Az Oszlopos Simeon a maga korában tartalmával számított forradalminak; ma sem csillogtat avantgárd vonásokat. A hagyományos dráma ma is rugalmasnak tetsző, tágítható-megújítható potenciáljával válik ki…

Sok az író a nézőtéren. (Konrád Györgyöt például ritkán látni színházban.) Valamennyiüket érintő ünnep: írótárs rég esedékes, érthetetlenül elhúzódott rehabilitálása hozta össze őket. Az embert jó érzés fogja el.
Az 1961-ben halálát kereső és meglelő Sarkadi Imre (ha öngyilkosságról teljes bizonyossággal nem is beszélhetünk) negyven évet élt. Elmaradt az életút második fele; elmaradt az addigi életmű esetleges megduplázása. Az Oszlopos Simeon nemcsak legjobb drámája, hanem az utókornak címzett hagyaték is volt. Az írástudók árulásáról, de többről is: az írástudók tragédiájáról szólt. Süket, hálátlan, ellenséges környezetben, lelketlen bürokráciák szűkítette térben, amelyben a szabadság keresése abszolútumok hajhászásába, démoni végletekbe torkolhat.

Gothár Péter, a Kamra ősbemutatónak is tekinthető (az eredetit fél évszázaddal később követő) felújításának rendezője sok mindent már a szereplőválasztással eldöntött. A hatvanas-hetvenes évekbeli, egymást sűrűn követő felújítások főszereplői (kezdve mindjárt az első ősbemutató Földes Anna szerint „fausti” jellegű Kis Jánosán, Gábor Miklóson, folytatva például Andorai Péteren, Tahi Tóth Lászlón) nyúlánk vagy éppen aszténiás alkatú, hősi, de legalábbis sztárformátumú színészek voltak. Ötvös András ezzel szemben karakterszínész, és ha lefogyna is, piknikus alkatú maradna. Bár tud időnként fürge is lenni, lajhárként mozog; mindenre lusta, kivéve a negatív impulzusok gátlástalan kiélésére. A klasszikus alkatú Kis Jánosokban feszültség vibrált a gonosz felvállalása és a bennük bujkáló nemesebb hajlamok között; Horvai István, a Madách színházi ősbemutató rendezője még katarzisra is érdemesítette a figurát, aki maga nyújtja át a kést gyilkossá hevülő áldozatának. Gothár Péter kivonja ezt a feszültséget a rákényszerített magányt fennkölt remetelétté stilizáló figurából. A külső körülmények kicsinyes bosszúakciói láttán a festő gátlástalanul, a bosszúért saját, ártatlan környezetén áll bosszút. Egy pillanatra sem forog fenn tehát a veszély, hogy együtt érezzünk, netán rokonszenvezzünk vele. Bukásán, halálán, ha nem is örvendünk: életének, példájának nagyobb jelentőséget tulajdonítunk. És Ötvös András kiváló alakítása ennek a magatartásnak, ennek az életútnak az emblémája.

oszlop_reues-tvs

Rezes Judit és Ötvös András / Fotók: Dömölky Dániel

Ezzel a rendezői döntéssel az előadás összhatása szempontjából csaknem egyenértékű volt a másik főszereplő, Szirtes Ági kiválasztása Vinczéné szerepére. A szerepkörét egyre tágító, módosító jelentős színésznő az Elnöknőkben bebizonyította, hogy a karikatúrához megvannak az eszközei, itt azonban egyszerre kell rosszindulatú, fifikásan gonoszkodó asszonyságot és annak pokolbéli mását megelevenítenie. Kis János és Vinczéné Gothárnál nem változó-fejlődő alakok; statikusan hordozzák és fröcskölik ki a maguk lényegét, méghozzá – bár kapcsolatukat ellenszenv, ellenségeskedés is színezi – homogén, egybehangolt cinkossággal, a világot provokáló véd- és dacszövetséggel, melynek még némi szexuális zöngéje is van. Ötvös András győzi árnyalni, gazdagítani ezt a monotóniát, főleg a filozofikus passzusok sodró álintellektualitásával; Szirtes Ági rátalál a szükséges eszköztárra, de olykor túl egyformán, tömbszerűen használja.

oszlop_palos

Pálos Hanna

Rajtuk kívül két másik szereplő kiemelésére jut még hely. Elek Ferenc finomkodón kéjsóvár Müller ura vérbeli epizódremeklés; Pálos Hannában (Zsuzsi) pedig az utánpótlását mindig is szerencsésen összeválogató Katona József Színház a jelek szerint újabb, huszonéves all round-színésznőt talált, aki érdekes, nem szabályosan babaszerű külső mögött kitörni kész szenvedélyességet, érzékiség és szellemi erő együttesével fűszerezett egyéni hangok egész skáláját rejtegeti. Persze a helyükön vannak a többiek is, akik közé a rendező néhány ismeretlen, pompás típust is beválogatott.
Az Oszlopos Simeon a maga korában tartalmával számított forradalminak; ma sem csillogtat avantgárd vonásokat. A hagyományos dráma ma is rugalmasnak tetsző, tágítható-megújítható potenciáljával válik ki, nem fukarkodva úgynevezett klasszikus nagyjelenetekkel, és szövetébe csehovi árnyalatok is illeszkednek: Kis János és Platonov sorsa és halála például megdöbbentő egybeesést mutat. Tihanyi Ildi jelmezei a hatvanas évek viseletéből indulnak ki, helyesen, mivel Gothár sem törekszik külsőleges aktualizálásra. Legföljebb a példabeszéd erejével hat. Az ember s jelesül az értelmiség sok mindenre hajlandó, hogy fenntartsa magát, mégsem szabad a túlságig ingerelni, mert netán válogatás nélkül áll bosszút.
Úgy van ez, ahogy pontatlan emlékezetem szerint a spanyol drámaíró, Valle-Inclán mondja: „Az értelem álmai szörnyeket szülnek.”

Sarkadi Imre: Oszlopos Simeon – Kamra

Díszlet: Gothár Péter. Szcenikus: Tóth Kázmér. Jelmez: Tihanyi Ildi m.v. Haj, maszk: Vég Attila. Dramaturg: Morcsányi Géza m.v. Fény: Pető József. Hang: Wirth Tamás. Súgó: Boncza Anita. A rendező munkatársa: Tóth Judit. Rendező: Gothár Péter.

Szereplők: Ötvös András, Szirtes Ági, Rezes Judit, Pálos Hanna, Mészáros Béla, Kocsis Gergely, Szacsvay László, Borbély Alexandra, Papp Endre e.h., Elek Ferenc, Ónodi Gábor m.v./Baki Dániel e.h., Dióssi Gábor m.v., Szabó Gergely, Botka Zoltán, Nagy Gyöngyvér m.v.

Facebook Comments