Pintér az igazgató, azaz a hatalom metaforájának a fácánt választja: egy olyan madarat, mely társaival csak addig képes békességében élni, míg úrrá nem lesz rajta a féltékenység.

Pintér Béla legújabb, Fácántánc című darabjában az iskola intézményére zúdítja rá a történelmi múltat és jelent, az aktuális politikai és társadalmi kérdéseket: merre tartsunk, Keletre vagy Nyugatra? Kik a barátaink és kik az ellenségeink? Féltenünk kell-e nemzeti identitásunkat a bevándorlóktól? A Simon Ferenc Nevelőintézet és Szakmunkásképzőben épp újraválasztották Rázga Erzsébet igazgatóasszonyt. Egyetlen vetélytársa volt, Kiss Gabriella, aki csak azért pályázott az igazgatói posztra, hogy úgy tűnjön a diákok számára, hogy létezik olyan, hogy választójog. A kanizsai vilajetből kilépve az iskola nemrég betagozódott a „nyugatszentületű” intézmények sorába, melynek következtében a turbánt és a fejkendőt felváltotta a punk stílus és a „sex, drugs, sausage rolls” feliratú póló, Allahot felcserélte Jézus, és eltörölték a testi fenyítést (a sóskútba vetést és a kerék alá tevést) is. A megújult intézmény nehezen birkózik meg az átalakulással, a török technikatanár az Istenért/Allahért sem tudja elsajátítani a magyar nyelvet, az igazgatóasszony pedig a „nyugatszentületű” elvek ellenére továbbra is lehallgatja az egész iskolát, és ha már a testi fenyítés tilos, akkor lelkileg sanyargatja a diákokat – például két hétig nem puszilhatják meg őt a tanulók.

facantanc1

Csákányi Eszter / Fotók: Czitrovszky Balázs – czbfoto

A Fácántáncban Pintér egymásra montírozza az ellentétes világokat (a török hódoltságot és a nyugati világot) és a különböző korszakokat (az 1600-as és 1900-as éveket) annak érdekében, hogy feldolgozásra kerüljön a történelmi múlt, hogy felhívja a figyelmet a megoldatlan társadalmi problémákra, a nemzetiségek közötti ellentétekre, illetve a hatalmi játszmákra. A Simon Ferenc Nevelőotthon és Szakmunkásképző indián tábora – melyre a tollas fejdísz, a „Nagyfényességű” megszólítás, a színes fakerítés emlékeztet – a mindenkori hatalom működését kívánja leképezni. Rázga Erzsébet kiváló politikus: diákjaira „állományként” tekint, a nevelés pedig csupán álca. Ahogy a politikusoknak, úgy Erzsi néninek sincs szüksége gondolkodó polgárokra, ezért titokban drogot árul tanulóinak, azzal is butítva őket. Az iskolakassza (államkincstár) mindig hiányos, a diákok (állampolgárok) folyamatos megtévesztés alatt állnak, elveszik a pénzüket (például Gyöngyike ösztöndíját), kihasználják őket (például Nellit, aki több fiúval lefekszik, hogy Erzsi néninek szavazatot gyűjtsön) és látszatintézkedésekkel (például szabad választással) kábítják el őket. Az éppen hatalmon lévő – legyen szó Erzsi néniről, vagy Gabi bácsiról – arra hajlik, amerről többet remél: bár Nyugathoz kíván csatlakozni, Kelettől vár segítséget, legalábbis ételt.

Pintér színháza – ahogy korábban is – ebben az előadásban is politikus. Alakjai nem konkrét személyek, hanem archetípusok: hatalomfüggők (Erzsi néni), megváltók (Gabi néni/bácsi), lázadók (Gyöngyike), áldozatok (Nelli). Pintér sosem nyíltan politizál, hanem az ellentétes világok összeütköztetése révén próbálja feltárni a különböző problémák gyökerét. Jelenesetben azt a libikókázást, mely leginkább jellemző a Simon Ferenc Nevelőotthonra és vele együtt a magyar állami gépezetre. A hataloméhes Erzsi néni például Jézust dicsőíti, miközben Allahhoz imádkozik; a renitens Gyöngyike enni ad a menedéket kérő férfinak, majd elgáncsolja; a nyugati törekvésekkel bíró Gabi bácsi pedig először segít a menekült férfin, majd sóskútba veti, amiért az nem tartotta tiszteletben az iskola törvényeit, szellemiségét – kultúráját.

facantanc3

Tokai Andrea, Csákányi Eszter és Pintér Béla

A Fácántánc – Bahtyin karneválelméletének megfelelően – életre kelti azt a rendet, azt a jelenkori hatalmi rendszert, melyet valójában mereven elutasít. A paródia épp abból születik meg, hogy az újrajátszás során visszájára fordítja a kritizált világ jellegzetességeit. Megjelennek például azok a világi rituálék, melyek napjainkat annyira jellemzik: a diákok szurkolócsapatként köszöntik az igazgatót, keresztet pedig úgy vetnek, hogy közben ritmikusan tapsolnak hozzá; az iskolavezetők a megválasztásukkor mindig felöltik magukra a díszes fejdíszt, eléneklik a Himnuszt és végrehajtják a beiktató kosárlabdadobást. A fácándísz az előadás végén az ellenszegülő Gyöngyikéhez kerül, aki Gábor bácsi idején tanulóból csoportvezetővé lépett elő. Gyöngyike az első a darab folyamán, aki kihagyja a beiktató dobást és a Himnuszt pop helyett, rock stílusban adja elő. Azonban ez a lázadás – ahogy a korábbi igazgatók tevékenységei – is csupán látszatintézkedés, de hogy is lehetne ez másképp, hiszen ugyanúgy szocializálódott, mint elődei, ráadásul a korábbi igazgatónak, Gabi bácsinak köszönheti jelenlegi pozícióját. Hiába a lázadó magatartás, Gyöngyike ugyanazokhoz a sablonokhoz, bevált módszerekhez tud nyúlni, például hogy „szurokkal kell megvédeni magunkat, mint az Egri várat”.

facantanc5

Thuróczy Szabolcs és Tokai Andrea

Pintér az igazgató, azaz a hatalom metaforájának a fácánt választja: egy olyan madarat, mely társaival csak addig képes békességében élni, míg úrrá nem lesz rajta a féltékenység; mely sohasem képes teljesen megszelídülni; mely minden emberben ellenséget lát. Pintér darabja szerint az ilyen fácántípusú emberek eleve halálra vannak ítélve. A megújulás és az átalakulás helyett pedig marad továbbra is az átmenetiség állapota, a libikóka, a fácántánc.
A különböző világképek összeütköztetése az előadás zenei és látványvilágában is testet ölt. A diákok az Örömóda dallamára kezdik el kántálni, hogy „vedd le a turbánt” és átköltésre kerül többek között egy Cseh Tamás-dal is. Ellentétben a korábbi Pintér-előadásokkal, melyek nélkülözik a monumentális, valósághűségre törekvő díszleteket és kellékeket (melyek színpadképére a stilizáltság, a valóságtól elemelt, kétdimenziós díszletelemek használata, egy másik világot leleplező függöny alkalmazása, a játék a fénnyel és a színpadtechnikával a jellemző) a Fácántánc színpadképe Pintértől szokatlan módón túlzsúfolt: keleti szőnyeggel borított szobabelsőt, nyúlketrecet, iskolai címerrel díszített kosárpalánkot, színes ceruzavégű kerítésléceket, homokzsákokat, varrógépeket, emelvényen magasodó kutat, „védő turbán használata kötelező” és „tilos a vízipipázás” táblákat látunk. A Fácántáncban a kellékek és a díszletelemek felhalmozásával éri el Pintér azt az ürességet, amit korábban a Szutyok, vagy a Bárkibármikor színpadképe érzékeltetett. Pintér mindig is profin bánt a giccsel – elég csak visszaemlékezni az első rendezésére, a Népi Rablétben bemutatott lakodalomra – és ez most sincs másképp: az egymásra halmozott giccsek kioltva egymást az üresség érzését keltik bennünk. A színpadon észlelhető eklektikusság a mai magyar valóságot tükrözi, azt az átmenetiséget, amiben élünk, a hova(nem)tartozásunkat.

Pintér Béla: Fácántánc (Szkéné – Pintér Béla és Társulata)
Jelmeztervező: Benedek Mari. Dramaturg: Enyedi Éva. Technikai munkatárs: Tamás Gábor. Fény: Varga László. Hang: Belényesi Zoltán. Jelmeztervező munkatársa: Kiss Julcsi. Gazdasági munkatárs: Inhaizer Gyula. Produkciós munkatárs: Hidvégi Anna. Asszisztens: Schór Ádám. A rendező munkatársa: Hajdú Rozi. Rendező: Pintér Béla.
Szereplők: Csákányi Eszter, Tokai Andrea, Stefanovics Angéla, Thuróczy Szabolcs, Krausz Gergő, Szabó Zoltán, Szakács Zsuzsa, Pintér Béla.

 

Facebook Comments