Igen, Fekete Ádám darabjának „üzenete” éppen ennyi: a zenére táncolni, az életet élni kell.

A darab LETÖLTHETŐ innen

„Az „abszurd” szó eredeti jelentése „talajvesztett”: abban az értelemben, hogy „gyökértelen.” Mondjuk, ahogyan egy virág talajvesztetté válik, ha leszedjük, hogy vázába tegyük. A reggeliző asztalt díszítő virág az abszurd élet példája. Ha megpróbáljuk beleélni magunkat a helyébe, érezni fogjuk a kényszerítő vágyat, hogy gyökeret verjünk, gyökeret, bármilyen talajba. A gyökértelen virágnak ez a vágya az abszurd életérzés.” – írja önéletrajzában a cseh filozófus, Vilém Flusser.1

„A child stands motionless.
He holds a bottle in his hands.
There’s a ship in the bottle.
He stares at it with eyes
that do not blink.
He wonders where a tiny ship
can sail to if it is held
prisoner in a bottle.
Fifty years from now you will
find out, Captain Martin,
for the sea (large as it is)
is only another bottle.”2
– írja Richard Brautigan, idézi Fekete Ádám.

„Fontos kellék: egy kazettásmagnó, akár a színen, akár színen kívül, amiből, ha kell, ha nem, latin zene szól.
Nem kevésbé fontos kellék: egy palackban úszó kishajó, örökké a szereplők keze ügyében. A szereplők gyakran vizsgálgatják, mintha mintegy saját magányukat és kétségbeesésüket vennék közelről szemügyre.
Minden szobának és térnek, egyúttal minden szereplőnek önálló zenei nesz-atmoszférája van, saját nyugalma vagy nyugtalansága. Ezekbe sokszor más szobák és terek, valamint szereplők neszei is áthallatszanak, mintha szomszédos lakásokba, a vékony falakon keresztül.”3 – írja Fekete Ádám.

Fekete Ádám nem színdarabot, hanem színházat ír. Sőt, nem is színházat, hanem létezést. Egyfajta létezést, egy bizonyos fajta életérzést, ha úgy tetszik, abszurdat. Szereplői magányos, elhagyatott lelkek, tehetetlen, üvegbe zárt kishajók, vázából kertbe vágyó lábatlan virágok. Élettől duzzadó nők és férfiak, életük virágjában. De mintha titkos kór támadta volna meg őket, csak várnak, várnak, hogy vegye és vigye őket már el végre valaki. Valahová. Vagy jöjjön be. Hiszen nyitva. Szeretetéhségük mindent felfal. Szerencsére a háttérben, mint egy mantra, szól a latin zene, az apától kapott szeretet és életöröm emléke, csak épp már nem tudjuk, mit kell csinálni vele. Csak lüktet, mint a magányos emberek ágyéka, szíve. (Ha kell, ha nem.)

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Fekete Ádám szereplőit nem pszichéjük határozza meg. Nem interperszonális kapcsolataik, viszonyaik által „valakik”. Hétköznapi létezésük – mozdulataik, lépteik, megtorpanásaik, lélegzetvételük, arcizmuk rándulása, beszédhangjuk, csuklócsontjuk koppanása az asztalon – végső soron konstruált, „önálló zenei nesz-atmoszféra”. A kapcsolat ezek között a neszek, zajok között jön létre, ahogy egy társasházban áthallatszanak a hangok a vékony falakon keresztül: olykor véletlenszerűen, olykor az élet értelmének csodálatos bizonyítékaként „csendülnek” össze, képeznek ritmust az időben, mintha volna közöttük összefüggés, ok-okozati viszony. Mintha az egyhelyben tespedő idő végre felemelné a seggét, hogy elinduljon, haladjon, és ahogyan kell, eljusson Á-ból B-be: hogy a jelen végre múlt legyen, különben nincsen jövő.

A talajvesztettség a magány megtapasztalása, ám amint kimondjuk, üres fecsegéssé válik. (V. F.)

„Nem akar engem valaki? Nem akar elvinni valaki? Akárki. Nem szeretne valaki, nem kellek valakinek?” – kiabálja a nézőknek Barbara, miután Kornél nem jött el a várva várt randevúra. Botond nem bír hazamenni beteg feleségéhez, kétségbeesetten üvölti, hogy ő ezt a terhet nem cipeli tovább, vegye le róla valaki. Szabolcs retteg, hogy eltűnik, Dávid pedig nem találja a tárgyalóterem kulcsát, márpedig tárgyalni csak ott lehet. Judit és Rozi egymásra utaltságukban eggyé válnak, ez a hazaérkező Botondnak fel sem tűnik. Kornél a „csak úgy”-tól fél, a céltalan, önmagáért való létezéstől, ezért inkább a vacak mikrós kaját választja Barbara főztje helyett. A terhes Emőke valódi terhet cipel, vagyis életét kitölti terhe cipelése, és ebbéli állapotában már nem tud leguggolni, hogy megvigasztalja a kétségbeesett Barbarát.

A szereplők helyzete egyszerre banális és metaforába sűrített költői kép, mely olykor – akár az egyre átlátszóbbá váló Szabolcs esetében, akire a villamoson még egy nő is ráül – örkényi abszurdot idéz. Emese takaros és üzemképes étterméről beszél, mely bár nyitva, mégsem tér be senki; az áthallás a saját és a kisvendéglő sorsa között tragikusan nyilvánvaló.

A szereplők életének tere belső életük tere is. A fejére dobozt húzó Barnabás eljut a végső regresszióig, a teljes befelé fordulásig. Az önmagát a világtól megfosztó ember látványa nevetséges, mert gyerekes, de kétségbeejtő is, mert végletes. (Csak a gyerek tud ennyire végletes lenni, mert még nem fél a haláltól.) Fekete Ádám egyetlen szereplőt emel ki: Anát, a lisszaboni lányt, aki (Brautigant idézve) angolul telefonál egy halottnak, hogy elmondja neki, mit érzett, és hogyan reagált, amikor a halottról megtudta, hogy halott. Mert tudja, hogy ő biztosan értené a viccet. És együtt nevetne vele. Ana, mióta elvesztette szerettét, a világot járja. Betér Emese elhagyott vendéglőjébe, mely most már (hiszen a külföldi szereplő megjelenésével mindenki más „magyar” lett) szülőföldünk metaforájaként hever előttünk ugaron. Ana rendel egy kávét, szóba elegyedik Barnabással, meghallja a zenét, és táncolni kezd. Mert az ilyen zenére táncolni kell.

Igen, Fekete Ádám darabjának „üzenete” éppen ennyi: a zenére táncolni, az életet élni kell.

“Mindenki ismeri a talajvesztettség érzését, mégpedig saját tapasztalatból. Ha valaki úgy véli, hogy nem ismeri, az csak úgy lehet, hogy rendre sikerült elfojtania magában. Van, akinek a talajvesztettség az az életérzés, amelyben úgyszólván objektíve létezik. Olyasvalaki ő, aki talajvesztetté vált, vagy úgy, hogy az őt óvó valóság öléből kitaszíttatott, vagy, mert úgy döntött, hogy a csalókának megismert valóságot önként taszítja el magától. Ő laboratóriumként szolgálhat mások számára. Mondhatjuk, hogy az ilyen ember intenzívebben létezik, amennyiben „létezés” alatt a talajvesztettségben élt életet értjük.”

Bár a fenti idézetet Flusser önmagára, saját életére értette, azt hiszem, a Csoportkép oroszlán nélkül (is) ilyen laboratórium. Olyan aspektusból láttatja életünket, ahonnét a létezés megannyi apró rezdülése öröm és mindent elsöprő diadal a pusztulás fölött: természetes fényben.

Fotók:
Az előadásról készült fotó Toldi Miklós munkája
Fekete Ádám portréja Hajmási Péter munkája

1 In: Vilém Flusser: Talajvesztetten (Bodenlos), 1992, Gáspár Ildikó fordítása.

2 „A gyermek mozdulatlanul áll./Kezében üveg./Az üvegben egy hajó./ Bámulja a hajót, nem pislog./ Azon töpreng, a kishajó / hová is mehetne /mikor egy üvegbe van zárva./ Mához ötven évre/ rájössz, Martin kapitány,/hogy a tenger (legyen bár akkora, amekkora) /csak egy másik üveg.” (Gáspár Ildikó nyersfordítása)

3 Idézet a darabból.

Facebook Comments