Ascher a sokszereplős Csehov-drámák polifóniáját rezignált érzékenységgel, egyszerre búsítón és nevettetőn ábrázolja. A reménytelenségünkkel mulattat.

Ascher Tamás világszínvonalú Csehov-rendező nemzetközi referenciasorozata a Katona József Színház 1985-ös Három nővérével kezdődött. Az a produkció sok ország sok városában vendégszerepelt (például Bochumban is, Claus Peymann igazgatása alatt). 1990-ben a Katona Platonovja, amelynek a párizsi Odéon Színházban volt a premierje, az év legjobb külföldi előadása díjat nyerte a francia kritikusoktól. A 2004-es Ivanov szintén nem keveset utazott, számos turnén vett részt és hozott haza díjakat. (Csoda-e, ha héthatárban izgatottan várjuk a Katona József Színház decemberre kitűzött Sirályát?!) Az Ivanov óta Ascher Tamás nem vitt színre Csehovot Magyarországon. Viszont Helsinkiben 2008-ban megrendezte az Ivanovot, Sydneyben 2010-ben a Ványa bácsit, 2015 szeptemberében pedig Bochumban a Cseresznyéskertet. Ez utóbbi drámát egyszer már színpadra állította, harminc évvel ezelőtt Kaposváron. Mostani munkája azonban inkább köthető az újabb kori Csehov-rendezéseihez, mint a nyolcvanas évekbeliekhez. A XXI. századi Ascher-féle Csehovok a XX. századra utalnak vissza világukban, érzetükben. Egyáltalán nem nosztalgikusan, hanem inkább kutatón és mutatón. (De a matatón és a kataton szavaknak is lehetne helyet találni a mondatban.)

Ascher a sokszereplős Csehov-drámák polifóniáját rezignált érzékenységgel, egyszerre búsítón és nevettetőn ábrázolja. A reménytelenségünkkel mulattat. A szöveg értelmezése minuciózus. (Van olyan megszólalás a Cseresznyéskertben, amelynek szándékára, miértjére én történetesen a bochumi előadás alatt jöttem rá.) A hősök kapcsolatai, interakcióik irányai tisztábban állnak előttünk, mint amennyit ők maguk sejtenek magukról. Érdekes, hogy a bochumi Cseresznyéskert műsorfüzetében szereplő előadásfotók szinte mindegyike lendületes akciót ábrázol. Elmosódnak a figurák, olyan sebességgel ütődnek össze, vagy menekülnek egymás mellől. A rendezés olykor a szélsőségekig is elmegy, a nyers komikum vagy az üdítő groteszk is jól működő eszköze ahhoz, hogy a hősök céltalan aktivitását érzékeltesse. Bár ez a hars változékonyság jellemzőbben vonult végig a sydneyi Ványa bácsi-előadáson, mint a bochumi Cseresznyéskerten.

Der KirschgartenA bochumi Schauspielhaus Csehov-előadása nyitott színpaddal indul. (Akárcsak a sydneyi Ványa bácsi, amelyet New York-i tájelőadáson láttam 2012 nyarán.) Ez a rendezői megoldás alighanem azt a célt szolgálja, hogy ne egy függönyhúzás gyors aktusával kapcsolódjunk be a produkció világába, hanem fokozatosan. Általában az játszódik le ilyenkor a nézőben, hogy elfoglalván a helyét, vet egy pillantást a színpadra. Kopott, leharcolt, tágas enteriőrt észrevételezhet. (Aki látott már Khell Zsolt tervezte Ascher-féle Csehovot, az szinte oda is köszönhet a díszletnek mint ismerősnek.) A színpad hátsó részében mellényes férfi ül, retró állólámpa alatt könyvet olvas. Ezután a néző fészkelődik egy keveset, vált pár szót a partnerével, szemügyre veszi a szomszédait, elfeledkezik a színpadról. Majd jön egy pillanat, amikor hirtelen eszébe jut a közönségnek, hogy miközben ő zsizseg a zsöllyében, a színpadon egy színész már szerepben van, dolgozik. Ekkor a közönség csöppet talán elrestelli magát, elcsöndesül, kész ráfordulni az előadásra. Optimális esetben pont ekkor kezdődik el a játék. Bochumban úgy, hogy a várakozó Lopahint elnyomta a buzgóság, mialatt nem figyeltünk rá. De a vonatfütty hangjára felriad, s ahogy felugrik, felborítja az állólámpát. A zaj pedig megrémíti a színre zilált öltözetben bejött Dunyasát, aki épp gyertyát gyújtani készül a gyerekszoba kisasztalán. A felütés jellegzetesen ascheri: iróniával láttatott, életes akció, hirtelen, dinamikus ritmusszerkezetű színpadi mozgás. Összetevők: sutaság, igyekezet, magá(ny)ba feledkezettség.

A színpad, a Cseresznyéskert Khell Zsolt tervezte helyszíne okoz némi fejtörést. A díszlet tágas, magas, zárt falak közé helyezett osztott, nem teljesen áttekinthető teret alkot. (Akusztikailag nem lehet panasz: úgy hallani tökéletesen minden szereplőt a nem kis méretű színpadon, hogy akkor sem kell feltűnően fokozott hangerővel beszélniük, amikor távol állnak egymástól vagy tőlünk.) Foltokban kilyukadt, agyonjárt padlószőnyeg. Hátul elpiszkolódott függönyök takarnak nagy ablakokat. Sok megkopott öntöttvas radiátor. Alig néhány bútor: bordó műbőr ülés, egyszemélyes és kanapéverzió. Balra elöl gyerekasztalka, kisszékek. Közelükben a százéves szekrény, homályos üveglapja mögött főleg könyvek és néhány játék. A fent keresztbehúzódó álmennyezetbe négyzet alakú neonfényű világítóelemek épültek. (Az egyik kiégett.) Aprólékosan kidolgozott minden: precíz foltok, hámlások, mállások. Nincs nyoma valaha volt szépségnek, csak lepusztultságnak.

Ami szöget üt az ember fejébe, az a faburkolat jobb oldali rekeszfalrésze. Olyan fachok, amilyenekben a szobakulcsokat tartják a szállodákban. Fölötte elkoszolódott, „fél hét lesz” állapotban megdermedt falióra. Mellette két egyforma, kör alakú folt. Mintha itt valaha függött volna még két óra. Talán a New York-i és a tokiói időt mutatta? A túloldalon a kétszárnyú ajtó fölötti függönytartó és az elhalványodott kijárat jelzés is arra enged következtetni, hogy a ház régebben nem csupán egy családot szolgált, hanem nagyobb közönséget. Meg vagyunk lepve a gondolattól, de elképzelhető, hogy itt egykor hotelt működtettek a Gajev szülők vagy nagyszülők? Netán Cseresznyéskert nevű panziót? A cseresznyéskert egyébként nem látszik, csak a fehérsége fénylik fel a szereplők arcán, amikor kinyitják az ablakot. (Ez már annak idején a kaposvári előadásban is így volt.) Egy másik ajtót rögtön becsap a huzat.

Ha mindent szemügyre vettünk, megpróbáltuk definiálni a helyszínt, és nem jutottunk dűlőre, akkor ideje a lelki lábunkkal egy lépést hátrálni és tágabb összefüggésben nézni a dolgot. A színhely lepusztultságát hová datáljuk vajon? Nem történelmi méretben mutatkozik-e ez az átvittebb értelmű hely, ahol egy valójában soha nem létezett fénykor elszürkült lenyomata látszik halványan? Olyan időszakban vagyunk, amikor a régiről már rég kiderült, hogy nem működik – mint egy fenntarthatatlan SZOT-üdülő –, de az új sem kecsegtet semmi olyasmivel, amiért érdemes volna akár csak két szalmaszálat is keresztbe tenni. Egyáltalán: tudomást venni a realitásokról, amelyek semmi jót nem ígérnek. De talán ajánlatos ennél is jobban elszakadnunk a konkrétumoktól. Az utóbbi évtizedekben a magyar Cseresznyéskert-interpretációknak és/vagy -percepciónak fogas kérdése, hogy miképpen lehet a cseresznyéskertet és tulajdonosait olyan kultúrahordozóként ábrázolni, illetve felfogni, amiért kár. (Horribile dictu: Bochumban akár úgy is tűnhet, hogy mi, 2015-ös magyarok vagyunk a cseresznyéskertiek, akik csak herdálunk, miközben szinte semmiféle értéket nem látszunk képviselni.)

Der KirschgartenLjubov Andrejevna Ranyevszkaja és sleppje megérkezik a vasútállomásról, halljuk kintről a kölcsönös örömködést, majd színre lépnek hőseink. Azonnal feltűnik, hogy Gajev és a húga, Ljuba nagyon szép testvérpár. A báty, Martin Horn nyúlánk, vékony, őszülő hajú, alkatilag elegáns férfi. Minden bizonnyal jól áll neki a biliárdozás. Nem ab ovo szószátyár ember, gyakran inkább a csönd vagy a helyzet ellen beszél. Amikor például megemlíti, hogy állást kínáltak neki a bankban, ezt voltaképp csak azért mondja, mert hátha így Varjának, az unokahúgának nem kell feleségül mennie Lopahinhoz, akit láthatólag nem kedvel. (Itt tulajdonképpen már a második felvonásban megtörténik, hogy Lopahin visszautasítja Varját.) Bettina Engelhardt Ranyevszkajája ugyancsak magas, sudár, dekoratív nő, aki nyugodtan kiadhatná magát harmincasnak. (Kicsit talán fiatal ahhoz a történethez, amely szerint kedveskedett a kisgyerek Lopahinnal, de ettől már Kaposváron is el lehetett tekinteni, ahol Igó Éva jóval fiatalabban játszotta a szerepet.)

Van ebben az asszonyban bakfisosság, játékosság, felszínesség és határozott közönségesség is. Nem az öltözködésében vagy a megjelenésében, hanem női mivoltának folyamatos működtetésében. Ahogy célzatosan teszi-veszi magát, a lábát hegyezi hol Lopahinnak, hol Petya Tromifovnak. Miközben alig leplezetten szeretői státusban tartja az inasát, Jasát. (Felsejlenek szexuális viszonyok. Ha nem tévesen olvassuk a jeleket, akkor talán a színre sebtében felöltözve érkezett Dunyasa és a később szintén félregomboltan előkerülő Petya Trofimov is érintkeznek testileg.) Engelhardt Ljubája nem ideges vagy aggodalmas típus, a harmadik felvonás báljában is könnyedén forgolódik. A cseresznyéskert eladása fölötti megrendülése egy ájulásban kulminál. Összeomlása akkorra tehető, amikor Lopahin, a már kissé kapatos új tulajdonos hevesen nekitámad. Ekkor rogy le az asszony Ánya szobájának ajtaja elé. Meztelen vállú fekete ruhájában és a hosszú, felhúzott lábával úgy fest, mint az a fekete gólya1, amelyet Khell Zsolt dísztárgyként helyezett el az első felvonásra a szoba hátuljában. (A későbbi felvonásokra a bútorok megfogyatkoztak, az ablakok és a függönyök eltűntek, amitől még szomorúbbá, kietlenebbé és huzatosabbá vált ez a hely.) Ranyevszkaja halálos gubbasztása az ajtóban és Ánya kétségbeesett igyekezete, hogy lábra állítsa őt – ez a felvonásvég a kissé egyformán lomhán folydogáló produkció legerősebb, leghatásosabb jelenete. (A premier utáni második előadást látom. Nincs hőfoka.)

Bettina Engelhardt és Martin Horn testvérpárja egy fejjel kimagaslik. Feljebbvalók mindenkinél. Kivéve, amikor a gyerekbútoron ülve hallgatják Lopahin tervét a cseresznyéskert kivágásáról és a birtok szétszabdalásáról. Előbb még az asszony kezébe akadt egy búgócsiga. Megpörgeti és végighallgatják csöndben, hommage à Trois soeurs. (A gyerekszoba elsősorban Grisához, Ranyevszkaja vízbe fulladt kisfiához tartozik, amint az asszony megrendültségéből ez kiderül.) Gajevék mellett leginkább Roland Riebeling Lopahinja törpül el, aki egyáltalán nem kelti a cselédlétből kivakarózott, egészséges, erős muzsik benyomását. Inkább olyannak hat a puhány alakjával, egybefolytságával, x-lábú járásával, mint aki földművelőként vagy fizikai munkásként eleve nem vált volna be, ezért kellett magának más hasznos, pénzkereső tevékenységet keresnie. Van egy szép, esendő, árulkodó pillanata, amikor a harmadik felvonásban kiböki, hogy ő vásárolta meg a birtokot. Ranyevszkajára néz közben, úgy, mint aki a cseresznyéskertet neki vette. Tálcán kínálja magával együtt. Ez a kimondatlanul is fals ajánlat vezet az asszony kiborulásához a házibálon, amelynek vendégserege hozzávetőleg úgy fest, mint annak idején a Katonában az Ivanovban a Lebegyevéknél bulizó szánalmasan divatozó, tupírkontyos dámák.

A szereplőgárda fiataljai közül a Varját játszó Kristina Peters játéka mutatkozik a legpuhábbnak és legérzékenyebbnek. Egy lány, akiben majd elvész egy anya. Pedig úgy tudja átvinni az alvó Ányát a szobájába, olyan gyengéd óvatossággal, mint egy kisgyereket. Később minden csalódottságát beleszorongatja egy Eiffel-tornyos kulcstartóba – amelyet Ánya hozott neki kedves szuvenírként Párizsból –, mielőtt odavágná az új háziúr, Lopahin elé a kulcscsomót. Ányaként Sarah Grunert szolid nevelődéstörténeten megy keresztül. A végére, az elutazáshoz Szakács Györgyi jelmeztervező már amolyan Petya Trofimov-os inget ad rá. Torsten Flassig Petyája erős belső fűtöttségű, karakteres szemüveges-bajuszos szőke fiatalember, aki a bársonyzakójával és a cigarettázó kéztartásával máris igazi értelmiséginek mutatja magát. Küllemével, mozgásával és hihető szerencsétlenkedési akcióival kelt figyelmet a Jepihodovot adó Marco Massafra. Tulajdonképpen minden további szereplőről mondható jó szó az övet és nadrágszíjat hordó Szimeonov-Piscsiktől (Jürgen Hartmann) a Ranyevszkaja melltartóját is elővarázsoló Sarlotta Ivanovnán (Therese Dörr) át a váratlanul előbukkanó vándorig. Utóbbiként Yousef Hasan megjelenése ütésszerű hatást kelt: mintha a társaság szembekerülne egy menekülttel 2015-ből.

Firszet tökéletes illúziót keltő idős férfi színész adja, a magas, vékony, hosszú ősz hajú, szakállas Heiner Stadelmann. Neki külön világa van ebben a házban, őt benőtte a múlt. Áll, amennyire tud, feszesen, jobb keze reszket a Parkinson-kórtól. Időnként magában beszél, világos szeme valahová távolra néz. Ismeri a rendet, és szolgál még mindig. Megfújdogálja az asszonya kávéját, ha forró. Nyilván elképzelhetetlen, hogy ő a gazdái társaságában üljön, de egyszer mégis leül. Olyan ez a gesztus, mintha a rendező is szemlélődne. Ki láthat bele a másikba, hogy pontosan tudja, mikor mit miért csinál?

A negyedik felvonás távozási előkészületében Ranyevszkaja nekiindul, s úgy tetszik, hogy egy színházi függönyt húz maga után. Akárha ez volna a legfontosabb, legőrzendőbb tulajdona. Talán az is. Színház ez, mi más.

Fotók:
Jelenetek a Cseresznyéskertből. Diana Küster felvételei

1 A fekete gólya (ciconia nigra) ritkább és értékesebb más gólyáknál. Élőhelyét veszélyezteti a fakitermelés, hiszen a fészkét akkor is elhagyja, ha a közelben kivágják a fákat.

Facebook Comments