Ami a Tévedések vígjátéka féligformán megzenésített szegedi bemutatójának mérlegét illeti, a végeredmény döntetlen: a rendező gondolt is meg nem is.

A ma már korcsolyáját bájos integetésre cserélő Katarina Witt finoman szólva is megosztó szerepeltetése Az álarcosbálban csak bemelegítés volt az idei Szegedi Szabadtéri Játékokon: a Kero, azaz Kerényi Miklós Gábor jegyezte Tévedések vígjátékában csacsi meg teve is színre lép, a bazári hangulatot motor és tuk-tuk riksa is fokozza. A legjobb pillanatokban meg olyan érzésünk lehet, mintha színházban lennénk.

Ut mathematica poesis, írja Géher István a Tévedések vígjátékáról: ez az a valószínűleg korai Shakespeare-darab, ami a közvélekedés szerint (meg a látott előadások alapján) leginkább és legfeljebb egy felkészült közlekedésrendészeti szakembert igényel színrevitelkor. Valakit, aki a matematikából képes költészetet csiholni, vagyis a darab kombinatorikai alapon megszerkesztett véletlen találkozásait meg az újra és újra elmesélt, a néző által már kívülről fújt félreértéseket fájdalommentesen és üzembiztosan levezényli. Mielőtt valaki azt gondolná, hogy cinikus vagyok, nem, dehogy: nagy tudomány ez, főleg ha mindehhez akkora színpadot kap az ember, mint amilyen a szegedi Dóm téren lévő.

Ami fokozottan nehezített terep, ha nincs kéznél egy zenekar: az utóbbi másfél évtizedben a négyezer fős nézőtér elől kiszökött a próza, Valló Péternek a később a Nemzeti Színházba költözött III. Richárdja meg a Vidnyánszky Attila-féle Az ember tragédiája óta itt felvállaltan és kizárólag a musical és az operett hódít. Olykor persze becsúszik egy kis opera, amiben ha karrierjük zenitjén túl lévő ún. sztárok is lehetőséghez (vagy egy pár korcsolyához) jutnak, az csak előny. Egyfelől ez az őszintén felvállalt trend, vagyis a minden fórumon mentségként és magyarázatként emlegetett szórakoztató népszínház érthető és elfogadható irány: a Szegedi Szabadtéri Játékok profitorientált vállalkozás, aminek mérsékelten lehet csak célja a színháztörténet legfényesebb lapjainak a megtöltése, helyette inkább fizető nézők és általuk itt eltöltött vendégéjszakák nagyüzemi termelésében utazik. Másfelől az embernek nem kell sokáig kutatni Dóm téri emlékei között, hogy olyan előadásokra bukkanjon, amik elhitették vele, hogy igenis lehet itt színházat csinálni (lásd Alföldi Róbert Csárdáskirálynőjét).

Szóval fanyalogni ér, de azért alapvetően minden jól van így: a gép forog, de az alkotó sem pihen. A két estén telt házzal és meglehetős sikerrel játszott Tévedésekkel a prózai műfajt vezetik vissza a Dóm térre. A kényes művelet egyszerre igényel óvatosságot meg persze olyasvalakit a kapitányi hídon, aki tisztában van a tér adottságaival, van gondolata arról, hogy itt mit szabad és mit illik, de még minden színház legnagyobb mumusáról, az ún. közönségigényről is bír elképzeléssel. Kockázatos művészi vállalásról talán túlzás volna beszélni éppen ennek a Shakespeare-nek a kapcsán, mindenesetre a fesztivált igazgató Herczeg Tamást elismerés illeti, hogy vállalta a kihívást, még ha ez esetben a bátorságnak szigorúan lokális fogalmában kell is gondolkodnunk. Amennyire a jegyirodában dolgozók számára kihívásnak tűnhet a prózai fordulat, legalább annyira előre bebiztosított volt a siker Molnár Piroska vagy Szabó Győző színpadra vezénylésével.

22_tevedesek_szkarossy

Haumann Péter és Molnár Piroska a Tévedések vígjátékában (Szkárossy Zsuzsa felvétele)

Kerényi Miklós Gábor a fenti tényezők figyelembevétele után ideális és kézenfekvő választás a rendezői posztra: ha mozgalmas és látványos, szemet-fület elbűvölő spektákulumot kell prezentálni, hozzá jó szívvel lehet fordulni. Kero alighanem eleve húzónév a Dóm téri közönség számára, év nem múlik el, hogy egy vagy több zenés előadás színlapján ne találnánk meg a nevét. Ami a Tévedések vígjátéka féligformán megzenésített szegedi bemutatójának mérlegét illeti, a végeredmény döntetlen: a rendező gondolt is meg nem is.

A nyitány még ígéretes: Horgas Péter később részletezendő, monumentális díszletének középső elemén óriási tacepao feszül, rajta az efezusi egyeduralkodó Solinus, azaz Csuja Imre portréja, a százezer kormányplakát országában a felirat fenyegetően ismerős: „Téged is megvéd, rád is figyel!” A Szirakúzából vesztére idekerült Égeón (Haumann Péter) zenével aláfestett antréja, tehát az, ahogyan az idegent a helyiek ellökik, kigúnyolják, megvetik és majdnem megverik, plasztikus látlelet arról, mi vár ezen a földön mindenkire, aki „más”. Ez egyedi kontextusba kerül az itt és most-ban, vagyis 2015 egy nyári éjszakáján Szegeden. A Dóm tér éppen egy kilométerre fekszik a szegedi vasútállomástól, ahol a bemutató idején több mint egy hónapja civil önkéntesek segítenek a világ másik feléről ideérkező, a városban pár órát eltöltő menekülteknek. Ha úgy tetszik, a nyitányt olvashatom óvatos kiszólásként, és jó látni, hogy a politikától magát okkal és ügyesen távol tartó fesztiválon ennyi belefér.

A jó érzés aztán gyorsan elpárolog, mert az előadás könnyen lemond az idegen problematikájáról, helyette viszont a színházgyár megbízható működésének leszünk a szemtanúi. Nádasdy Ádám leleményes fordítása betölti a célját: ha jót s jól mondanak a színpadon, arra érezhetően vevő a szegedi közönség. A pontos működésben oroszlánrész jut Horgas Péter díszletének, aminek központi eleme a dupla forgóra épített, középen a glóbuszt magát, netán egy elkószált atommagot tartalmazó hatalmas asztrolábium, ami alá és mögé fecskefészekszerűen, szeszélyes, balkánias összevisszaságban épültek az efezusi lakóházak. Füzér Anni részletgazdag, színpompás, de a színpad és nézőtér távolsága miatt alaposan csak fotókon tanulmányozható jelmezei is a Közel-Keletre utalják a játék színhelyét. Hátul olajkutak kontúrjai, az meg, hogy a nyitány után a sejknek öltöztetett Solinust lelkes alattvalói óriási tortával üdvözlik, amiről megtudjuk, hogy a kedves vezető ötvenharmadik (!) születésnapját ünneplik, maga a despotizmus.

Világos, hogy Efezusban a pénz, no meg Solinus az egyedüli úr: a központi direktíváktól elhajlásnak helye nincs, legfeljebb ha ezer márka kenőpénz is jut az iniciatíva mellé. A plautusi Ikrekből meg az Amphitruóból összebonyolított, kétszer két elveszett iker történetének megindító elbeszélése éppen azért nem hat meg senkit, mert mindenkit csak önös érdekei mozgatnak. Shakespeare később, a Vízkeresztbenmár borzongatóan játszik az összetévesztés és az átöltözés tragikus-melankolikus aspektusaival, itt azonban még „csak” a mechanizmus érdekli, amihez szakemberre van szükség íróasztalnál és színpadon egyaránt. Kero rendezése ennek alárendelten működik, a két úr két szolgájának viszonyába alig szüremkedik be a tragédia. A mindenkivel magas lóról beszélő efezusi Antipholus esetében Adorjáni Bálint nem tudja vagy nem akarja érzékeltetni a szempillantás alatt házát, nejét, vagyonát veszítő férfi összeomlását. A két szolga, a két Dromio (Molnár Áron, Klem Viktor) minden rosszra kapható, akrobatikus clown-páros, melynek tagjait az aktuális uraságok balról is, jobbról is csépelik: az ő helyüket a világban nem ingatja meg holmi személycsere. Az Efezusba vetődött szirakúzai Antipholus ugyanakkor Telekes Péter figyelemre érdemes alakításában izgalmas figura: egyszerre óvatos és bizonytalan fickó, aki könnyen alkalmazkodik bármilyen helyzethez, és akit nem lehet olcsó ezoterikus magyarázatokkal átverni, ő tényleg tudni és érteni akarja, mi és miért folyik körülötte.

Kero pedig mindent bevet, hogy elfelejtsük, miről is szólhatna ez a vígjáték. Van itt minden, mint a búcsúban: élő tevecsikó meg cuppanós férficsók, nőknek birkózás a medencében, férfiaknak gatyaletolás, ugrások és vetődések (a mutatós koreográfiát Duda Éva jegyzi). Cinkos kikacsintás is van, de azért módjával: a sasszemű nézők veszik csak észre a díszletben elrejtett „Efezus az efezusiaké!” feliratot, sőt aki jó helyen ül, egy óriásplakáton elolvashatja Solinus egy fontos üzenetét is, miszerint „Ha Efezusba jössz, nem köpheted a földre a gránátalmamagokat!”. A záró kórusban (Shakespeare-nél nyilván nincs ilyesmi, Kerónál viszont muszáj) elhangzik a didaktikus kulcsmondat is, miszerint „Nem utálhatsz valakit azért, mert idegen”. El tudok képzelni egy olyan előadást, amiben mindez üthetne is, de ez most nem akar semmi ilyesmit. És a nézőtérről kijövet fél füllel elcsípett kérdés („De akkor most ők tényleg ikrek voltak?”) meggyőz arról, hogy itt nincs is szükség mély emberi drámára.

Facebook Comments