A Magyar Színházi Társaság beszélgetést szervezett a POSZT jövőjéről. Az indok – Lévai Balázs szavaival élve – az „elcseszett közhangulat", amit már mondogatni is ununk. Két óra spanyolviasz-feltalálás közbeni gittrágás után nagyjából egyetlen dolgot tudtunk meg. A pontos időt.

A Színház lap állításokat fogalmazó, nem pedig dialógust kialakító* POSZT-ankétja után tehát felvirradt a nap, amikor esély mutatkozott arra, hogy a sokat szenvedett, egyesek szerint csak beteg, mások szerint már halott rendezvény jövőjét definiálják; hogy végre eldőljön: hovatovább vagy netovább. Brainstormingra, konstruktív ötletekre, kész koncepciókra, azok ütköztetésére számított az egyszeri naiv tudósító. Aki aztán körülbelül annyi információval távozhatott, mint Gálvölgyi János klasszikus „Van benne valami”-paródiájának végén szegény Scsipovicsné Zahedri Krisztina logopédus, aki a játékidő végén összefoglalandó, mit tud, a pontos időn kívül semmit nem tudott mondani. Persze, ebben Vágó úr volt a hibás, aki össze-vissza kérdezett, belevágott, és akkor még a zavaró mikrofont nem is említettük… De félre minden cinizmussal, hiszen a Magyar Dráma Napján a POSZT-lét volt a tét.
Hogy’ a fenébe’ lehet a politikától megszabadítani a POSZT-ot? A két Társaság-e minden bajok oka, vagy jóval mélyebbre nyúlnak a gyökerek, és (ahogyan Sándor L. István emlékeztetett) már tíz éve is azt mondta a szakma, ez folytathatatlan? Milyen irányba kellene/lehetne vinni a találkozót? Hol a helye a hazai színházifesztivál-palettán? Kinek szóljon: a szakmának és/vagy Pécs városának? Ki válogasson, egyáltalán: hányan válogassanak és milyen elvek mentén? A POSZT művészeti vezetőjét kijelöljék-e, ki jelölje ki, vagy pályázaton válassza ki a tulajdonos? Versenyfesztivál legyen-e a pécsi tíz nap vagy showcase? Kell-e külföldi meghívott előadás, zsűritag, fesztiválszervező? Legyen-e tematikus vagy sem? Mi a verseny- és az off-program viszonya? Alkalmas-e Pécs infrastruktúrája a POSZT-ra? Ha ennyire keverednek a színházszakmai és a kultúrpolitikai, sőt operatív szervezési és lebonyolítási kérdések, várhatjuk-e a megváltást egyetlen beszélgetéstől? Különösen akkor, ha a résztvevők bár a Színházi és Teátrumi Társaságokat, továbbá Pécs városát képviselték, számuk, életkoruk, az általuk jelen levő tagszervezetek és –színházak szempontjából korántsem tekinthetők reprezentatívnak. Pláne, hogy (ismét csak Lévai Balázs moderátori alapvetését idézve) ezen a civil szakmai beszélgetésen mindenki civil alkotóként szólt hozzá.
central_leadAbban mindenki egyetértett, hogy a politikát (Bérczes László kifejezésével élve) „ki kellene szivattyúzni” a POSZT-ból. Olyan nagy teljesítményű és hatékonyságú szivattyú viszont úgy tűnik, nincs kéznél, amivel ezt könnyedén meg lehetne valósítani. Bár a Magyar Teátrumi Társaságot képviselő Szabó Ágnes szerint a két tábor mindig minden kérdésben meg tudott egyezni, a konszenzusokat mindig meghozták. Innen nézve nyugalom honol a színházi frontokon, tehát jogos a kezdő és magát ezért naivnak definiáló miskolci színigazgató, Béres Attila kérdése arra vonatkozóan, hogy ha ennyire nagy az egyetértés és a béke, vajon miért nem egy a tábor, miért kell két társaság.
Egy (alap)probléma a két óra után egyértelművé vált: amíg a POSZT aktuális jelene nincs financiálisan biztosítva, amíg a költségvetés jószerével a megnyitó pillanatáig bizonytalan, lehet bármilyen terveket szőni, lehet álmodozni, de az a jövőnek nem, csak légváraknak adhat stabil alapot. Úgy gondolom, Hegedűs D. Géza pontos sporthasonlattal fogalmazta meg a kiindulási minimumot. Ha a kormány Bernie Ecclestone magánvállalkozásához, a Forma 1 magyarországi futamához több évre szóló anyagi kötelezettséget vállal, ennek analógiájára el kell(ene) érni, hogy az ország kulturális életében fontos szerepet játszó, nem magánvállalkozás, ráadásul a száguldó cirkusznál jóval kevesebbe kerülő POSZT pénzügyi háttere is hasonló szinten legyen biztosítva. A tulajdonosi szerkezetet megelőzően ez az a mínusz egyedik kérdés, amire – természetesen erős lobbizás után – kielégítő választ kell adnia egyik és/vagy másik Társaságnak. Ha erre megvan a garancia, akkor jöhetnek a fesztivált definiáló, annak vezetőt és arculatot adó, szigorúan belső érdekviszonyok mentén meghozott szakmai döntések, a színház-politikai és -esztétikai indokok, a versenyre, a zsűrire, az organizációra vonatkozó javaslatok és megoldások. S az is célszerű lenne, ha ezeket nem egy generáció hangján hallanánk – amely egyáltalán nem letűnt, hanem valóban sokat tett és tesz le az asztalra -, hanem ahogyan a már citált Béres is jelezte: a harmincasoké (meg a még fiatalabbaké – teszem hozzá) is kihallatszana belőle. Azoké, akikben ő személy szerint azért bízik, mert belőlük „kiszívódott” a politika, és szigorúan szakmai elvek mentén működnek. Nem kétség, komoly feladat őket aktivizálni, de ha már annyi idealista ült az ankétnak helyet adó Centrál Színház nézőterén: a bázisdemokrácia mintájára, alulról építkezve talán ez működhet.
Mert Sándor L. Istvánnal és Bérczes Lászlóval abban maradéktalanul egyetérhetünk, hogy a Pécsi Országos (vagy Nemzeti, ahogyan Bérczes idealisztikus-utópisztikus koncepciót vázoló levelében felvetette) Színházi Találkozónak és művészeti vezetőjének határozott vízióval kell rendelkeznie. Olyan előadásokat kell mutatnia, amelyek a világra reflektálnak, amelyek tükröt tartanak nekünk, érvényes és releváns kérdéseket vetnek fel, és a fesztivál tíz napja szellemi pezsgést teremt. Mert akkor már tényleg a boldog béke(jövő)időben fogunk járni, amikor az olyan részletkérdésekről eshet szó, hogy az off-programban szereplő produkciókra hogyan essen nagyobb kritikai figyelem.

*Csizmadia Tibor nem minősítésképp, hanem a médium jellegére utalva használta a kifejezést

2015. szeptember 29.

Facebook Comments