A képek, a festés, mint motívum, végigkíséri Szikora – a szokásos Werther-rendezésektől egyebekben nem komolyan elrugaszkodó – rendezését.

Ha az öngyilkosságot nem is, a sárga mellényt kék zakóval és sárga nadrággal divatba hozta Goethe. Werther outfitje hamar népszerű lett a világfájdalommal küzdő huszonévesek körében. A kutatások ma már nem látják bizonyítottnak, hogy Goethe műve valóban öngyilkossági hullámot indított volna el, ellenben valóban sok kritikusa rótta fel a népszerűségét e könyvvel megalapozó szerzőnek, hogy a halálvágyat énekli és erősít meg az amúgy is bizonytalan ifjúságban. És hogy a szerelmi bánatukban tetszelgőket az öngyilkosság felé tereli.

A Werthert olvasván elég jól kivehető a fiatal Goethe alakja, aki az önsajnálattól nem látja sem erényeit, sem hibáit – akárcsak kortársainak jelentős része. Ideális francia romantikus nagyopera-téma Wertheré: a szenvelgő fiatalembert nem sodorják el nagy események; a Goethe műből jegyzett darabban nem nagyszabásúak a történések. Az, hogy a szereplők mit éreznek, fontosabb annál, hogy mi történik. Nincsenek nagy drámai események, anagnórisziszek (felismerések), mint Verdinél.

Jules Massenet lírai zenedrámájának rendezői többnyire egyszerű, jól átlátható teret választottak hátterül, tolakodó díszletelemek nélkül. A történéseket nem emelték el a korból, Goethe korából, és nem változtattak a nevezetes outfiten sem.

Werther festőnek készül, de még bizonytalan, valóban alkalmas-e a művészi pályára – derül ki Goethe művéből. Szikora János rendezésében ez a motívum, Werther festő mivolta határozza meg a játékteret. Főhősünk festőállványa mellett tűnik fel a felvonások elején, és a kissé a színpadra dőlő, enyhén gótikusnak ható lakrészt megtöltő festmények, ezek a francia akadémizmust idéző, drabális képek (a legérzékletesebbnek a szobabelsőket ábrázoló képek tetszettek; díszlettervező: Horesnyi Balázs) mintha magának Werthernek a munkái lennének. A komor – alapszínekben is komorabb – negyedik felvonás elején, az állványon egy absztrakt, vérrel festett, Hencze Tamás-festményeket idéző kép mered a nézőre. A szinte már teljesen üres színpadon, a földön, a kép mellett fekszik az alkotója. Mintha ez lenne az egyetlen vállalható képe. Mintha a szerelmi szenvedéllyel, szenvedéssel jutott volna el oda, hogy fessen egy olyan képet, ami belőle és róla szól, ami ki tud lépni az akadémikus keretek közül. Ami eredeti.

A képek, a festés, mint motívum, végigkíséri Szikora – a szokásos Werther-rendezésektől egyebekben nem komolyan elrugaszkodó – rendezését. Az utolsó kép, Werther karácsonyi látomása is festményszerű. A kosztümök, susogó krinolin szoknyák (jelmez: Kovács Yvette Alida), a fények egyre sötétebbek, a csók-jelenetben minden vérvörösben tündököl – az utolsó felvonásban szinte már csak árnyak mozognak.a47a8417_resize

A záró kép ragyogó, megelevenedő, aranyban tündöklő karácsonyfája a megváltás-motívumot feszíti rá az előadásra. Nem lehet tehát azt mondani, hogy Szikora rendezése minden invenciótól mentes lenne, hogy ne hordozna egy központi, a rendezést meghatározó gondolatot (miszerint Werthert az eredeti képhez való megérkezése és a sötét szerelem váltja meg), ugyanakkor mégsem tud következetesen fejlődni, jelentőssé felnőni ez az alapgondolat: nem szolgálja a mű értelmezését, nem lesz, mint Werther vérrel festett műve: unikálissá. Ez egyrészt annak tudható be, hogy Massenet zenéje sokkal finomkodóbb, sokkal halványabb színekkel szólal meg, mint a rendezés, sokkal több benne a lírai rezdülés, a rezignáció, mint amennyi ebben az előadásban látszik. Másrészt annak, hogy ez az alapkoncepció nem hat ki a szereplők, leginkább persze a főhős áriáinak, megnyilvánulásainak értelmezésére.

Massenet nem használ kórust, kihagyja a lehetőséget, hogy báli forgatagot, esküvőt mutasson (Verdi ezeket sosem hagyná ki, ezért is tud népszerűbb lenni nálunk a vérbőbb, erőteljesebb, a massenet-i gyengéd finomkodástól távoli olasz opera), szinte mindig csak egy vagy két szereplő áll a színpadon, tömegjelenetek nincsenek. Ez a zenedráma az interakciókban, a viszonyokban teljesedik ki. Így azok a rendezői Werther-értelmezések a hatásosak, melyek a szereplők lélektani (zenéből kikövetkeztethető), rezdüléseit mutatják erősebb fényben. A legismertebb és legnépszerűbb Werther, Benoît Jacquot a Bastille operában bemutatott rendezése is ilyen.

a47a5914_resizeA magyarázat az általam látott két operabéli előadás (október 28., ill. november 5.) közti jelentős színvonalbeli különbségre az, hogy Szikora János nem ezekre a mikrotörténésekre fókuszált, így teret engedett az énekeseknek, hogy maguk alkossák meg, találják ki, mi történjen a színpadon, hogyan alakuljanak a viszonyok a zsánerjelenetekben.

Míg a bemutatóra egy ismertebb énekes készült fel Werther szerepére, a bemutatót követő előadásokra a szerepre legalkalmasabb, drámai erővel rendelkező, színészként is nagyszerű énekesünk, Nyári Zoltán. Ez lehet az oka annak, hogy míg az első előadás után úgy éreztem, képtelen lennék Massenet remekművét még egyszer megnézni, a második szereposztás után az járt a fejemben, hogy bárcsak újra láthatnám az Opera produkcióját.

A Werther a címszereplőn bukhat el. A latin hanggal megáldott (ugyanakkor középregiszterben szépnek egyáltalán nem ható), Arturo Chacón-Cruzé nem a partnerekkel, nem a partnereinek játszott: ezért a karaktere (melynek így meghatározó vonása lett az önsajnálat, a fájdalomban tetszelgés), egy pillanatra sem lett szerethető, szemben a Nyári játszotta Wertherrel. Nyári nyersebb hangja jobban szolgálta a szerepet. És Nyári mindvégig az előadás másik nagyszerű énekesének, a Charlotte-ot alakító Schöck Atalának a partnere, a társa volt: páros magányt jelenítettek meg. Nem egy szenvelgő, önimádatra hajlamos férfi kissé szánalmas vágyakozását. Az ő Wertherében talán kevesebb volt a tűz, ugyanakkor több volt benne az elevenség, és az Osszián-ének kivételével hangban is erőteljesebbet produkált, mint az egyértelműen csak a csúcsáriákra, a saját megjelenésére figyelő Chacón-Cruz. Ugyanakkor az is világos volt (főleg a tapsok intenzitása alapján), hogy Schöck Atala mindenki fölé nőtt. A Werther (november 5-én) róla szólt. Elsősorban a levéláriát énekelte fenségesen, magabiztosan, átélten.

A testvérét, Sophiet adó Celeng Máriával szemben ő gyakran vibrált: ám a két testvér közti énekstílusbeli különbség is hordozott jelentést. Celeng Mária egy kedves, a nagy szerelmet még nem értő fruskát adott, csilingelve a szólam nehéz díszítéseit, remekül ábrázolva Sophie naiv báját. Minden sötétebb vibrálás nélkül.

Nem véletlen, hogy a Bastille-előadást emlegetem, hiszen annak a nagy, felülmúlhatatlannak tetsző előadásnak és az operabélinek is Michel Plasson volt a karmestere. Plasson, ha nem is művelt csodát, a franciás, lírai játékstílusra rá tudta venni az Operaház Zenekarát (bár az ültetési renden változtathatott volna, hogy például a fontosabb szerepet kapó hárfa még hallhatóbb legyen), de arra nem, hogy az makulátlanul, a párizsi operazenekarhoz hasonló finom hangokat, rezgő pianókat megszólaltatva játsszon. A Zenekar, ahogy rögtön a nyitányból is kitetszett, jobban érezte magát a crescendókban, a végjátékokban, a sötétebb színek mozgatásakor. Az egyik leghatásosabb jelenet így az első felvonás zárlata lett, mikor is Werther egyedül maradván rádöbben, hogy szerelmét eljegyezték, és kiordítja magából bánatát.

Fotók: Nagy Attila

Jules Massenet: Werther (Magyar Állami Operaház)

Szöveg: Édouard Blau / Paul Milliet / Georges Hartmann. Díszlettervező: Horesnyi Balázs. Jelmeztervező: Kovács Yvette Alida. A gyermekkar vezetője: Gupcsó Gyöngyvér. Dramaturg, magyar nyelvű feliratok: Kenesey Judit. Angol nyelvű feliratok: Arthur Roger Crane. Karmester: Michel Plasson. Rendező: Szikora János.

Szereplők: Arturo Chacón-Cruz, Nyári Zoltán, Haja Zsolt, Busa Tamás, Szerekován János, Egri Sándor, Schöck Atala, Celeng Mária, Haris Nadin, Irlanda Gergely

Facebook Comments