A jelenségekre akarjuk felhívni a figyelmet, azokról gondolkodtatni, ezért nem engedhetjük meg magunknak, hogy valakiket a politikai nézetei miatt megbántsunk.

Fábián Gábor, a Mentőcsónak Egység – a korábbi Szputnyik Hajózási Társaságból kivált független kis csapat – alapító tagja, színész, rendező, darabíró osztályról osztályra, közösségről közösségre viszi előadásait, melyek a szegénységről, a kirekesztésről és az előítéletekről szólnak. Különleges, interaktív előadások, amelyek a résztvevőkkel saját bőrükön éreztetik, milyen például ma nagycsaládosként 79 ezer forint segélyből fennmaradni vagy diszkrimináció áldozataként élni.

Újra középiskolai osztályokba viszitek három évvel ezelőtt született előadásotokat, a Pirézeket. Sikerült valahonnan támogatást szerezni?

Szerencsére a Norvég Civil Támogatási Alapnál nyertünk egy pályázaton, ennek keretében öt fővárosi és öt vidéki osztályba visszük a most kidolgozott érzékenyítő csomagunkat, melynek része a Pirézek, illetve a másik már meglévő előadásunk, a Szociopoly is. Egy adott osztályba az interaktív foglalkozások keretében négyszer térünk vissza. Az iskolák között van budapesti elit gimnázium és gépipari szakközép is. A program keretében a kirekesztés-kirekesztődés témáját járják körül a diákok egy drámatanár és az előadásokban szereplő színészek segítségével. Három interaktív előadást egy reflektáló, újraalkotó foglalkozás követ, melynek célja, hogy a tanulók kitalálják, hogyan lehetne kortársaik körében népszerűsíteni az elfogadó attitűdöt, ha lehet, internetes formában. Ha sikerül rá pénzt szerezni, ehhez csatlakoznának még a későbbiekben ötödik alkalomként az Uccu Alapítvány munkatársai, jól képzett roma fiatalok, akikkel a roma közösség társadalmi megítéléséről beszélgethetnének. Rengetegszer kerül szóba ugyanis a romák társadalmi helyzete, hiszen a menekülteken kívül ez ma a legfőbb témája az előítéletességnek, de mindig a nem romák beszélnek róla. A Norvég Civil Támogatási Alap pályázatában azt is felvállaltuk, hogy nyíregyházi központtal is elkészítjük a programcsomagot a nyíregyházi színház színészeivel, illetve helyi drámatanárokkal, és akkor önjáróan működhet tovább. Meg is történt a Pirézek és a Szociopoly nyíregyházi bemutatója, novemberben elkezdődik az ottani első érzékenyítő csomag.

A program keretében először az Apáczai Csere János Gimnáziumban mutattátok be a Pirézeket. Ki írta az elő-adás szövegét?

Az előadás létrejötte az én ambícióm volt három évvel ezelőtt. A szöveget túlnyomórészt én írtam, de Hay Anna, az előadásban szereplő színésznő és Róbert Júlia dramaturg annyi mindent tettek hozzá, hogy inkább közös a végeredmény. De a Szociopolynak, legalábbis a társasjátékból létrejött színházi formájának már majdnem teljes mértékben én vagyok a szerzője, leszámítva, hogy sokszor idézek szinte szó szerint a felkészülés közben készített interjúimból. De itt is szerzőpárosról beszélhetünk, hiszen Bass László nélkül, aki a társasjátékot magát kitalálta, nem jött volna létre.

Hogyan érintett érzelmileg a Szputnyik Hajózási Társaság, az „anyaszínház” feloszlása?

Rosszul. A Mentőcsónak gyakorlatilag megörökölte a Szputnyik infrastruktúráját, ugyanaz a bázis a Jurányiban, csak éppen nincsenek ott a többiek. Minden a társulatra emlékeztet, ami már nincs. A Szputnyik társulat megszűnt, de a Szputnyik Nonprofit Kft. megmaradt, és ennek keretei között működhet tovább a Mentőcsónak. Viszont már nem tudunk fenntartani társulatot, mostanra ez gyakorlatilag két ember, Pass Andrea író-rendező és az én aktivitásomról szól. De már az is nagy szó, hogy nem kellett egy új, önálló jogi személyiséget létrehozni azért, hogy folytathassuk a tevékenységünket.

A Norvég Civil Támogatási Alapon és a működési támogatáson túl számíthattok-e másra?

Sajnos nem. Idén ötmillió forintot kaptunk működési támogatásként, ebből nem lehet fennmaradni. Költségvetésünknek azonban csak egynegyedét teszi ki a működési támogatás, háromnegyede a tao támogatás lesz, ha sikerül feltölteni a rendelkezésre álló keretünket. Így húszmillió forintból úgy-ahogy kijövünk, kisebb hellyel, minimális stábbal, melynek tagjai csak nyolc hónapig kapnak fizetést. Azonban most sokkal kevesebb jegybevételt fogunk produkálni, mint a Szputnyik tette, ezért a tao is elhanyagolható összeg lesz jövőre. Két új bemutatót szeretnénk tartani az idén, egyet Pass Andrea jegyez Befutók, egyet én Kazohinia munkacímmel. Viszont ha nem tudjuk feltölteni a tizenötmillió forintos tao támogatási keretet, akkor december 31-én lehúzhatjuk a rolót. Arra pedig, hogy az idei ötmilliós működési támogatás után jövőre húszat kapjunk, kevés az esély.

Arra nem gondoltok, hogy piaci alapra helyezzétek az előadásokat, és az iskolák fizessék ki az árát egy-egy meghívásnak?

Hogyne gondolnánk, de az iskolák ezt nem tudják kifizetni, eddig kétszer fizette ki osztály a Szociopolyt. Viszont az a cél, hogy minél több helyre eljussunk, hiszen nagyon fontos, amiről beszélünk.

Korábban a Szputnyik tagjaként gyakran jártál Grazba, illetve Németországba fellépni. Milyen élményeid vannak a külföldi fellépésekkel és a külföldi színészekkel, közönséggel kapcsolatban?

Az osztrák és német színészek nagyon nyitottan viszonyultak hozzánk, noha nehéz helyzetben voltak, hiszen olyanokkal kellett együtt játszaniuk, akik nem vagy nem jól beszélik a nyelvüket, mégis németül mondják a szöveget. Így ha egy improvizációs helyzet adódott, nagyon észnél kellett lenniük nekik és nekünk is. Nekem angolul könnyebb játszani, főleg nem anyanyelvű közegben. Most készítettünk egy angol nyelvű kivonatot a Szociopolyból, és működött, ezért tervezzük, hogy megtanuljuk az előadást angolul. De nagyon irigylem azokat, akiknek olyan nyelvérzékük van, hogy simán és nehézségek nélkül játszanak idegen nyelven. Nekem azért összességében az az érzésem, hogy idegen nyelven játszani olyan, mint ködben célba lőni.

23_fabian_gabor_013ff

Fábián Gábor. Schiller Kata felvétele

Nem hiányzik a külföldi munka?

Továbbra is szeretnék külföldön játszani, de most inkább már a saját előadásaimat szeretném vinni. És mivel a Mentőcsónak az életéért küzd, az egyik lehetséges előremenekülő útvonal a külföld. Ez ugyanaz a csapda, mint a Szputnyiknál volt: alapvetően itthon szeretnénk működni, de a fennmaradás csak külföldi munkákkal képzelhető el. Jelenleg keressük a megoldásokat, hogy külföldre vigyük az interaktív előadásokat. A Heinrich Böll Alapítvány egy workshopján megmutattuk a Szociopoly kivonatát, és jól működött angol nyelven. Az egyik német nézőnk szerint Németországban például egy az egyben működhetne a Szociopoly, mert a szociális ellátórendszer hasonló. Nem gyesnek, családi pótléknak meg segélynek hívják a juttatott összegeket, de a logika és a probléma ugyanaz. Ha lennének megkereséseink külföldről, nagyon szívesen vinnénk az előadást akár színházakba, akár egyéb közösségekbe, ahogyan itthon is. A másik lehetőség, hogy adaptáljuk az előadást az adott országra. Mondjuk, Olaszországra alkalmazva meg kell találni azokat az olasz szociális szakembereket, szakértői csoportokat, akik ismerik a helyi viszonyokat, újra kell írni a darabot, ott megrendezni, aztán azt ők kint tudják tovább vinni. Ez a nehezebb, bonyolultabb, költségesebb lehetőség, viszont mindenkinek jobban megéri hosszú távon, mint egy-egy vendégjáték. Illetve még egy harmadik út is van, amit a Kazohinia kapcsán szeretnék járni, hogy élő kapcsolatot építünk ki külföldi társulatokkal, civil szervezetekkel, és velük együtt fejlesztjük ki és hozzuk létre az előadást. A migráció témájában ez adekvát is, több országban fel kellene dolgozni, minél több „kópiával”, hogy minél nagyobb felületen alakuljon ki társadalmi párbeszéd a kérdésről.

Milyen tapasztalataid vannak az eddigi előadások alapján?

Az osztályokban feldolgozó foglalkozás zárja a Szociopoly előadást, nem lehet otthagyni a srácokat, mert annyira bevonódnak, megérinti őket az előadás, hogy valahogy fel kell dolgozni az élményeiket. Keserűséget, kilátástalanságot, dühöt éreznek, ezt valahogy le kell vezetni. És különösen büszke vagyok arra, hogy a felnőtt közönség, amelynek nincs ilyen feloldás, szintén nem tud egyszerűen kisétálni az elő-adás végén. Rendszeresen ott téblábolnak még jó félórát a térben egy két és fél órás előadás után, és kérdezgetnek vagy egymással beszélgetnek.

Az, hogy színházi előadás legyen a Szociopoly társasjátékból, a te ötleted volt?

Két évvel ezelőtt, amikor a játékot a Szputnyik társulatával játszottuk, egyszer csak leesett, hogy jé, minden játékmezőn olyan dolog történik, amit meg lehet színházi jelenetként csinálni. Bass Lászlóval, a játék megalkotójával közösen találtuk ki a színházi verzió játékstruktúráját, ő minden évben többször viszi az elsőéves szociális munkás hallgatóit terepre, úgynevezett szociotáborokba. Velük tartottam, kérdőíveket csináltam, beszélgettem nagyon szegény emberekkel, interjúztam a falu elitjével, a tanárokkal, polgármesterekkel, egészségügyi dolgozókkal, védőnőkkel. Ezekből írtam meg a jeleneteket, majd megrendeztem az előadást, amit mi színháznak gondolunk.

Mert amúgy nem az?

Ez egy régi vita. Van, aki szerint nem színház, hanem drámapedagógia, tehát nem művészet, hanem oktatás. A Szociopolyról szóló mintegy negyven írás is a kezdeményezés újszerűségét, interaktivitását emelte ki, azt, hogy a nézőket úgy vonjuk be a játékba, hogy nekik kelljen átélni azt a szituációt, hogy havi 79 ezer forintból kell megélniük, és ilyen helyzetben csak rossz vagy még rosszabb döntést hozhatnak. Nem méltatták a színészi alakításokat, pedig én a Szociopoly kapcsán a partnereimre és magamra mint ebben játszó színészekre tekintek, az előadásra pedig színházként, nem pedig mint a társasjáték illusztrációjára. Ez mutatja, hogy határterületen mozgunk, mert az előadás egyszerre oktatás, művészet és szociológia.

Volt-e valamilyen emlékezetes, kiemelkedő reakció az előadások során, amit nagyon nehezen tudtak kezelni?

Sokszor okoz nagyon erős bevonódást a Szociopoly, amikor a néző utána gombóccal a torkában beszél az élményeiről, melyeket hasonló közegben szerzett. Az, hogy az embereket megüti az elő-adás, már szokványos. Ha szegény családba születtél, tök mindegy, hogy ki vagy, majdnem esélytelen az életed. Egyetlen osztály volt, ahol mereven elutasítottak minket, mert úgy értelmezték, hogy cigány családok szerepébe lettek kényszerítve. És ezt kikérték maguknak. Bass László, aki játékvezetőként mindig jelen van az előadásokon, hiába próbálta megértetni velük, hogy a szegények sokkal többen vannak, mint a cigányok, és ha minden cigány szegény volna, akkor is többen lennének a nem cigány szegények. Náluk olyan mély volt már tizenhét évesen az előítéletesség, hogy meggyűlölték az előadást és minket is, és azzal vádoltak minket, hogy hazudunk.

Mennyire mérhető az előadások hatása?

Az érzékenyítő csomag keretében létrejövő elő-adásoknál igény is a pályáztató részéről, hogy mérjük a dolgot, ennek szempontrendszerét Bass László és mesterképzős diákjai jelenleg alakítják ki. Az érzékenyítő csomag végén ott fogjuk hagyni azon civil szervezetek címét, ahová lehet menni önkénteskedni, hisz a diákoknak az önkéntes munka kötelező. Az például mérhető, hányan mennek majd el. De attitűdváltozást nagyon nehéz mérni. Én inkább arra vagyok kíváncsi, hogy ha egy teljes iskolán végigfuttatnánk a csomagot, változna-e ott például a szegénységről vagy a kirekesztésről való gondolkodás. Meg lehet-e változtatni egy egész iskola hangulatát?

Egyik előadás sem politizál direkt.

Ez tilos is lenne egy iskolában, de az előadások természetéből is fakad. A jelenségekre akarjuk felhívni a figyelmet, azokról gondolkodtatni, ezért nem engedhetjük meg magunknak, hogy valakiket a politikai nézetei miatt megbántsunk, mert várhatóan onnantól eleve eltartja majd magától a témát. De a hatásra visszatérve, én nagyon büszke vagyok erre a formára, és szeretnék még sok ilyen előadást létrehozni. Ekkora bevonódást, mint ezek az interaktív előadások, ritkán tud elérni egy művészszínházi produkció. Különösen az osztályokban és színházon kívüli közösségekben játszva. Mert azért lássuk be, aki a Jurányiba, rá-adásul nem a fő játszóhelyre, hanem a termünkbe jön el megnézni a Szociopolyt, az valószínűleg hasonlóan gondolkodik, mint mi. Ezért tartom különösen fontosnak, hogy olyan közegekbe is eljussunk, ahol feltehetően nem értenek egyet velünk. Ha pedig színházi elő-adásként meghirdetve játsszuk, valami kevésbé eldugott hely kellene.

Mi a vészforgatókönyved, arra az esetre, ha nem tud fennmaradni a társulat?

Ez rettenetes lenne, de ez esetben a minimumig kell lemenni, ameddig lehet: egy alkotó, aki esetemben előadó is, plusz egy munkatárs, aki a menedzsmenttel, szervezéssel foglalkozik. És minimalizálni kell az előadások költségeit és igényeit is. Már a Szociopolynál is elvárás volt, hogy mindennek be kell férnie egy személyautóba, de ma már az is elképesztő luxusnak tűnik, hogy négy közreműködővel valósul meg. Egy vagy két színész fellépti díját tán még egy osztállyal is ki lehet fizettetni. Ez, ugyebár, a színtiszta nyomoronckodás receptje, de nagyon valós a veszély, hogy jövőre ez lesz az egyetlen realitása a tevékenységem fennmaradásának. Amiről egyébként mindenki mindenhol leírja, hogy kiemelten fontos, közhasznú, és sok ilyen csapat kellene. Legeslegrosszabb esetben pedig van egy szakmám, és akkor színészként el tudom adni magam, de nagyon nem ezt az utat szeretném járni. Viszont a Szputnyik hét éve alatt összesen négy rendezővel dolgoztam, pedig van még néhány, akivel szívesen megismerkednék, például Pintér Bélával vagy Horváth Csabával.

Nem hiányzik-e a színészi éned, az, amely Bodóval teljesedett ki? Hogy valamiről lemondtál az önállósodással?

Nem érzem úgy, hogy le kellett mondanom a színészi énemről. Ahogy mondtam, én színházként tekintek az előadásinkra, és azokban színészi feladatokat látok, azokat próbálom teljesíteni. Ezek sokszor egészen speciális feladatok, interakcióban, testközelben a nézővel. Miről mondtam le? A nagyszínpadról? A világításról? Bőségesen kárpótol az izgalom, amit ezek a feladatok és az azonnali visszajelzés ad. Jó lenne, ha nem nekem kellene rendeznem, mondjuk, a következő előadásunkat, mert nem vagyok rendező, és akkor sokkal inkább ki tudnám használni a színészi képességeimet is. Ez az egyetlen, ami zavar. Amúgy pedig novemberben huszonegy előadásom volt, nem érzem úgy, hogy ne játszanék. Most minden vágyam az, hogy a Mentőcsónak így vagy úgy fennmaradjon, és külföldre is eljussanak az előadások. A saját utamat szeretném járni.

Az interjút készítette: Kozár Alexandra

Facebook Comments