…nem (…) az egyes ars poeticák felsőbbrendűségről szól, hanem az életre, a boldogságra való képességről vagy képtelenségről…

Csehov drámáinak kiapadhatatlan gazdaságáról, a szerző kivételes emberismeretéről, alakjainak változatosságáról, motivációik és kapcsolataik összetettségéről több könyvtárnyi elemzés szól, de a közhelyes megfogalmazások valóságtartalmát a színpadi gyakorlat, azaz emlékezetes előadások, vagy legalábbis jelenetek, pillanatok, alakítások sora bizonyítja. Miként azt is, hogy a Csehov-drámák nem időhöz kötöttek, bemutatásukhoz nem kell különösebb aktualitás. A Sirály aligha aktuálisabb idén, mint tavaly vagy tavalyelőtt, mégis, ebben az évadban már a harmadik bemutatóját látom (pedig a marosvásárhelyi premierről egyelőre lemaradtam). Igaz, ez nem akkora változás a korábbiakhoz képest, hiszen csak az utóbbi két-három évadból legalább féltucatnyi előadásra emlékszem.

siraly_ascher1

Horváth Judit felvétele

A Sirály magyar színpadokon bizonyosan a legtöbbet játszott Csehov-dráma (hivatkozhatnék az OSZMI statisztikáira, de mivel ijesztően pontatlannak látom a fellelhető adatokat, inkább nem teszem), amiben alighanem szerepe van annak is, hogy minden szokásos csehovi erényén túl ez a mű enged legnagyobb teret a rendezői személyességnek, a színházhoz való viszony, az alkotói ars poetica megfogalmazásának, illetve – jó esetben ezzel szoros összefüggésben – a reálszituációkat felülíró formai kísérleteknek. A Sirály könnyen lehet egy színház vagy egy generáció programadó darabja is – a magyar színháztörténet idevonatkozó legfontosabb példái még a hetvenes évek elejére datálódnak. De három évtizeddel korábbra kell visszanéznünk Ascher Tamás legendás, a magyar Csehov-kánont megújító Három nővér-rendezéshez is, amelyet az elkövetkező években több fontos Csehov-értelmezés követett. A Sirály azonban máig hiányzott a rendezői palettáról. Akik emiatt esetleg valami egészen különleges értelmezésre, a Csehov-kánon újabb felülírására várnak, alighanem csalódnak a Katona József Színház friss bemutatójában.

Kérdés persze, hogy a Csehov-kánonnak mint kifejezésnek van-e még egyáltalán értelme (vagy legalábbis egyértelműsíthető jelentése) napjaink magyar színpadjain. Hiszen a több évtizeddel ezelőtti játékkonvenció helyére nem lépett konszenzusos játékstílus. Az utóbbi évek előadásai a lehető legváltozatosabb eszközökkel nyúlnak hozzá Csehov drámáihoz; hol fergeteges bohózatot, hol jéghideg formai játékot, hol szürreális ötletzuhatagot látunk. Jó esetben a tartalmi-formai megközelítések változatossága tükrözi az alkotóknak a színházhoz (mármint a színházcsináláshoz) való viszonyát, ám ez a viszony nem feltétlenül jelenik meg az előadásban kibontott kapcsolatok szintjén. Vagyis egy formabontó, a reálszituációk helyébe szürreális ötleteket helyező, a linearitást asszociációs láncra cserélő előadásnak nem kell feltétlenül kivételes tehetségnek láttatnia Kosztyát és menthetetlenül középszerűnek, elsöprendőnek Arkagyináék nemzedékét. Egy jelentős előadás lehet úgyis programadó, hogy a megjelenített figurák tehetsége ügyében nem foglal állást, „művészi programját” nem a szereplők és konfliktusaik ábrázolásában, hanem a műegész megvalósításában fejti ki. És hasonlóképpen tükrözheti az alkotóknak a színházhoz való viszonyát egy alapvetően realisztikus, a formai ötleteket mellőző, a színészi személyiségből építkező előadás.

Noha a Katona József Színház műsorfüzete egyértelmű asszociációs teret nyit (elsősorban Halász Péter- és Ruszt József-idézetekkel, Halász ravatal-performanszának fotóival) a különböző művészi ars poeticák ütközésének kérdéséhez, az előadás nem próbálja a nemzedéki/esztétikai ellentéteket a mai magyar színpadi valóságra lefordítani. A kérdés inkább elvi ütközőpontként jelenik meg, de az előadás nem úgy foglal állást az új vagy a régi formák mellett, hogy bármelyik felet egyértelműen tehetségesnek vagy tehetségtelennek láttatja. Kosztya darabjának előadása tele van ugyan az „új formák” bosszantó modorosságaival (füstgép, idétlen statiszták, ide-odaforgatott nézők stb.), de kétségkívül van benne átütő erő, ami nem kis részt Nyinának köszönhető (aki eleinte sokkal otthonosabban mozog a színen, mint azon kívül, a „hírességek” közt). Az előadás nem a tehetségről és a tehetségtelenségről, az egyes ars poeticák felsőbbrendűségről szól, hanem az életre, a boldogságra való képességről vagy képtelenségről, az esélyek elszalasztásáról, az önbecsapásról, a magányról. És mindaz, amit az alkotók a színházról gondolnak, magában a műegészben jelenik meg, a lehető legegyszerűbben megfogalmazva abban, hogy milyen maga az előadás.

És e tekintetben Ascher rendezése különösebb meglepetéssel valóban nem szolgál: finoman stilizált, maira hangolt, a szereplők kapcsolatait, viszonyait bámulatos részletgazdagsággal kibontó, nagy rendezői trouvaille-okat mellőző, az egyes figurákról és szituációkról különösen eredeti, eddig homályban hagyott részleteket fel nem táró előadást látunk. A dramaturg, Radnai Annamária igen jól hangzó fordítása gyakran él mai szófordulatokkal, de a direkt kortársi szlenget, a trágárságokat általában kerüli. A fordítás egyes részletei, illetve néhány betoldott mondat pontosabban világít meg egy-egy szituációt és pregnánsabb értelmezést ad egyes szereplők bizonyos motivációinak. Khell Zsolt tere egyszerű eszközökkel, világos formákkal kelti életre a vidéki kúria tereit. A letisztult térben (melyet csak Kosztya firkái „piszkolnak be”) egyik felvonásban sincs sok bútor, berendezési tárgy, de ami van, az beszédes. Az utolsó felvonásban a szín jobb szélén áll Kosztya íróasztala, amely fölött falra szegezve sorakoznak a cetlikre jegyzetelt vázlatai; mintha csak az különböztetné meg módszerét Trigorinétól, hogy ő nem füzetbe ír. Mellette szemétkosár, amiben jó néhány cetli hever már; a Nyinával való találkozás után idekerül az összes többi is. Nagy Fruzsina jelmezei is anélkül mondanak sokat viselőikről, hogy összhatásukban feltétlenül látványosak volnának. Az első felvonásban Szorin laza tréningszerelése pontosan mutatja, tulajdonosa hogyan hagyja el magát, de még ez is jobban áll rajta, mint a harmadik felvonásban magára erőltetett „ünneplő”, amelyet képtelen megfelelően hordani. Nyina egyszerű, jelentéktelen viselete a harmadik felvonásra szép, csábításra is alkalmas ruhára változik. Kosztya nem műtopisan öltözik; ruházata elhanyagolt, farmere egyszerűen koszos. Mása örök feketéjének viszont több funkcionális árnyalata van.

A színészek folyamatos intenzitással léteznek a színen, mindenki reagál mindenre; apró gesztusok, félbehagyott mozdulatok gyakorta többet árulnak el a figurákról, mint megannyi szó. A sűrűsödő magány, a tehetetlenség, a kapkodó részvétlenség, az empátiahiány, a kétségbeesetten kicsikarni próbált boldogság gesztusai maradnak a mellékszereplők koncentrált alakításaiból a legemlékezetesebbek. Ezek a – részben-egészben folyamattá épülő – gesztusok nem realisztikusak, hanem kicsit elemeltek, kitettek; sűrítetten, stilizáltan mutatják az egyes figurák (tudat)állapotát. Csak néhány példa az emlékezetesebbek közül: Dankó István legkisebb figyelemért is megküzdeni kénytelen Medvegyenkója, amint hosszasan készülődik, hogy nagyobb társaságban egy hangzatosnak szánt mondatot elmondjon, vagy ahogy többször felajánlja, hogy szívesen hazagyalogol az esőben, várva az ellenkezést, majd csendes döbbenettel veszi tudomásul, hogy tényleg gyalog kénytelen hazamenni. Szirtes Ági férjére félelemmel vegyes gyűlölettel tekintő, Dornba görcsösen kapaszkodni próbáló Polinája, amikor dühösen tépi szét a virágot, melyet a doktor Nyinától kapott. Bezerédi Zoltán saját agresszivitására még csak nem is reflektáló Samrajevje, ahogy felkészül a ki tudja, hányadszor előadott műbalhéra. Fekete Ernő mindenkin keresztülnéző Dornja, aki alig tudja elrejteni az arcán szétáradó közönyt, amikor Polina vagy Mása segítséget várna tőle, s akinek a tekintete csak akkor derül fel, ha kedvére fontoskodhat kicsit. Jordán Adél Kosztyát szinte mindig könyörgő bociszemekkel néző Másája, amint kétségbeesve próbálja megakadályozni anyját, hogy beszéljen az előadás alatt. Szacsvay László szinte a semmiből megteremtett Jakovjának majd’ minden mozdulata, amelyből több empátia sugárzik, mint a többiek bármely cselekedetéből. Ezek a gesztusok természetesen egymásból és egymásra is épülnek, komikus hatású, de gyakran komor jelentésű szituációkat hozva létre. Ilyen például Mása és Medvegyenko hosszas birkózása a vodkáspohár körül, amely pregnánsan mutatja házasságuk teljes kudarcát. Vagy Kosztya előadása, ahol majd’ mindenki csak magára figyel; Arkagyina már kezdés előtt csaknem elfoglalja a színpadot, Trigorin a lábát kenegeti, masszírozza, Polina meredten Dornt bámulja, Mása minden erővel az előadás kudarcát igyekszik megakadályozni.

siraly_ascher3

Nagy Ervin, Fullajtár Andrea és Ötvös András

A főszereplők finoman reflektív alakításai is hasonló gesztusok sokaságából állnak össze komplex egésszé. A Szorint egyértelműen főszereppé növelő Máté Gábor sajátos hanghordozást és szóhasználatot dolgoz ki; ahogyan állandóan keresi a szavakat, az „izé”-t és más töltelékszavakat minduntalan a beszédébe fűzve, hatásosan mutatja a figura fokozatos leépülését, szétcsúszását. Máté játéka ötvözi talán legtökéletesebben a komikus és tragikus színeket. Nagy Ervin Trigorinja álmatag celeb, aki szinte csak megszokásból tesz bármit is – még a horgászáshoz sem fűzi szenvedély. Ebből az állapotból leginkább a hiúságára apellálva lehet kirángatni – és mégis, így is sugárzik belőle az a nagyvilági elegancia, amely Kosztyának sosem lesz sajátja. És ez érződik Arkagyina minden mozdulatán – még pózain keresztül is -; Fullajtár Andrea formátumos, egocentrikus, de az önzést adottságként kezelő, fiához szeretettel vegyes értetlenséggel közeledő színésznőt játszik. Olyat, aki lelke kis darabját szívesen felkínálná Kosztyának, s nehezen tudja elfogadni, hogy az többre vágyik ennél. Ötvös András a szokottnál öntörvényűbb, vadabb, szenvedélyesebb Kosztyát hoz színre. Szinte minden cselekedetét, ambícióját Nyinához és anyjához való viszonya határozza meg; az előadással is a lány szerelmét és anyja megbecsülését akarja kicsikarni, vagy legalábbis ez sokkal jobban érdekli az új formák győzelménél. Követelőző szeretetéhsége, amely lépten-nyomon agresszivitásba csap át, érthető módon taszítja mindkét nőt. Nyinával való utolsó találkozása, amikor kénytelen rádöbbenni, hogy a lányt örökre elvesztette, adja a végső megerősítést ahhoz, hogy íróként sem valósíthat meg semmit az általa hangoztatott szólamokból. Mészáros Blanka Nyinája valóban falusi kislány, akit lenyűgöz a hírességek világa, és aki a színházban csak a csillogást látja. Kezdettől nyilvánvaló, hogy nem fűzik Kosztyához heves érzések, hogy kinézte magának Trigorint, akinek jelenlétében alig tud megszólalni. Izgatottságtól szinte mutáló hangja, esetlen gesztusai mögött azonban látszik az elszánt, akaratát érvényesíteni képes nő (nem véletlenül érzi meg benne Arkagyina rögvest a veszélyes vetélytársat). És ahogy megbizonyosodik arról, hogy a hírességek is emberből vannak, elfogódottságát fokozatosan levetkőzve, ügyesen tekeri az ujja köré Trigorint. A stratégiai érzék persze nem párosul emberismerettel, amiért drága árat fizet; az utolsó felvonás végletekig zaklatott, mégis eltökélt Nyinájának útja éppúgy vezethet a nagy betűs színház, mint a tó felé.

Ascher Tamás rendezése nem az új formák bűvöletében fogant, sőt, akár a régiek apologetikájaként is értelmezhető – igaz, az alkotói attitűdtől minden harciasság vagy dogmatikus állítás teljesen idegen. Nem kizárt, hogy a nagy ötletektől és revelációszámba menő felfedezésektől mentes, kiemelkedően magas szakmai színvonalú előadást mégis sokan ebből a szempontból fogják megítélni; lesznek, akik éppen ezért fogják szeretni, lesznek, akik ezért utasítják majd el. De aki a Katona József Színház idei repertoárján végigtekint, láthatja: a régi és az új formák harmonikusan megférhetnek egymás mellett.

Csehov: Sirály (Katona József Színház)

Fordító, dramaturg: Radnai Annamária
Szereplők: Mészáros Blanka, Fullajtár Andrea, Ötvös András, Máté Gábor, Nagy Ervin, Fekete Ernő, Bezerédi Zoltán, Szirtes Ági, Jordán Adél, Dankó István, Szacsvay László, Baki Dániel e.h., Papp Endre e.h.
Díszlet: Khell Zsolt. Jelmez: Nagy Fruzsina. Zenei munkatárs: Kovács Andor. Világítástervező: Bányai Tamás. Rendező: Ascher Tamás.

Facebook Comments