…Zsótér mintha ezúttal jobban bízott volna a szöveg erejében, mint a korábbi előadásokban.

A macska nemigen mászik a bádogtetőre a kecskeméti Katona József Színház előadásában. Az események egyetlen szobában zajlanak, Maggie/Margit és Brick hálójában, elvégre ott történik és nem történik meg minden, ami fontos. Amikor a komoly-komor dialógusokat mind infantilisabb, elrajzoltabb közjátékok zavarják meg, nyilvánvalóvá válik, hogy a szoba nem szigetel el a külvilágtól, és annak idiotizmusa meghatározza a szoba lakóinak másképpen természetellenes viszonyát is. Idővel, ahogy a játék halad tovább, azt is megértjük, hogy a helyzet ennél komplikáltabb.

macska_a_forro_badogteton

Fotó: Walter Péter

Túlzás volna azt állítani, hogy a huszadik századi, félklasszikus amerikai drámák színrevitele meghatározóan fontos fejezetet jelentene Zsótér Sándor rendezői pályáján, de ezirányú érdeklődése az utóbbi időben láthatóan megélénkült. Noha a kilencvenes évek végén, illetve a kétezres évek elején is megrendezte Az ügynök halálát (Szegeden, majd az Ódry Színpadon, Fejének belseje címen), e bemutatók szakmai sikerük ellenére is csaknem elszigeteltek maradtak az alkotói életműben. A darabválasztást – legalábbis a szegedi bemutató esetében – alighanem éppúgy meghatározta a főszereplő (a pályája csúcsán lévő Király Levente) személye, mint sok évvel később a Vágyvillamos címmel a Radnótiban bemutatott Williams-dráma, A vágy villamosa, illetve a tavalyelőtt Kecskeméten színre vitt O’Neill-darab, a Hosszú út az éjszakába műsorra tűzését. Ám utóbbi két esetben nem (pusztán) arról van szó, hogy egy jelentős művésznek kellett megfelelő szerepet keresni, hanem arról, hogy maga a szereposztás már része a konvencióktól eltávolodó, az alapművek sokat emlegetett problémáit részben-egészben felülíró rendezői koncepciónak. Vagyis Zsótért feltehetőleg nem csupán a színészeknek nyújtható szereplehetőségek vonzzák a szakmailag igen vegyes megítélésű darabokhoz. Ráadásul a három amerikai félklasszikus közül bizonyosan Tennessee Williams a legproblematikusabb (merthogy a legfrappánsabb, leginkább gördülékenyen fogalmazó, mondandója érvényesítéséhez bármely hatáseszközt meglehetősen gátlástalanul felhasználó) szerző, akinek A vágy villamosa után most újabb darabját, a Macska a forró bádogtetőn-t vitte színre a kecskeméti Katona József Színház Ruszt Stúdiójában. Zsótér a színház honlapján olvasható interjújában beszél is arról, hogy „a színháziak” giccsnek gondolják, ezért nézik le ezeket a darabokat.

Önkritikusan el kell ismernem, a Willams-drámákba magam sem láttam bele soha azokat a mélységeket, melyeket Zsótér Sándor feltehetőleg beléjük lát, sőt, az a közhelyes mondandó, amely majd’ mindegyik mű közös nevezőjeként megfogalmazható (ha a kibírhatatlan, ellenséges, nyárspolgári világba nem illeszkedsz be, vagy az pusztít el téged igen gyorsan, vagy te pusztítod el magadat szép lassan) mindig is irritált. Az ugyanakkor nyilvánvaló, hogy egy előadás erejét, jelentőségét nem az alapmű irodalmi értéke határozza meg, és arra, hogy ezek a drámák fontos előadások alapanyagai lehetnek, többek között éppen Zsótér Sándor korábbi rendezései szolgáltak példaként. Színpadi megvalósításuk pedig azt mutatja, hogy problémáikkal Zsótér is tisztában van.

Az utóbbi három bemutató közös vonása a szöveg – új fordításon alapuló – átdolgozása, frissítése. Erősek a stiláris változtatások, mai szlenget hallunk a színpadról, amerikai nevek, helységnevek változnak magyarra, mintha csak a történések átélhetővé tétele, közelhozása lenne a rendezői szándék – ugyanakkor viszont abszurd fordulatok, töltelékszövegek emelik el a dialógusokat a valóságtól. A tartalmi változtatások a Vágyvillamos esetében a legnyilvánvalóbbak, amelyet Zsótér voltaképpen monodrámává alakított, s azzal, hogy minden Blanche világán átszűrve jelent meg, illetve a valóság és a képzelet határai egy idő után elmosódni látszottak, az alapmű leegyszerűsített, közhelyes szembeállításai helyett az előadás egy formátumos, ám széteső személyiség különösen komplex drámáját mutatta meg. Ehhez persze az eredeti és koncepciózus rendezői értelmezésen túl kellett Kováts Adél kivételes alakítása is. Mint ahogy a Hosszú út az éjszakába bemutatójának is Trokán Nóra szerepformálása (illetve az ő személyiségéből, alkatából kiinduló koncepció) adta meg az eredetiségét és jelentőségét. A színésznő nem idősödő, ráncos Mary Tyrone-t játszott, hanem elbűvölő fiatal nőt – olyat, amilyen a fiatal Mary egykoron lehetett. És egyszerre mutatta meg az életnek nagy elánnal és naivan nekiinduló nőt, illetve a szenvedélybetegségén uralkodni nem tudó, szétesőben levő családanyát. Jeleneteiben már a látvány és a dialógus ambivalens viszonya is különleges feszültséget keltett. A koncepció problémájának az bizonyult, hogy Mary nem a főszereplője a drámának, nem állítható úgy középpontba, mint Blanche, így a férfiak egymás közti, kisebb intenzitású, jobban az o’neill-i szöveghez tapadó dialógusaiban a feszültség gyakran kihunyt. A Macska a forró bádogtetőn a három közül a legkevésbé feszes szerkezetű (vagy legalábbis a leginkább fragmentumokból építkező) mű; a három felvonásban más és más alak kerül fókuszba, hogy a komplett családi drámát a fókuszpontok egymásra vetítése adja ki. Meglehet, a konfliktusok korábbiakhoz hasonló újrapozícionáláshoz nem is egy, hanem három rendezői trouvaille-ra volna szükség… Ehhez képest Zsótér mintha ezúttal jobban bízott volna a szöveg erejében, mint a korábbi előadásokban. Az első rész feszült dialógusa – vagyis a Margittá lett Maggie hosszú monológja, amelyet Brick közbeékelt rövid válaszai szakítanak meg vagy beszédes hallgatása ellenpontoz – megmarad a reálszituációk szintjén. Mindaddig, ameddig egy harmadik szereplő be nem lép a már említett – Ambrus Mária által realisztikus aprólékossággal berendezett, de sok szimbolikus értékű, érvényű tárgyat tartalmazó – szobába, mert akkor karikatúraszerűen elrajzolttá válik a játék. A nyakatlan (vagy ahogy most elhangzik: nonyak) Pollit-gyerekként érett színésznő, Kertész Kata nyargal, visítozik keresztül a színpadon, de nem sokkal visszafogottabbak az Ida mamát (azelőtt Big Mamát) megjelenítő Csombor Teréz jelenetei sem. A családanya végletes infantilizmusát a színésznő már-már rajzfilmszerű, illetve operett-paródiára hajazó eszközökkel jeleníti meg. Miután ebben a felvonásban az ő jeleneteik a kontrasztot, illetve az éles elemelést szolgálják, e két színészi alakítás voltaképpen rendezői effektusként működik.

macska_trokan

Trokán Nóra. Fotó: Walter Péter

A második rész azután ezt az erősen stilizált, karikatúraszerű hangütést folytatja és fokozza. Big Daddy (a színlapon Robert Pollit) furcsa testtartásban és obszcén szóáradatot a színre zúdítva (ezzel a nézőtéren folyamatos kacagást generálva) érkezik meg. Ám a szavai mind jobban megkeményednek, és miután magukra maradnak Brickkel, gyorsan visszazökkennek a reálszituációk talajára. Feszült drámai dialógus következik, amelynek nagy része egy hagyományos Williams-előadásba is gond nélkül beilleszthető volna – a dialógust megzavaró közjátékok is kevésbé élesen elemeltek, mint az első felvonásban.

Ezek után a harmadik részben annak kellene megtörténnie, hogy Ida mama végletesen elrajzolt alakja is emberivé válik, megérteti saját, mély igazságát és ezáltal újrapozícionálja az első két rész konfliktusait. De ez mégsem igazán történik meg, legalábbis számomra nem. Érzem ugyan az alkotói szándékot és méltányolom Csombor Teréz látható odaadását, komoly színészi igyekezetét, de erősebbek a zavaró tényezők. Egyrészt túl közeli a korábbi két felvonás parodisztikus, effekt-szerű alakjának emléke ahhoz, hogy ez a figura igazi élettel telhessen meg és hihetővé válhasson. (Hogy ez mennyire színpadi törvényszerűség, mennyiben szakmai probléma és mennyiben saját befogadói pozícióm korlátainak mutatója, nem tudom teljes bizonyossággal eldönteni). Másrészt túlontúl is érezhető a szerkezet megkonstruáltsága, vagyis az, hogy éppen azért láttunk az első két felvonásban ilyen szélsőségesen karikírozott figurát, hogy „megváltozása” annál erősebben értelmezhesse újjá, helyezhesse más fénytörésbe a korábban történteket.

S mivel a családi tabló nem áll össze, az előadás maga is töredezett marad. Legerősebb pontjai az első két felvonás zárt dialógusai maradnak – nem függetlenül a bennük megnyilvánuló színészi erőtől. Trokán Nóra életrevaló, nyers, magától értetődően egocentrikus figurát teremt Margitként, aki nem válogat eszközeiben, ha Brickért (és vele együtt a saját társadalmi státuszáért) kell küzdenie. Jelenlétének intenzitása nemcsak az őt fókuszba helyező, csaknem végigbeszélt első felvonásban, hanem a későbbiekben, a rövidebb megszólalások és hosszas hallgatások jeleneteiben is érvényesül. Hogy Brick iránti érzései mennyire őszinték, azt az alakítás finoman lebegteti. Szemenyei János Brickje viszont már érezhetően leszámolt ezzel a kapcsolattal – de még nem számolt le a világgal. Szemenyei a szokottnál józanabb férfit játszik: temérdek mennyiségű alkohol elfogyasztása ellenére sem tűnik alkoholistának. A szesz csak ürügy, hogy ne kelljen szembenéznie mindazzal, ami körülveszi, illetve azzal, amit elkövetett. Ha az önáltatás nem is, az önsajnálat hiányzik belőle. Szemenyei tud feszülten hallgatni, így ritka kitörései nagy erővel robbannak. Nagy Viktor (Robert Pollitt) a vélhetően más intenciójú, de túlságosan viccesre sikeredő belépője után precízen építi fel annak az erős embernek a drámáját, akinek megingathatatlannak vélt világa és igazsága pillanatok alatt omlik össze.

Az előadás egésze viszont voltaképpen nem sokat mond el erről a világról. Zsótér a szentimentalizmust, az önsajnálatot lehántja ugyan a szövegről, de a közhelyeket nem tudja változatosan és jelentésesen kiforgatni. Hiányzik az a valóban mély és eredeti ötlet, amely magától értetődővé tenné az előadás stiláris eklektikáját, és amelyből kiindulva az emberi kapcsolatoknak az az izgalmas bonyolultsága és ambivalenciája, melyet a Vágyvillamos és részleteiben a Hosszú út az éjszakába is felmutatott, kibontható volna.

Tennessee Williams: Macska a forró bádogtetőn (Kecskeméti Katona József Színház)
Fordító: Ambrus Mária, Zsótér Sándor
Szereplők: Trokán Nóra, Szemenyei János, Bognár Gyöngyvér, Csombor Teréz, Kertész Kata, Nagy Viktor, Szokolai Péter, Kovács Gyula, Kertész Kata
Dramaturg: Ungár Júlia. Díszlet: Ambrus Mária. Jelmez: Benedek Mari. Zene: Mátyássy Szabolcs. Rendező: Zsótér Sándor.

Facebook Comments