Persze, egyfajta ítélet erről a világról, hogy irányított klónokként egyformán, egyszerre ugrálunk benne, de szép ez az (új) világ.

Ritkán közelítek előadáshoz róla kiadott sajtóanyag alapján. De mivel a Dar Winners világában kb. úgy mozgok, ahogy nagyapám téblábolna az Orion űrhajón, ha gyermekkorom kedvelt sci-fi-hősei elvinnék egy csillagközi körre, ezért utólag beleolvastam az anyagba. És fenn is akadtam az alábbi mondaton: „A két lány a súlyos lynch-i világot és a filozofikus táncot, a belga művészek pedig a technikai szakértelmet és a funkys lazaságot teszik hozzá a produkcióhoz.” Ebből aztán sok minden kiolvasható.

Leginkább az, hogy nemzetközi produkciók magyarjai mintha általában is, rendszeresen-kényszeresen súlyos tartalmat, filozofikumot akarnának furtonfurt belevinni az opusokba, míg a boldog nyugatiak beérik funkys, avagy egyszerű, jelző nélküli lazasággal. Jómagam ugyan szeretem a komolyságot, de nem igazán kedvelem, ha a lazaságot – látszólagos mély mondanivaló szószával leöntve – feleslegesen komolyítják.

Ám a komolykodás – hál’ istennek – csak a kísérőszövegben bukkan felszínre, amúgy a Dar Winners előadásán Arany Virág és Hadi Júlia olyan laza, mint két, könnyű edzés után átmasszírozott NBA-sztár pizza-rendelés közben. Egész komolyan gondolom: nálunk néhány táncos műfajt már-már létében fenyegeti, hogy alkotói világmegváltó eszméket igyekeznek belesuvasztani olyan produktumokba, melyeket csak lazán kéne élvezni. A Dar Winnershez is akkor tudunk közel kerülni, ha nem akarunk benne sorsfordító mondanivalót, avagy a művészetek fejlődéstörténetét gyökeresen átíró új felfedezést, szemléletet találni.

Annál is inkább, mert nem egy hasonló, hang, látvány és emberi test interaktív kapcsolatával operáló, korszerű kísérletezést már jó pár évvel ezelőtt is láthattunk – például éppen a Trafó színpadán. Jártak már nálunk lábukra mini erősítőt szerelő hölgyek, akik végtagjaik mozgatásával generáltak maguknak ad hoc zörejzenei kíséretet, élvezhettük fényhullámok érintésével ott és akkor zenét komponáló karmester-zeneszerző produkcióját, a mozdulattal muzikálisan falra fényt festő táncosok üdítő jelenségéről nem is beszélve.

A Bodyscape produkciója nekem például azért (is) szimpatikus, mert nem akarja önmagát a vélhető jelentőségénél többnek feltüntetni, továbbá – és talán ez a legfontosabb – az élő emberi és az elektrotechnikát jó érzékkel, megfelelő arányban, ízlésesen dolgozza össze. Ha el is fogadom értelmezést vezérlő alaphelyzetnek, hogy a két említett táncosnő két klónt alakít, akiket két titokzatos alak (Stephane Kozik hangszobrász és Damien Pairon videoművész) komputerjátékhoz hasonlóan irányít, e felvetésben nekem a játékosság a fontos. Az első, „frankeinsteines szín” is szerintem inkább furcsa, jó értelemben érdekes, mintsem nyomasztó, ijesztő volna. A kiterített, fémálarcban fekvő nő felett félhomályban machináló, különböző elektronikus eszközökkel hangokat kreáló alak ténykedéséről nekem vagy féltucatnyi Artus-előadás jut eszembe. Igaz, a Goda-opusokban általában jóval több a lírai, az emberi, a manuálisan irányított furcsa, de egyszerű tárgyak költészete, mint az elektronikus vezérlés, de a Dar Winners tárgyalt jelenetéről jómagam nem a tudomány erejével az isteni puvoárral kacérkodó doktor Frankenstein dermesztő történetére asszociálok, hanem a fiatal művészeket látom, akik a technika friss vívmányait próbálgatva, különös helyzetekbe hozva azokat, a világunkat akarják – indirekte véleményt is mondva róla – artisztikusan ábrázolni, újrafogalmazni.

dar1Igen, a második tétel, „Lara Croft pszichedelikus technopartija” is a mi világunk, csak nem szabad azt sem (!) túl komolyan venni, görcsösen megélni. Persze, egyfajta ítélet erről a világról, hogy irányított klónokként egyformán, egyszerre ugrálunk benne, de szép ez az (új) világ. A Dar Winnersnek ebben a jelenetében például kifejezetten az. A padló- és a háttérvetítés színvilága és megnyugtató szimmetriái kifejezetten esztétikusak, Arany Virág és Hadi Júlia enyhén futurisztikus külsejéről nem is beszélve. Mozgásuk meg maga a lazaság. Ritmikus, technós rugózásaik, ha nem is utánozhatatlanok, de imponálóan kidolgozottak – színvonalas abszolválásuk gyakorlást, technikai tudás igényel.

Technikai tudáson alapszik „a japán teadélután” közös, finom kézmozdulatokkal klónosan egyszerre végrehajtott, imponálóan pontos terítő- és origamihajtogatása is. Nem dicséret, nem feddés, de ennek is van a magyar kortárstánc-történetben előzménye: nekem róla a több „gésatémájú” koreográfia közül leginkább a Cyber Gésák jut eszembe, amelyben Csabai Attila és Gergye Krisztián oly emlékezetesen, hintázva kavargatta teáját. Régóta hálás téma színpadon, filmen, könyvben a gésafegyelem, a gésaszemélytelenség, amely minden bizonnyal azért érdekes, mert mögötte ott tudhatjuk az érző, szabadságra vágyó embert. Így van ez a Dar Winnersben is, és ha ez már filozófia, akkor Arany Virág és Hadi Júlia valóban filozofikus táncot lejt. Pláne a zárótételben, amelyben a két klón először találkozik egymással. Ahogy egymás testéhez érnek, kezük a másik bőrén csúszik, elektronikus hangzást gerjesztenek.

Hasonló események akkor is történtek, amikor a technika még nem volt ennyire fejlett. Jól emlékszem, akkortájt ezt valahogy így definiáltuk: megpengetem tested hárfájának húrjait… Muzsika is zengett a pengetés közben, csak azt mi titokban, csöndben, magunkban belül hallgattuk. Lehet, a klónoknak nincs is belső hallásuk, azért olyan zajosak?

BODYSCAPE: Dar Winners – Trafó
Tánc: Arany Virág, Hadi Júlia. Videó: Damien Pairon. Zene: Stephane Kozik. Szöveg: Znajkay Zsófia.

A CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivállal közös program, a Flanders on the move programsorozat keretében

 

Facebook Comments