Az ötnapos program tíz előadásából négy nem volt rossz, négy jó volt, kettő meg olyan, amely után éjszaka nem tudtam aludni. Ez jó fesztiválmérleg.

Idén volt a hetedik dráMa, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház által létrehozott kortárs drámafesztivál. A tavalyi találkozó forráshiány miatt elmaradt, ezért az idei újraélesztésnek volt egy kis eufóriája, amire jó volt rákapaszkodni – tekintettel arra, hogy a kultúra egyre kisebb sziget a mindent elnyelő biznisz-tengerben. A rendszerváltás után elveszni látszik az etnikai kisebbségként meghatározott közösségnek a kulturális csoportképző ereje, helyét úgy tűnik, átvette valami gazdasági dominanciájú „érdekképviselet”. (Nem teljesen egy színházi fesztivál beszámolójának témája, de sajátos üzenete van annak, hogy a szinte színmagyar város kelletlenül viseli a »félreértések elkerülése végett mondom, magyar« színháza kortársi útkeresésének törekvéseit, miközben az udvarhelyi szállodában, és számos boltban magyarországi tejtermékeket lehet kapni »a román tejtermékek verik a magyarországiakat minőségben és árban is« – ez lett például a magyar nyelvű színjátszással szemben a nemzeti önazonosság kinyilvánítása. Nem részletezem ennek a gazdaságpolitikai hátterét, csak némi figyelmet szeretnék arra irányítani, milyen közegben működik ez a fesztivál effektív három ember, illetve a társulat önkénteseinek munkájából – akikkel nem beszéltem a finanszírozásról, annyi minden látszik viszont kontrasztosan a színházon kívül és belül.)
Az ötnapos program tíz előadásából négy nem volt rossz, négy jó volt, kettő meg olyan, amely után éjszaka nem tudtam aludni. Ez jó fesztiválmérleg. Az előadások mellett felolvasószínház, alkotókkal folytatott diskurzus, könyv- és lapbemutató, színházi újságírás-workshop is gazdagította a programot. A fesztivál arculata talán a különbözőségek vizsgálata és találkozása lehet a kortárs drámában (a kétnyelvűség sok előadásban jelent meg).
A váradi társulat Az eset című előadása (a színház tavalyi drámapályázatának nyertes szövege alapján) a színészek miatt igen szívderítő volt, Sardar Tagirovsky rendező játékos kedvűvé, nyitottá, rugalmassá dolgoztatta a csapatot, ami az elmondása szerint mindennél fontosabb feladata, hiszen enélkül nincs színház. Az újvidéki Bánk bán itt is nagyon élt, sőt helyi specialitásként – a színészek elmondása szerint – az első olyan előadás volt, amikor a közönség belenevetgélt a székely himnuszba. A kolozsvári független társulat Parallel című előadását ugyancsak láthatta a budapesti közönség a magyar showcase programjában – Sinkó Ferenc és Leta Popescu rendezésében, bodoki-halmen kata és Lucia Mărneanu előadásában. Az előadás ugyancsak a korlátainkról, az akadályoztatott elfogadásról, a megérteni vágyás képtelenségéről és mindezek ellenkezőjéről szól formabontó bátorsággal.

A vásárhelyi Double bindot Alina Nelega és Kincses Réka írta, rendezte román és magyar színészekből összeállt csapattal egy nyári workshopon. A résztvevők olyan valósnak élt problémákkal dolgoztak, amelyekkel a románok és magyarok közti szembenállást illeték. A torzultan egyszerűsítő történelmi ismeretek, az öntudat részeként tanult családi és közösségi előítéletek, a kulturális differenciák, mint például a személyes tér komfortzónái közötti eltérésből fakadó frusztráltság és agresszió a hétköznapok része – ezek után kutattak a színészek a saját társadalmi és magán emlékezetükben. Ez a munka annyi mindenben hasonlít a Gianina Cărbunariu rendezte 20/20-hoz, hogy muszáj is ahhoz képest gondolkodni róla. A 20/20 Vásárhelyen korszakos fontosságú előadás volt, akkor is, ha nekem, aki nem kínlódott többségi és kisebbségi kultúrák kölcsönös értetlenségében, az maradt meg emlékül (némiképp sarkítva), hogy fontos és szimpatikus dolgok közhelyesednek a helyes színészek igyekezete ellenére is.

drama_bank_ujvidek

Bánk bán

A Double bind viszont átjött – lehet, hogy csak többet értek azóta a világból (ha egyre erősebben érzem is az ellenkezőjét) –, illetve ebben mintha több líra és több vaskos humor lenne, szemben a 20/20 dokumentaristább igényű munkájával. Pál Emőke és Claudiu Banciu egy pillanat alatt mutatják meg a bimbózó kamaszszerelembe forduló barátságot, amit aztán a csoporthoz tartozást bizonyító cselekedet kényszere brutálisan elront. Nagyon izgalmas momentuma az előadásnak: ebben a részben ott az egész – ebből tisztán le lehet vezetni a csoportképzés, identitáserősítés, a különbözni vágyás feltétlenül pusztító természetét.

drama_doublebind

Double blind

A fesztivál előadása a Nyomtatott nagybetű volt, Gianina Cărbunariu rendezésében, amelyet a magyar közönség is láthatott tavaly a Trafóban. A Securitate anyagaira épülő dokuszínházi előadás hűvösen okos színészi munkával és szikáran korhű szcenikával mutatja meg a szervezetten működő embertelen diktatúrában az emberi természetet. Az alkotókkal való beszélgetésből kiderültek további nonszensz részletek, minthogy részt vettek az előzetes munkában is, a titkosszolgálat által meggyilkolt Mugur Călinescu – az előadás az ő történetét mondja el – anyja máig egy lépcsőházban lakik az egyik érintett ügynökkel, aki bűntársával együtt tényleg „tisztázta magát” egy televíziós vitában.

drama_nyomtatott

Nyomtatott nagybetű

A szentgyörgyi szent című előadás pedig a szívem csücske. Erős alkotópáros – Ana Mărgineanu rendező és Peca Ştefan drámaíró fogott ígéretes koncepcióba: két hétre Szentgyörgyre utaztak anyagot gyűjteni a város hangulatáról, jellegzetességeiről, lakóiról. Kutattak, interjúztak, fotóz(tat)tak, az élményekből pedig megszületett egy szöveg, amellyel dolgozni kezdtek a néhány magyar és roma színésszel kiegészült helyi román társulattal. A történet szereplői románok, magyarok és „a falon” túl, gettóban élő cigányok, a forma pedig lényegében sorsfordulatokat hozó görög dráma. Három főszereplő van, rendes konfliktusokkal: egy alsó középosztálybeli kétgyerekes házaspár, és az időközben támogatásul bébiszitternek felfogadott kamaszlány a falon túlról. Mi, nézők az előadás kezdetén kapunk három különböző színű labdát, amellyel majd választhatunk a játék nevezetes pontjain, mit szeretnénk megtudni, merre szeretnénk igazítani a sztorit: egyszer megválaszthatjuk, melyik főszereplőnek a belső beszédét hangosítsák ki, aztán hogy a történetet egy adott ponton a múltban, a jelenben vagy a jövőben folytassuk, majd a vége előtt azt, kit mentünk meg a három főszereplőből, akik különböző módon egyenesben vannak, hogy egy tragédia áldozatai legyenek. Harmadszorra persze már nincs igazi választásunk, hiszen egy labda van a kezünkben, így a társulat felajánlja, hogy bármilyen nálunk levő tárgy ellenében (amit, hangsúlyozzák, tényleg nem kapunk vissza) megmenthetjük, akit szeretnénk. Tülekedve adjuk a zálogot, és a többség dönt. A színészek az előadás utáni beszélgetésen elmondják – miután nagy okosan kimatekozom, hogy rafináltak ezek a választások, a többség nyilvánvaló módon mindig ugyanazt fogja választani –, ám dehogy, eddig már minden létező kombinációt összehozott a közönség. Utánagondolva aztán megértem, hogy persze, hiszen a színészek egyfelől kicsi, sűrű szituációkban mutatják meg a konfliktusokat bámulatos egyszerűséggel – nagy színészi odaadással: hol egyikük, hol másikuk tűnik fel „erkölcsileg” jónak/rossznak, de a történet végére, nagyon leegyszerűsítve mondom (mert aktuálisan rendkívül izgalmas és cseppet sem egyértelmű), mindhárman felmutatják a figurájuk igazságát. Hogy nézőként egy mai görög drámába hívnak meg arra, hogy sorsokról döntsek, zseniális élmény, hiszen indirekt módon társadalmi felelősségvállalásra késztet.

Tomcsa Sándor Színház, Székelyudvarhely, 2015. október 4-9.

Facebook Comments