…szórakozni vagyunk itt, de a legfontosabb, legkomolyabb kérdésekről beszélünk.

Sas József kabaréját könnyű szidni. A jelenséget megérteni sokkal nehezebb. Mitől ilyen töretlenül népszerű a műsor szilveszteri közvetítése? Hogyan lett belőle hagyomány, intézmény, amelynek tévés nézettsége legutóbb is három és fél órán keresztül vert minden mást Áder János éjféli beszéde előtt? Honnan jön és mit vár az a félmillió ember, aki évről évre Sas Józseffel zárja az évet? Sas és társai humorát nem csak az elvétve előforduló kritikai értékelés, nem csak az értelmiségi közbeszéd, hanem a mainstream sajtó is rendre együgyűnek, harsánynak, kiszámíthatónak és avíttnak írja le, amivel nehéz lenne vitatkozni. De akkor honnan bugyog fel az elapadhatatlan igény iránta?

Sas1b

Fotó: Telegdy István

A fenti kérdésekre csak részben adott válaszokat az új előadás helyszíni szemléje, hiszen az egyik legfontosabb tanulság éppen az volt, hogy a Sas-kabaré sokkal több színpadi produkciónál vagy tévés műsorszámnál. Inkább rituálénak látszott, ahol a közönség tagjainak ugyanolyan fontos volt a többi néző és a fellépők fizikai jelenléte, az együttlét eseménye, mint a színpadi történések. Sas most is, ahogy minden műsor végén, kiállt a közönség elé, és mélyen meghajolva köszönte meg, hogy a jelenlévők „fizetésük egy részét ma este nem vacsorára, hanem színházjegyre költötték”. A néző végig érzi, hogy az előadók egyenesen és külön hozzá beszélnek, érte dolgoznak, ugyanakkor az ő személyes anyagi áldozata nélkül a „százéves pesti kabaré fennmaradása” kerülne veszélybe. Mindenki érezheti, hogy a közösség tagjai egymást tartják meg, biztos pontként a gyorsan változó, veszélyes világban, a „link, hazug politikával szemben”, a saját gyarlóságaikat, félelmeiket, „mindent kiröhögve”. „Szinte név szerint ismerem őket, miattuk csinálom az egészet” – mondja Sas a közönségről és a közönségnek, akik szemmel láthatóan egymást is ismerik már valamennyire, de ha mégsem, akkor is a legnagyobb természetességgel kezdenek beszélgetésbe a mellettük ülővel.Kezdés után viszont mindenki elcsendesül, és elkötelezetten figyeli az színpadot, ahonnan folyamatosan érkeznek az erős ingerek. A siker elsöprő. Orgiaszerű nevetések a poénoknál, minden dal minden refrénjénél vastaps, a komoly részeknél patetikus csend. Utóbbiból több is akad. „Bocsáss meg, ha dráma is volt benne – mi nem akartunk mást, csak kabarét” – énekli Sas a végén, és mindenki érti, már csak azért is, mert sokszor elmondják: szórakozni vagyunk itt, de a legfontosabb, legkomolyabb kérdésekről beszélünk. A Sas-kabaré mindig is a hatalmasok szélhámosságának, a világ hamisságainak engesztelhetetlen és frivol kritikusaként tekintett magára, de jelenlegi önértelmezése szerint már több ennél: a szabadság egyik utolsó kis köre, amely akkor is „mondja a magáét”, ha ezzel veszélybe sodorja magát. Sas József annyira komolyan veszi ezt a szerepet, hogy az egyik komolynak szánt jelenetben fekete lepelben, Luciferként lép színre, és Az ember tragédiája híres monológját szavalja, természetesen aktualizálva, gátlástalan emelkedettséggel. A szónoklat zárásaként a mennyezet felé emeli szemét és karját, és úgy mondja bele Orbán Viktor fölénk képzelt arcába: „Hol a kabaré lábát megveti, világodat meg fogja dönteni.” Utána másodpercnyi megrendültség a kirobbanó taps előtt.

Az előadás rendezője (Sas József) kiemelt figyelmet fordított arra, hogy minden előadó – Beregi Péter, Aradi Tibor, Ress Hajnalka, Baranyi László, Varga F. József, Plasztán Anett – megkapja a neki járó tapsot külön-külön is. De azon semmilyen dramaturgi-szövegírói (Trunkó Barnabás) vagy rendezői szándék nem akar – és nem is tudna – változtatni, hogy az este középpontjában Sas József áll. A komédiás és az ember, aki személyében megtestesíti mindazt, amiről munkássága beszél. Életének eseményei, amelyről a bulvárlapok a mai napig rendszeresen beszámolnak, nem jelennek meg expliciten, de ez a háttértudás mégis elválaszthatatlan a színpadi hatástól. A szegény sorból származó férfi, akit meghurcolt a politika, akit elítélt a bíróság, mert adót csalt, akitől elvették a Kossuth-díját, akit a mostani rendszer kitaszít, aki beteg és öreg, akinek már megbotlik a nyelve, kicsit félre is beszél, de akit közönsége mindezért csak még jobban szeret, mert szenvedéseiben és gyarlóságaiban magára ismer. Sas József egy közülük, de példát is mutat, hiszen lám, nem adja fel, itt van nekünk és értünk.

Felmutatja a hibáinkat, és segít nevetni rajtuk, meg azokon is, akiket irigylünk, mert nekik összejött az élet, meg azokon, akik alattunk vannak, mert kiközösíti őket a társadalom, és akiktől félünk, mert mások. A részegeken nevetünk, a szegényeken, a butákon, meg a politikusokon, meg a hülye nőkön, a cigányokon, a melegeken, az arabokon. Azon, ami az embereket igazán érdekli, de a politikailag irányított és politikailag korrekt média hallgat róla. A kádári kisember itt szembenézhet a frusztrációival, és a nevetéstől megtisztulva távozhat. „Tiltakozni mi sohase mertünk, jól megkaptuk mit megérdemeltünk” – mondja ki a tételmondatot az első szám refrénje, és ezzel, a kimondással mint kollektív gyónással fel is oldoz a bűnök alól. Gyarló az ember, mind azok vagyunk, mit tehetnénk.

A kabarészámok egyszerre mutatják meg a hétköznapi emberek gondjait és esendőségét, de mellé állítják a nálunk is sokkal romlottabbakat: a politikusokat. Akik lopnak, csalnak, hazudnak, de menthetetlenül szenvednek és elbuknak. Orbán alteregóját a grazi klinikán kezelik, később pedig a börtönben látjuk viszont a Fidesz politikusait. Simicska Lajos is színre lép, egy dramaturgiailag hiteltelen váltás után a kabaré hatalmát hirdető Sas Józsefből az Orbánt támadó oligarchává alakul át Lucifer karaktere. Az ellenzék alig jelenik meg, és akkor is zavaros módon: a „Gyurcsány pasához” igyekvő menekültek jelenete talán az egyetlen, ahol nem egyértelmű, mire vagy kire irányul a kritika. A kormánypárti szereplők kifigurázásakor ez nem kérdés, hiszen a közönség soraiban mindenki tudja, milyen tehetségtelenek és erkölcstelenek ők.

A ráismerés öröme sokszor önmagában is elég: igen, tudjuk, ki az a díszpáholyban szotyizó hatalmasság, nagy nevetés. Az a másik politikus meg vadászni szeret, az biztos a Semjén lesz, vagy a Lázár, mindegy is, melyik, nevetés. A férfi színész fejhangon beszél és riszálja magát, felismerjük benne a meleget, nevetés. A poénok akkor is ülnek, ha a szöveg már a kettővel korábbi mondattal sem egyeztethető össze. Ez viszonylag gyakran előfordul, a Sas-kabaré magához képest is igénytelenebb lett. Rengeteg az önismétlés, a régi jelenetek átiratai kivétel nélkül gyengébbek, mint a régebbi verziók. Hacsek és Sajó még az öt évvel ezelőtti önmaguknak is csak árnyékai. Régi slágerek mennek, kulisszahasogató playbackben, az új idők új dalai közül Kis Grófó slágerét sikerült nagy erőlködés árán valahogy beilleszteni a műsorba. A kritikusnak a közönségétől látványosan elütő ízlése egyedül Varga F. József harsány Orbán-paródiáját találta valóban viccesnek, az egyetlen hiteles jelenetnek pedig Sas József mint megkeseredett apa beszédét fiához, aki el akarja hagyni az országot. És akinek az apa nem tud mást mondani, nincs más érve az itthon maradás mellett, mint hogy a fia csináljon mindent másképp az életében, mint ő, feküdjön le a hatalomnak, és akkor sikeres lehet. Ezt a két rövid részletet leszámítva mindkét felvonás a szokásos színvonalon bonyolódott, vásári mutatványnak is kínos ócskaságokkal. Az egész produkció kicsit megfáradt és kiégett, a pénztelenség látványos.

Hiszen ez már nem a Mikroszkóp Színpad, nincs rendes technika, a törzsgárda egy része is elhagyta a Sas-kabarét. Sas József szerint ennek az lehetett az oka, hogy nem akarták vállalni az egzisztenciális kockázatot, amit a szereplés jelent. „Jelzésszerűen én is kaptam igen finom figyelmeztetéseket. Nem csak barátoktól. Nem ijesztgettek, csak…” – mondta nemrég sokat sejtetően a Blikknek. De akik itt vannak ma este, vállalják a veszélyt – és megélnek a piacról, mindenféle állami támogatás nélkül. Lenyomják a műsort évente 30-40 alkalommal, 180 fős teltházak előtt. A színpadon már nincsenek sztárvendégek, a közönségben már nem lehet látni se celebeket, se politikusokat. Egyszerű emberek ülnek itt, mint te meg én, szinte kizárólag idősek, kiöltözve, boldogan, akik ma este nem vacsorát vettek, hanem eljöttek a Fészekbe, kifizették a 2900/3800 forintos jegyet, és úgy érezhették, hogy ezzel hozzájárultak a mindent legyőző kabaré fennmaradáshoz. A társulat a szokásos dallal búcsúzott:

Az élet innen kabaré,
De onnan nézve dráma,
Ha fentről nézed, olcsó,
Ha lentről nézed, drága.
Ha fölnézel, ott jól élnek,
csak lent kevés a lé.
Ha fentről nézed gyönyörű,
De lentről nagyon tré.

Trunkó Barnabás: Zsebrepacsi, avagy a vidám botrányország – Fészek Művészklub

Facebook Comments