Egy személyt történetté formálni korántsem magától értetődő. Vannak Dömötör Andrásról történetek. Dömötör Andrásnak is vannak történetei. Van az, ahogyan ő látja magát, és az, ahogyan az osztálytársak látják.

Intenzív. Pörög, karikíroz, ironizál, nevettet, de időnként jól fel is húzza az embert. Aki olyankor aztán magán is nevet, mert hát – játék az egész. Színház. Mégis felmegy a vérnyomása az apropót tekintve teljesen blőd, de hangvételében és érvkészletében bosszantóan ismerős és eleven kötözködéstől, hisztitől, dührohamtól. És közben megvesztegeti lendület, humor, irónia. Ez Dömötör András, az előadás. De van Dömötörökből a színpadon még kettő. Egy címszereplő, és egy színész, aki amúgy rendező is, de most épp nem. Ez az este róluk szól. Nyilván, kiről másról? – mondaná Dömötör András, a címszereplő, elégedetten sütkérezve a reflektorfényben. Jellemző – gúnyolódik az előadás és a színpadon önmagával sorozatosan interakcióba keveredő színész. Róla tudjuk meg a legkevesebb bizonyosságot, ez a vallomásos műfaj már csak ilyen. Egy valami azonban, egyszerűen a részvétel tényéből adódóan, elvitathatatlan a darab többnyire mellékszerepekbe bújó modelljétől: az önirónia. Ami természeténél fogva rögtön meg is kérdőjelezi a kifigurázott énközpontúsággal járó beszűkültséget.

Szerep csak ez is, persze, egy újabb játék, amire az AlkalMáté Trupp vállalása ad lehetőséget Dömötör Andrásnak. Tavaly ő került ki a kalapban maradt nevekből, őt boncolgatja hát ezúttal az egykori színészosztály a volt osztályfőnök, Máté Gábor rendezésében. A különböző léptékű LEGO-elemekkel teleszórt színpad gyerekszoba, ahogy már a gyerekszoba is színpad, és mindkettő pszichológusi rendelő, ahol a játék – egy groteszk családállítás – véresen komoly, azaz komolyan vehetetlenül vicces. Szerepből szerepbe lépni, átélni, újrajátszani, de rálátni az egészre és megnyugtatóan kontrollálni a spontaneitástól és mindenféle fenyegető Másiktól mentes terepet. A pálya pedig a palacsintáját követelő, az őt körülugráló nők között apa nélkül senyvedő, örök kielégítetlen kisfiú és a barátnői érintésre allergiás, autonómiáját féltve őrizgető, saját és mások szerepére vonatkozóan megingathatatlan elképzelésekkel fellépő, aztán mégis újra és újra elbizonytalanodó színész, barát, rendező között feszül, a gyerekszobától a színpadig és vissza.

Van tehát íve a történetnek, de kereknek egyáltalán nem kerek. Elmeséli Dömötör Andrást, mert ő került ki a kalapból, ez a feladat. Abszurd is lenne talán, amint a harmincas éveiben járó főszereplő életének története frappánsan lezárul a színpadon, a figura eredetije pedig meghajol, és megy dolgára – kezdeni egy új életet. De a jelenetfűzés lazasága az AlkalMáté Trupp „műfajából” is következik. Egy személyt történetté formálni korántsem magától értetődő. Vannak Dömötör Andrásról történetek. Dömötör Andrásnak is vannak történetei. Van az, ahogyan ő látja magát, és az, ahogyan az osztálytársak látják. Akadnak tények is, és a próba folyamata, az ötletekből összeálló jelenetek. Ezt az adottságot tükrözi és alakítja körülményből formává a családállítás momentuma, az előadás kerete. Egy színész-rendező, aki a magánéletéből következő problémával keres segítséget egy olyan módszerben, amiben ő egyszerre meséli, rendezi és megéli az életét, a viszonylatait, míg mások figyelik. Valahogy így néz ki az előadásban ez a családállítás. Idegen emberekre kiosztott szerepek, eljátszott családi viszonylatok, újraélés, katarzis. Eltalált alaphelyzet, elbírja a szilánkos dramaturgiát. Témák vannak, és a témákra írt etűdök. Köztük néha játékosan elhadart adatok. Egyébként apátlanság. Ambivalens viszony a nőkkel. Azzal, hogy csak nők vannak. Impulzivitás. Túltengés. Agressziók. Ha már lélekbúvárkodás és önvizsgálat, akkor narcizmus. És az iróniával létrehozott távolság. Játék a valósággal, amihez nem tudod a viszonyt. Amihez folyamatosan változik az előadás viszonya. Ez a közeledés és távolodás is önreflexió. Az önmagamat elmesélni lehetetlensége. Ha azt hiszem, sikerült, biztos, hogy hamis az összkép, valami hiányzik – ha más nem, az elmozdulás lehetősége. Marad a pillanatképek össze-nem-állása, a vállalt majdnem-igaz.

A színész-Dömötör András egyszerre önostorozó és mártírkodó Mácsai Pálként, gyerekes zavarában fagylaltot nyaló Máté Gáborként és a rendező Dömötört dacos értetlenkedésbe bújtatott ellenvéleményével őrületbe kergető színészként a legemlékezetesebb. Igaz, arról az avatatlan nem sokat tud meg az előadásból, hogy miért ostorozza magát a darabbéli Mácsai. Elmaradt szerepek, nem a tehetségnek megfelelő súlyú feladatok kerülnek szóba, de az utalások megmaradnak utalásnak, és nehéz szétszálazni, hogy mi benne a karikatúra humora (találó gesztusok, hanghordozás, testtartás), és mi a vetítés iróniája (olyanná formálni valakit a színpadon, hogy megfeleljen elfogultságomnak). A címszereplőt jellemzően az osztálytársak hozzák felváltva és látható élvezettel. Mészáros Béla undok, energikus, dacos, lágyszívű nagymamarajongó, játéka még a leheletnyit erőltetett vagy elnyújtott jeleneteket is – például a reklámfilm-casting etűdjét az ismerős formákkal – élvezetessé teszi. Mészáros Máté kényszeres, narcisztikus, arrogáns, titkon szorongó sznobja pedig olyan vérlázító következetességgel ássa alá barátnőjének önbizalmát egy kortárs képzőművészeti galéria festménye előtt üldögélve, hogy arra nyilvánvalóan csak egyetlen adekvát reakció létezik – hason csúszva könyörögni, hogy mégse hagyja el az embert. Vicces és kínos, könnyed és éles egyszerre, ahogy minden gúnyrajz ebben az előadásban. A szerep-Dömötör András és a szerep-Máté Gábor férfiak-egymás-közöttje a kedélyeskedőn elhárított „lehet-e tanítvánnyal járni” dilemmával vagy a párjelenetben osztályukat várva rájuk szakadó két óra vánszorgása a beszélgetés kényszerével és a közelség hiányával a praktikus egymásmellettiségben. A nőkkel való viszony az özvegyként kettő helyett is szeretni igyekvő anya labilitásával, a narcizmust kiszolgáló, megfelelni vágyó barátnőkkel és az apát következetes neveléssel helyettesíteni próbáló nagymamával.

Az egyetlennel, akivel az előadás szerint közelség tud születni, és az egyetlennel, akit el kell gyászolni. Jordán Adél túljátszottság nélküli, finom, madárszerű, törékeny öregasszonya úgy fekszik a halálos ágyán, mintha csak elfáradt volna – a humora például továbbra is remekül működik. Talán ezért is olyan fájdalmas az elválás, amit az előadás a járáshoz gyenge nagymamát támogató mozdulatok táncába sűrít. A jelenet pátosza ritmusváltás, lassulás, kizökkenés – a nagymama-halál fölött érzett illő komolyság okoz is némi dinamikai zavart, amit érzékeny dramaturgiával old fel a temetés körüli fogsor- és rózsafüzér-mizéria fekete groteszkje.

Itt szakadna le az előadásról a záró akkord közéletet ostorozó szatírája, ha a Berlin és Budapest között ingázó hős „menni vagy maradni” őrlődése nem tenné személyessé. Így viszont nagyon is életszerű a barátnőjét Skype-on keresztül aktív-harcos kiállásra, a menekültek melletti szolgálatra biztató, az összefogás lehetőségét helyi, németországi példákkal demonstráló művész alakja, akinek sikere nyomán adódó újabb külföldi lehetőségére leplezett keserűséggel mondja a monitorba az otthon maradott, hogy nagyon örül neki és gratulál. Epizódszerű mozzanat, ami mégis érzékletesebben mutatja fel ezt a generációs drámát, mint sokszor a kifejezetten e köré a téma köré épített előadások. Talán mert van mögötte egy történet, egy egész előadás személyessége, eleven anyag a fórumokról gyűjtött információk szilánkjaiból szőtt modellszerű kivándorlás-analízis helyett. És talán azért is, mert nem veszi komolyan magát – ezt meghagyja nekünk, az egész estét végignevető nézőknek.

Fotók: Schiller Kata
– Dömötör András a Dömötör András c. előadásban
– Jordán Adél és Mészáros Béla a Dömötör András c. előadásban