívüli élményt jelentett – furcsálltam is magamban, hogy külső késztetésre vágtam bele a projektbe, és a hétköznapokban alig jut eszembe, hogy idegenekhez ilyen módon közeledjek. A 36+ kérdés megválaszolása után elkészítettük a #closenessbudapest hashtaggel ellátott szelfinket (életemben először használtam szelfibotot!), majd együtt vacsoráztunk a sarki fast foodban. Hogy lesz-e a találkozásnak folytatása, még nem tudom, de annyi biztos, hogy a Károlyi-kert egyik kinti szeglete nekem szombattól ezt jelenti: closeness, Zita, nevetés.

placcc_closeness-csik

A berlini machina eX csoporttal négy magyar művészeti alakulat (Tünet Együttes, Szövetség’39, Dinamó Budapest, K2 Színház) dolgozott együtt egy tíznapos workshop alatt, melynek eredménye a PlayMobile játékséta. A Goethe Intézet és a PLACCC együttműködésében a projekt a Jurányi Inkubátorházban veszi kezdetét, ahol a véletlenszerűen összekerülő résztvevők egy mobiltelefont és egy különböző tárgyakkal telepakolt hátizsákot kapnak. Szombat este nyolcan indultunk útnak, hogy kiderítsük azt a háromjegyű kódot, amely a hátizsák titkos dobozát nyitja. A háromfordulós interaktív mobiljáték úgy épít a csapatmunkára, hogy közben kreatívan von be budai tereket (buszállomás, kávézó, lakás). Az sms-ben kapott utasítások más-más helyszínekre kalauzolnak, ahol a részt vevő alkotók valamelyike fogad bennünket: „Bélát” próbáljuk kisegíteni a Halállal folytatott sakkjátszmában (ezt a kihívást el is rontjuk), börtönből szökött bűnözőt vesztegetünk meg csokival, ezoterikus-spirituális jóslásban van részünk, majd a Jurányi színháztermében igyekszünk kitalálni negyedóra alatt azt a kódot, amellyel meggátolhatjuk a teljes káoszt. Egyik helyről a másikra rohanunk, pultosoktól és bámészkodó utcai járókelőktől kérünk tanácsot, azt sem tudjuk már, mi az, ami a játék része és mi az, ami puszta valóság (a valóság fogalma természetesen teljesen átértelmeződik a virtuális létezések tükrében). Erős csapattá leszünk a másfél óra alatt, feltörjük a laptopon futó programot, és méltó jutalmunkat elnyerve megkapjuk a három számjegyű kódot, amivel a titkos fekete dobozt nyithatjuk. A meglepetés: meglepetés! Utolsó csapatként az alkotók köszöntenek, pár korty pezsgővel is kedveskednek, és már nem is tűnik olyan nagy bajnak, hogy első körben meghalt „Béla”.

placcc_playmobilePLACCC Fesztivál 2015
Budapest, 2015. szeptember 10-12.

Facebook Comments