…egy pláza játszóháza. Műanyag labdákkal teli homokozóval, csúszdával, mászókával, kisautókkal.

A film gyermekkorának zsenije, Georges Méliès legismertebb alkotása az Utazás a Holdba című Verne-adaptáció, amit – joggal – az első sci-finek szokás mondani. Decens urak esernyőkkel küzdenek benne a Holdat benépesítő, ellenséges, ugribugri lények ellen, melyek ütés hatására köddé válnak. Az urakat ágyúból lövik ki a Holdra. A rokonság ezen mű és Joseph Haydn 1777-ben a mi Eszterházánkban bemutatott operája, az Élet a Holdon (a cím akkurátusabb fordítása: a Holdbéli világ lehetne) között mégsem az, hogy mindkettő a Holdat megcélzó tudományos-fantasztikus munka. A közelség inkább a két mű szellemiségében mutatható ki.

elet_a_holdon1

Nagy Attila felvétele

Haydn zeneműve a műfaját tekintve dramma giocoso. Haydn olasz operáinak jelentős része valamilyen dramma (dráma) giocoso, esetleg erotico. Ami azt is jelenti, hogy alaphangzását meghatározzák a secco (vagyis száraz) recitativók, a gyors énekbeszédek. Elvégre e drammák többnyire a replikák és a szófutamok nagymesterének, Goldoninak a darabjait használják fel, ahogy az Élet a Holdon is. Igaz Goldoni sem eredeti anyagból dolgozott, mikor a maga verzióját Galuppi zeneszerző számára megalkotta. Astaritta Harlekin, a holdbéli császár című szövegkönyvéből emelt át részeket. Ebből a címből is kitetszik, hogy e műfaj a commedia dell’arte-ban gyökerezik. Főhőse egy grand buffo, egy átejthető, megejtően hétköznapi hős, akinek azért helyén van a szíve. Aki miatt kibillen az erkölcsi világrend, hogy azt komikus ellenlábasa állítsa helyre. Elvégre – ahogy azt Nyerges László, a jeles Goldoni-kutató írja – „Goldoni célja, hogy a színházat a felvilágosítás fórumává tegye”. Persze nem akképpen, mint Voltaire: nem alakítja szószékké a színpadot, hanem megőrzi a commedia dell’ arte komikumát, sikamlósságát, könnyedségét – annak silány bohóckodásától menetesen. Az erkölcsöket, a kifogásolható emberi magatartásokat teszi a szatíra tárgyává.Nos: éppen ezt tette a derék Méliès is, akinek filmjei közelebb vannak az illuzionisták bemutatóihoz, mint a színházhoz. Méliès olyan derék hősöket szerepeltet, akik szembeszállnak az álnoksággal, a garasoskodással, a hívsággal – akárcsak Goldoni. Akárcsak a Goldonit feldolgozó, mélyen moralista Haydn. (Nem tudom nem megjegyezni, hogy érzésem szerint a dramma giocoso legnagyobb darabját, a műfaj megújítóját, Mozart Don Giovanniját is mint dramma giocosot lenne érdemes csak játszani).

Toronykőy Attila rendezésében az Élet a Holdon moralista dráma az átejtett gazdag úrról (egyébként Toronykőy legemlékezetesebb rendezése épp egy Pomádé király), aki a Holdon játszódó második felvonásban szembesül nem csak azzal, hogy csúful átejtették, hanem saját hibáival, fukarságával, kicsinyességével is – hogy aztán a darab végére – ahogy a szerelmesek érzelmei, úgy – jellemjavulása is beteljesedjék.

elet_a_holdon2

A moralista Goldoni abban működött közre, hogy a nézők a darabokban saját hibáikra ismervén a megjavulás útjára térjenek. Véleményét, vagyis azt, hogy a javulás lehetséges, a jó Haydn is osztotta. A nemes darabot – melynek közelségében ott tündöklik Mozart Cosi fan tuttéja – Fényes Miklós herceg fiának esküvőjére alkotta meg. Toronykőy Attilánál a megvezetett Jóhiszemű úr (ezt jelenti a neve, Buonafede) nem csak jóhiszemű, hanem kissé csekély értelmű, infantilis is. És ezzel él vissza Ecclitico, hogy nem csak a lányát, hanem vele együtt egy kis hozományt is szerezzen.A Holdat bámuló Ecclitico beavatja urát a csillagfigyelés szépségeibe, és elhiteti vele, hogy egy szert beszedve a Holdba juthat. A csalás fényesen sikerül, a kéjenc, kissé bugyuta úr a Holdban aztán találkozik az ottani királlyal is (azzal, akit annak hisz, persze), hogy az megleckéztesse őt. Nem csak Buonafede jellemének fogyatékosságai lesznek tehát feltűnőek, hanem a rászedőjéé, Eccliticoé is. A történet nem a holdbéli utazásról szól – tulajdonképpen nincs is benne Hold, tehát valóban kár lenne a Méliès-féle holdképet ragyogtatni benne, mint azt a mű korábbi interpretálói tették -, hanem a férfiak megjavulásáról, a szerelem erejéről.

Toronykőy az első felvonást még a barokk udvarba teszi, elegánsan használva a gödöllői kastély és színház minden kellékét, az oldalpáholyokat, a korabeli bútorokat, a kulisszákat, ám a Hold nála nem egy kráteres égitest – elvégre mit tudhattak Haydn, sőt Méliès korában a Holdról, arról, hogy mi is van ott pontosan – hanem egy pláza játszóháza. Műanyag labdákkal teli homokozóval, csúszdával, mászókával, kisautókkal. És ennek megfelelően a szereplők nem piros parókát hordanak (mint Kovalik Balázsnál), hanem gyereknek öltöznek. A rendező döntését a zene játékossága, pajkossága abszolút igazolja. A Magyar Állami Operaház Zenekarának tagjaiból alakult kis kamarazenekar – vezetőjük Bartal László volt – a Haydn-zene üdeségét jól vissza tudta adni: a kisebb pontatlanságok (belépések a nyitányban), és annak ellenére, hogy a continuó hangszer egy szintetizátor volt (ne vesztegessünk erre több szót, maradjunk annyiban, hogy ez azért kisebbfajta skandalum), átütően életvidám volt a zene megszólaltatása. A secco recititavók, köszönhetően Csákovics Lajos könnyed és vicces átültetésének, megfelelően pergőek és mosolyogtatóak.

Ám nem csak a zenekarnak köszönhető, hogy kijelenthetjük:: kevés jobb, hasonlóképpen üde, felszabadító előadást produkált mostanság az Opera. Hanem az énekeseknek és az őket teljes mértékben kiszolgáló rendezésnek is, mely nem hagyott üresen ásítozni áriákat. A játékház remek alom volt a bolondozáshoz, a kissé elborult, színes komédiához.A legkiemelkedőbbnek Ecclitico alakítója, Kiss Tivadar mutatkozott (emlékezetes volt vizsgaelőadásán is, A léhaság útjában is), de remek volt kissé bőgő, buffo szerepekre predesztináló basszusával, alkatával Kiss András. És a hölgyek is, különösen a légies, tiszta magas hangokat produkáló, a magát kérető, kissé kikapós cselédlányt adó Haris Nadin (Lisetta), a szintúgy remek hangi adottságokkal rendelkező, de igazán megfeszülni most nem kényszerülő Zavaros Eszter (Flaminia), illetve Ducza Dóra.

Daragó Zoltán pedig, akárcsak legutóbb, mikor hallani volt szerencsém, most is lenyűgözött. Olyan kontratenort, aki nem falzettben énekel, akinél azonnal lehet hallani, hogy a hangképzés nem egy mesterkélt, tanult metódus eredménye, akinél ilyen tisztán jönnek ki a magasabb fekvések is, rajta kívül csak egyet ismerek: Radu Mariannt, a moldáv csoda-énekest. Megmondom őszintén, kissé értetlenül állok Daragó mint jelenség előtt, ugyanis vagyok bátor azt feltételezni (és ezt mozgása, egész fura színpadi jelenléte, mondhatni, rendkívül feminin kéztartása, járása is megerősíti), hogy még nincs túl – annak ellenére, hogy húszas évei elején járhat – a mutáláson. Égi jelenség tehát. Ugyanakkor egyedül ő volt az, akinél, éppen az elmondottak miatt, nem éreztem azt, hogy igazán átéli és átadja a szerepet. A többiek, főleg a hölgyek, meg tudták ragadni a szerep lényegét: a kislányos bájt, a kacérságot, a szórakozottságot. Szerepformálásuk abszolút feledtetni tudta azt, hogy még nem teljesen kész énekesek, hogy a hangképzés iskolájában még hasznos lesz számukra pár stúdium. Daragó viszont szinte angyalként, szendén lebegett közöttük.

Szerencsére ezt: az ő kiváltságos működését is be tudta építeni Toronykőy a rendezésébe, ami – és a játszóház ezáltal lesz több puszta formánál, ötletnél – alapvetően a coming of age, vagyis a beérés, beérkezés, felnőtté válás darabjaként tálalta elénk Haydn remek alkalmi operáját.

Franz Joseph Haydn: Élet a Holdon – Magyar Állami Operaház – Gödöllői Királyi Kastély Barokk Színháza
Énekesek: Daragó Zoltán, Ducza Nóra, Haris Nadin, Kiss András, Kiss Tivadar, Ujvári Gergely, Zavaros Eszter
Díszlettervező: Juhász Katalin. Jelmeztervező: Juhász Katalin. Rendező: Toronykőy Atilla.
A Magyar Állami Operaház Zenekara. Vezényelt: Bartal László

Facebook Comments