…mindenki mindent egyetlen hangon, egyetlen indulattal, nagyon megcsinálja egyetlen tollvonással megrajzolt jellemét…

A József Attila Színház megújult nézőfogadó terének emeleti részen két színészóriás – Ráday Imre és Sztankay István – fényképkiállítása látható. Nem világos, miért kerültek egymás mellé, mint ahogy a terem másik felében elhelyezett festmények funkciója sem. De öröm látni Ráday Imrét, felidézni nagy szerepeit a harmincas évektől a hatvanas évek végéig, Sztankay István pedig mintha még most is velünk lenne – a gondosan válogatott pályaképmetszet méltó tisztelgés művészete előtt. Szívem szerint itt be is fejezném az Othello-kritikámat, de hát a felkérés a színházteremben bemutatott Shakespeare-mű elemzésére szólt.

Hét óra tíz perckor kilép a függöny elé a színház igazgatója, Nemcsák Károly, öltönyben, nyakkendőben, s néhány köszöntő szó után elénekelteti a közönség nem nagy, vele tartó részével a Himnuszt, majd hét óra húsz körül Nemcsák Károly színművész (mindannyiunk Vágási Ferije) elszavalja Szép Ernő Imádság című versét. Itt-ott hadarva, sokszor kásás hangon, rossz hangsúlyokkal, hamis pátosszal. Hét óra huszonötkor elkezdődik az Othello, a címszerepben Nemcsák Károly. Eszembe jut Darvas Iván, aki egyszer elmondta, hogy azokon a napokon, amikor az Egy őrült naplóját játszotta, egész nap készült, eltelt a szereppel – Popriscsin volt, nem Darvas Iván. Valami hasonlóról mesélt Laurence Olivier is éppen az Othello-alakítása kapcsán. Nyilván minden színésznek megvan a saját felkészülési módszere, s túlzás lenne számon kérni Nemcsák Károlyon az említett színészóriásokat eltöltő áhítatot.

08_othello_szigetvary_zsolt_3

Fekete Réka Thália és Nemcsák Károly az Othellóban. Szigetváry Zsolt felvétele

Telihay Péter rendező színpadán mindenki mindent egyetlen hangon, egyetlen indulattal, nagyon megcsinálja egyetlen tollvonással megrajzolt jellemét: Othello egyszerű és nagyon tiszta lélek, aztán nagyon féltékeny, később nagyon dúvad. Jago nagyon (nagyon-nagyon!) gonosz. Desdemona nagyon ártatlan, nagyon naiv. Egyedül Emíliának vannak fellobbanásai, komoly hangulat- és jellemváltásai – Létay Dóra alakítása már-már zavaróan több és jobb, mint a többieké. Mintha az lett volna a rendezői koncepció, hogy minek bíbelődni nyilván sehová nem vezető, árnyalt jellemrajzokkal, a gondolatok, cselekedetek mögötti ok-okozati összefüggésekkel, netán lélektani mélységekkel. Végül is ebben a történetben minden olyan megejtően egyszerű! Adva van egy patyolat fehér lelkű mór, aki az elején nagyon szerelmes, aztán nagyon félrevezeti az a csúnya Jago, és ettől boldogtalanságában ő is csúnyán fog viselkedni, megöli ártatlan feleségét, aztán öngyilkos lesz – jaj, ez nagyon szomorú. De azért van itt mélység, értjük: fekete bőrszín, hószín lélek Nemcsák vakító fehér öltözéke hej!, beh szépen illusztrálja ez utóbbit, s a szélesre-lötyögősre szabott gyolcsing már-már feledteti a hősies, ám öregedő hadvezér alkatát. Ellenpontként adva van egy szürkésfekete katonaruhát és fekete bakancsot viselő, hórihorgas, bajuszkás-kecskeszakállas Jago (kiköpött búsképű lovag – talán mindenki jobban is járna, ha azt a darabot játszanák). Szalma Tamás egyetlen, löttyös-nagy indulattal, a jagói indítékokból mit sem mutatva száguld végig a történeten megérdemelt bűnhődéséig. Othellóhoz, Desdemonához, ne adj’ isten feleségéhez, Emíliához fűződő érzelmei, viszonya fel sem merülnek. Meg kell állapítanom: hiába, ez egy rossz darab.

A többnyire alulvilágított, sejtelmes-szürke félhomályba burkolózó színpad hol nagyon zsúfolt, hol nagyon üres. A díszletet (Csík György) tologatható, hideg fényű, áttetsző műanyag térelemek alkotják, mögöttük/mellettük körbeforgatható vastraverz szerkezet, lépcsők vezetnek a tetejére, ide néha valaki felmegy, alatta is lehet járkálni (sötét sikátorként a legjobb) aki éppen a színen van, segít szerelni, mozgatni (példamutató a műszaki személyzettel való spórolás). A legszorgalmasabb e tevékenységben Jago, bár kissé nehézkes megindokolni, miért éppen ő segít majd helyére igazítani a hatalmas ágyat Desdemona meggyilkolásának jelenetében; jobb híján szó nélkül elsomfordál (jobbra el). Tény, hogy a díszlet legjobban a tapsrendben hasznosul.

Nemcsák-Othello első színre lépése – az azonnal előtte, mögötte, mellette megjelenő, minden teret betöltő, elébe tolakodó Jago kíséretében – igazi sokkhatás: magabiztos léptek, délceg tartás, felszegett fej, átszellemült, boldog-bizakodó tekintet (a boldog jövőre függesztve). Öblös hangon elmondott első mondatai rég letűnt idők kulisszahasogató színjátszását idézik; már-már nosztalgikus érzéseket keltő pillanatok: úgy a múlt század hatvanashetvenes éveiben dívott olyik vidéki színházunkban ez a stílus. De rögtön hozzá kell tennem: jól érzékelhető, hogy a közönség egy idő után elfogadja és szereti (!) ezt a végtelenül leegyszerűsített, minden mélységet nélkülöző Othello-alakítást. Érti és megérti, hogy előttünk egy buta, elvakult, de egyre jobban szenvedő és egyre vadabb, egykor talán fess, mára szomorúan megöregedett hősszerelmes, akit kijátszott a gonosz Jago, és aki ettől gyilkossá válik, majd öngyilkos lesz. Egyszerű, szép, tragikus történet.

Szalma Tamás Jagójában időnként felsejlik a kiszabadulás esélye az érzéketlen, egyetlen tömbből faragott gonoszság ábrázolásából. Amikor először csapja be Rodrigót – az amúgy nagyon jó színész Ömböli Pál elfelejtendő alakítása , ha nagyon halványan is, de érezhető a Jago szellemi fölényéből táplálkozó megvetés. De már az Emíliával való kapcsolata teljesen hiteltelen: játékából nemcsak az hiányzik, hogy bármit is érez felesége iránt, de annak kimunkálása és felmutatása is, hogy mit szerethet ebben a Jagóban a Létay Dóra alakításában nála nagyságrendekkel intelligensebb, érzőbb szívű, érzelmekben gazdag Emília annyira, hogy még őszintén imádott úrnőjét is elárulja érte. Azt pedig, hogy Jago féltékeny lenne Othellóra, vagy hogy miért gyűlöli, csak a szöveg szintjén hiszem el, Szalma színészi játékéban az érzelmek és indulatok ábrázolásának szintjén ebből semmi nem érzékelhető. Az előadás általános színészi kudarcáért nem lenne szerencsés a színészekre hárítani a felelősséget. ők teszik a dolgukat, ki-ki azon a színvonalon, ahogy tehetsége, illetve a rendezői akarat ezt megengedte: Létay Dóra, Fekete Réka Thália (Desdemona) jók, gúzsba kötve is képesek egy-egy pillanatra életet lehelni figurájukba. A többiek kisebb-nagyobb szerepükben becsülettel színpadra lépnek, amikor az ügyelő szólítja őket, elmondják szövegüket, majd távoznak: Újréti László (Brabantio), Blazsovszky Ákos (Cassio), Fila Balázs (Velence hercege), Jakus Szilvia (Bianca) mind jobb színészek, mint amit itt megmutathatnak tudásukból.

Ha tanulmányt írnék, lábjegyzetet nyitnék az itt következő megjegyzésnek, így csak most, a legvégén, halkan mondom el: ha valakinek eltörik a nyakcsigolyáját – ki tudja, miért, Telihaynál Othello ezzel az akciófilmbe illő mozdulattal gyilkolja meg Desdemonát , az sajnos többé nem tud megszólalni, bármennyire is szeretné Shakespeare. De örüljünk: a Nemcsák-Othello által brutálisan meggyilkolt Desdemona csodalény, aki ezek szerint egész egyszerűen feltámadt. Szép befejezés, kár, hogy időközben Othello elvágta már a saját torkát. Igaz, ezután még ő is elmond néhány mondatot, de ezen már valóban nem lepődünk meg.

Facebook Comments