…egyrészről hidegvérű profizmussal kivitelezett, másrészről üdítő gyermeki játszani tudással elővezetett produkció…

Elképesztően könnyed, lélegzetelállító, az első perctől az utolsóig szórakoztató, és főleg testközeli – és emberközeli. Nagy vonalakban valami ilyesmi volt a Gravity & Other Myths nevű ausztrál társulat A Simple Space című előadása a Trafóban. Az időzítés pedig remek, hiszen az ünnepek után elnehezedett néző mi másra vágyna az év elején, mint egy órányi szédítő kikapcsolódásra.

simple_space_0177b_cikk1-min

Gravity and Other Myths a Trafóban

Semmi felhajtás, nincsenek vakító reflektorok, bonyolult díszletek és függesztések, flitteres jelmezek, csak egy kicsi, téglalap alakú szőnyeg a szűkre szabott színpadon, sőt voltaképpen színpad sincs,a közönség első sora alig pár lépésnyire foglal helyet a játéktértől (ennek többször is lesz még jelentősége az este folyamán). A srácok – 6 fiú, 2 lány, igen, srácok: fiatalok, barátságosak, közülünk valók – lazán, arcukon széles mosollyal sétálnak be a terembe, ugyanazon az ajtón, amelyen mi, nézők is beözönlöttünk pár perccel azelőtt. Körülnéznek, és belekezdenek a bizalompróbával egybekötött fogócskába: az egyik dől, a másik aláfekszik, az egyik felmászik a másik hátára, vállára, és onnan veti le magát egy harmadik karjába és így tovább, ha pedig valakinek nem sikerül időben odaérni, nincs harag, a bizalom nem inog meg, csupán egy-egy finoman gúnyos pillantást szúrnak oda egymásnak, hogy „na, most nem voltál elég gyors”. Aztán lihegve felsorakoznak, hangosan szuszognak, nehogy bárki azt higgye, ez nem kunszt. De bizony kunszt, akárcsak az összes többi, ami még következik, csupa ötletes, milliméter pontossággal kiszámított szám. Mert akárhonnan nézzük, a fesztelen játékosság látszata komoly mutatványok sorát rejti. Még az ugrókötelezés is az, hiszen tétje van: aki hibázik, vetkőzik (mint egyre távolibb trafós szervezői múltamból megmaradt kémeim jelentették, itt – és talán csak itt – tényleg van szerepe a véletlennek: a verseny nincs előre lejátszva, nem minden előadáson ugyanaz szabadul meg a ruháitól). De mindez még csak laza bemelegítés volt. Az igazi építkezés ezután következik – helyes, sok-sok humorral megspékelt intermezzókkal –, az artisták lassan elrugaszkodnak a földtől, és minden szám szépen felfejlődik, szó szerint vertikálisan, csupán két alázatos untermann marad végig két lábbal a földön. Van kézenálló-staféta (földön, majd egymás fején), pihenésképpen rövid vetélkedő, hogy ki tud vakon szebb lufikutyát hajtogatni, majd trapéz gyanánt két embernyi magasba emelkedik egy orosz rúd egy röpke légtornász mutatvány erejéig. Ezután következik az előadás talán legszebb jelenete (igazi színházi pillanat), amikor a publikum is bevonódik a bizalmi körbe, mivel néhányuk számára konkrétan kézzelfoghatóvá válik, hogy nem csak 3-4 méterrel a szilárd talaj fölött van kockázat. Az artisták egy-egy néző társaságában háton a kézegyensúlyozó rudak köré fekszenek, Rhiannon Cave‐Walker pedig külön-külön mindenkivel felveszi a szem- és talpkontaktust, körbelépdel az összeillesztett tenyereken. A társulat a hasizmot ugyanakkor nem követeli meg a közönség egyetlen tagjától sem, pedig némelyikük hősiesen tűrné, hogy a pihekönnyűnek tűnő, csupa izom lány az ő mellkasukra is rátaposson. És pár perc elteltével, amikor már csupán egyetlen pálca marad a helyén, még azok is, akik kezdetben húzódoztak, szerencsésnek érzik magukat, hogy nemcsak passzívan végignézhették a számot, hanem testközelből, aktívan részt vehettek benne.

Jó lenne elkerülni a felsorolást ebben a beszámolóban, de egyszerűen nincs olyan momentum, amelyet a lelkiismeretes recenzens nyugodt szívvel át merne ugrani, pláne a hátraszaltó-battle-t, amely ezután következett, és amelyet végre az egyik untermann nyert meg, vagy a „kicsi a rakás” azon feszült pillanatait, amelyekben a fizikai színház műfaji almegjelölés végre értelmet nyert, mivel az erős karok igazi erőkarként funkcionáltak. A helyből távolugrás pedig azért kihagyhatatlan, mert ott leginkább az derült ki, hogy a gravitáció – a társulat névválasztása ellenére – nem mítosz, az ember márpedig, legyen bármilyen ügyes, esendő, nem szégyen lepottyannia, ha vállról vállra szökellés közben épp rosszul számítja ki a lendületet. De hogy a publikum egy percig ne unatkozzon (és még ha a humoros tálalásnak köszönhetően nem is vegytiszta akrobatikát kap), a porondról a (zene)bohóc sem hiányozhat: egy közjáték erejéig a hangi aláfestést az addig szinte észrevétlenül szolgáltató Elliot Zoerner is leszállt az emelvényről, hogy (megint csak szó szerint) vásárra vigye a bőrét, hiszen magát nem kímélve előad egy káprázatos dobszólót – a testén. Nem mintha a csapat fáradtnak tűnt volna, de aki jól figyelt, az innentől már érezhette, hogy közeleg a finálé, egy igazi, pergős hullámvasút-élmény, amelyre – mivel, mint tudjuk, minden fej(b)en dől el – nem ártott egy kis fejenállással, némi krétaporozással és fejeken járkálással rákészülni: középen még egyszer, utoljára megfeszült minden izom, körös-körül pedig még egyszer, utoljára bennakadt a levegő, miközben az élő ugrókötélként is használt két lány kis híján kirepült a nézőtérre.

Az egyrészről hidegvérű profizmussal kivitelezett, másrészről üdítő gyermeki játszani tudással elővezetett produkció tulajdonképpen minden szempontból megvalósítja a tökéletes egyensúlyt, műfajilag besorolni mégsem egyszerű, bár talán nem is kell. Hagyományos cirkusz, amennyiben egymást követő akrobatikus számokban a test teljesítőképességét teszi próbára és közszemlére. Minden ízében kortárs cirkusz, amennyiben levedli magáról a porond csillogását, és olyan egyszerű (mondhatni üres) teret választ, ahol még a fényeket is az irányítja, akinek épp szabad és a kapcsoló közelében van a keze. Fizikai színház, amennyiben a fizika szabályaival játszadozik. Színház, amennyiben valamiféle – nem lineáris, de tűélesen kidolgozott – dramaturgiát követ, amelynek az is szerves része, hogy a közönség kimenet szóba elegyedhet a hús-vér artistákkal. Egy azonban mindhárom műfajban közös: a szórakoztatás igénye és a fejlett ritmusérzékre épülő, jó értelemben vett hatásvadászat.

Gravity and Other Myths: A Simple Space – Trafó

Akrobaták: Lachlan Binns, Jascha Boyce, Martin Schreiber, Jacob Randall, Rhiannon Cave-Walker, Daniel Liddiard, Simon McClure
Zenész: Elliot Zoerner
Rendező: Olivier Normand

Facebook Comments