Ez Oroszországban is így van: az emberek azt keresik a kortárs színházban, amit kortárs szöveggel lehet kifejezni, ha csak nem a szórakozás és az időmúlatás a fő cél.

A pétervári Alekszandrijszkij Színház – Pétervár legnagyobb, tulajdonképpen nemzeti színháza – magyar drámákat mutat be egy felolvasószínházi sorozat keretében ezen a héten. Esterházy, Térey, Pintér Béla, Fekete Ádám szerepelnek a programban. A program motorja Okszana Jakimenko irodalomtörténész, műfordító, tolmács. Jakimenko a Szentpétervári Állami Egyetem bölcsészkarán magyar irodalmat és fordítást tanít, magyarról és angolról fordít, többek között Krasznahorkai László, Eszterházy Péter, Csáth Géza, Parti Nagy Lajos, Forgách András műveit ültette át oroszra. Pintér Béla és Fekete Ádám most felolvasott darabjait is ő fordította.

– A most felolvasandó drámákat te válogattad ki? Miért éppen ezek a darabok érdekeltek?

– A magyar felolvasószínházi sorozat az Alekszandrinka Új Színpadának (az Új Színpad az Alekszandrijszkij Színház hatalmas, új épülete három színpaddal – a szerk.) projektjének a része, melyet az Új Színpad dramaturgja, Jekatyerina Bondarenko (aki maga is drámaíró, Teатр.doc dokumentum-sorozatok kurátora) és Olga Kammari színházi kritikus szerveznek. Ők kerestek fel, hogy beszéljek nekik a magyar színházról, mert én már sok darabot lefordítottam, és sokat írtam a témáról – többek között a „Mavzolej és Kazematy” (Mauzóleum és Kazamáták) című kortárs magyar dráma válogatás bevezetőjét, aminek a második kötete 2009-ben jelent meg oroszul. Elsősorban ezeket ajánlottam figyelmükbe és még néhány tucat drámát, melyekből legalább egy-két jelenet lefordítottam én vagy a kiváló moszkvai műfordító, Darja Anyiszimova. A szervezők négy drámát választottak, olyanokat, amelyek valami miatt megtetszettek nekik, mert izgalmasabbnak tűntek, vagy nálunk nem nagyon látni az orosz színpadokon, például verses drámát, így került be Térey János Asztalizenéje. Sokféle szöveggel dolgoztam már, ezek között persze van olyan, amit csak magyarországi színpadokon tudok elképzelni. Például Pintér Béla Titkaink című darabja nagyon érdekesnek tűnt a szervezők számára, de végül a Sütemények királynőjénél maradtunk, mert a magyar táncházak és a népzenei kultúra mégis csak egzotikum Oroszországban (azzal együtt, hogy amúgy a Titkainkban szó van a közös múltunkról is).

– Egy ilyen felolvasásnak mi volna a célja? Orosz rendezőkkel magyar darabokat megismertetni, „eladni”? Vagy inkább valamiféle bemutatás, megmutatás a cél, további konkrét feladatok nélkül?

_DSC5952– Elsősorban a magyar kortárs drámát szeretnénk bemutatni, hiszen az orosz nézőnek csak nagyon homályos elképzelése lehet a magyar drámáról: vélhetően Örkényt ismeri, rajta kívül talán még Gyárfás Miklós és Szakonyi Károly nevét. Régen voltak persze kezdeményezések, a hetvenes években például kétszer szerveztek magyar színházi évadot a Szovjetunióban. Később is jártak nálunk magyar színházak, de ők többnyire nemzetközi vagy orosz klasszikusokat játszottak (mint például a Katona József Színház), kevés volt az igazi kortárs dráma. Tavaly októberben jártak Péterváron Vidnyánszkyék és Mundruczóék, de az ő előadásaik furcsamód pont ugyanabban az időpontban voltak, így a nézők csak egyet láthattak közülük. 2009 óta újabb drámakötet sem jelent meg. Vagyis itt volt az ideje, hogy az orosz közönség – ebben az esetben főleg a szakma – lássa és hallja a kortárs magyar drámát. A felolvasások után mindenképp eljutunk az eszmecseréig, de persze előfordulhat, hogy egy-egy felolvasott drámából egyszer előadás is lesz.

– Amikor a darabokat válogattad, mit tapasztaltál? Fontos ma Magyarország a kortárs szöveg – szándékosan nem mondok „drámát”.

– Sok a színdarab – de hogy mennyire színháziak vagy színpadra valók a szövegek, az más kérdés. Tény, hogy a kortárs színház legfeljebb kiindulópontként használja a klasszikus szövegeket. Ez Oroszországban is így van: az emberek azt keresik a kortárs színházban, amit kortárs szöveggel lehet kifejezni, hacsak nem a szórakozás és az időmúlatás a fő cél. A szöveget itt tágabb értelemben használom, nem csak verbális elemekről van szó – a mai világ egyre vizuálisabb. Amire kevesebb példát láttam Magyarországon, az a kortárs szöveg és a helyspecifikus színház kereszteződése (talán csak TÁP-nál volt ilyen, de persze lehet, hogy nem látom át az egész magyar színházat). Nálunk viszont egyre népszerűbb ez a jelenség, például a Tocska dosztupa (Elérési pont) fesztiválon 2015-ben több ilyen előadást láttam, és roppant érdekesek voltak.

– Nálunk sokszor tűnik úgy, hogy az idősebb rendezőgenerációt nem érdekli a kortárs szöveg. Ez Oroszországban is így van? Szerinted miért?

– Szerintem mindig ez volt a helyzet: van, aki figyel ezekre a szövegekre (a „nagyok” közül) és van, aki nem. Oroszországban ez biztonsági kérdés is: a kortárs szövegek gyakran tele vannak obszcén szavakkal, és a mai orosz törvények miatt nagyon vigyázni kell a színpadon elhangzó trágár szavakkal. Egy vidéki színházban, ahol a közönség sokkal konzervatívabb, eddig is nehéz volt kortárs szöveget bemutatni a színházban, de manapság a fővárosi közönség finoman szólva se mindig nyitott.

– A „magyar hét” egy sorozat része. Eddig dán és észt darabok felolvasása történt meg. Mik a tapasztalatok?

– Mindegyik nagyon érdekes volt, sokan eljöttek, főleg fiatalok, az előadások után órákig beszélgettek. Decemberben lesz egy „összefoglaló”: a közönség ki fogja választani mindegyik „hét” legsikeresebb darabját, és azokat még egyszer elő fogják adni.

– Fordítóként most épp mind dolgozol, milyen terveid vannak?

– Novemberben jelent meg Kádár János utolsó beszéde (mint levéltári szöveg, a kommentárjaimmal és egy cikkemmel), most pedig egy nagyobb Márai-köteten kezdünk dolgozni egy moszkvai kollégámmal, Ivan Szamoskinnal. És nagyon remélem, hogy a héten bemutatott darabok bekerülhetnek egy újabb kortárs magyar drámakötetbe – a szándék már megvan, és hamarosan le is fogunk ülni a kiadóval.

Az interjút készítette: Tompa Andrea

Facebook Comments