…bár a szereplők önmagukban nevetséges, kicsinyes alakok, együtt mégis pusztító erejűek…

Van egy történet, amelyben néhány fiatal, akik csalódtak a társadalomban, és nem tudnak mit kezdeni magukkal, csapattá verbuválódnak, vezért választanak, hűséget esküsznek egymásnak és vezetőjüknek, majd nekiállnak fosztogatni és gyilkolni, így tartva rettegésben a környéken élőket. A hatóságok próbálnak fellépni ellenük, ők azonban még a bitófa alól is megszöktetik egymást, egyre többen lesznek, egyre erősebbé és félelmetesebbé válnak.

haramiak_ea_01_domolky_daniel_WEB_cikk1

Haramiák. Dömölky Dániel fotói

A fiatalok, akikről beszélek, nem a napi hírfolyamot egy ideje uraló dzsihádista harcosok, hanem Friedrich Schiller drámájának szereplői. Kovács D. Dániel rendezésében azért válnak igazán félelmetessé a haramiák, mert miközben személyes életünkből is ismerősek lehetnek ezek az eleinte egyszerűen csak éretlennek, kalandvágyónak, bolondosnak tűnő huszonévesek – akikben talán még önmagunkat is felfedezni véljük –, bandába verődve és motivációikat tekintve kísértetiesen hasonlítanak jelen világunk legszélsőségesebb csoportosulásaira. Az irónia, amellyel a rendezés felvezeti az egyes karaktereket, attól kezdve, hogy azok (bűn)szövetségre lépnek, groteszkbe fordul át; bár a szereplők önmagukban nevetséges, kicsinyes alakok, együtt mégis pusztító erejűek, az pedig rémisztő, hogy a történet cáfolhatatlanul jelen idejűként működik.

Ami bizonyára nem csak annak köszönhető, hogy az alkotók jókor találtak rá az anyagra. Köszönhető például annak a döntésnek is, hogy a főszereplők szélsőségessége, sokszor ömlengő vagy patetikus monológjai – amelyek korunk esztétikai elvárásai közt aligha lennének működőképesek – karikírozva jelennek meg, s ez a távolságtartás érvényt szerez nekik. Vagy annak, hogy Hevesi Judit és Cziglényi Boglárka újrafordították a szöveget, amelyet a rendezés ráadásul szabadon használ: megcseréli a jelenetek sorrendjét (dramaturg: Bíró Bence), saját poénokat épít be, és engedi, hogy a színészek önmagukra igazítsák szövegüket (például Orosz Ákos monológjában, amikor Franz arról beszél, milyen csúnya, a színész saját tulajdonságait sorolja, nem pedig a fiktív karakter jellemzőit). És köszönhető annak is, hogy mindvégig filmes gondolkodás dominál, meghatározva a térhasználatot, a jelenetváltások módját és az időkezelést. Ebből következik az is, hogy rengeteg, sőt túl sok az effekt. Itt a túl nem pejoratív jelző, egyszerű leírása annak a formanyelvnek, amit a rendezés alkalmaz: a túlzás, a jelenetek „széteffektezése” alapvető humorforrás, és az egymás után következő gegek lendületben tartják az előadást. Legalábbis – feltételezem – erre hivatottak; a poénok azonban nem minden esetben elég jók ahhoz, hogy ez maradéktalanul működjön, nem mindig elég viccesek, vagy meglepőek. Ettől viszont egy idő után már tényleg túlzásként kezd el hatni az a sok minden, amit beletettek az előadásba létrehozói.

haramiak_ea_01_domolky_daniel_WEB_cikk2

Orosz Ákos és Seress Zoltán a Haramiákban

Például a két testvér nagymonológjai, amelyek elején mindkét színész (Király Dániel és Orosz Ákos) világítást kér a nézőtérre, majd egyenesen, direkt módon beszélnek a közönséghez. Ezekben az esetekben eldönthetetlen, mennyiben veszi magát komolyan a jelenet, vagy mennyiben ironikusnak szánt gesztus ez a megoldás, ez pedig előnytelen helyzetbe hozza a színészt. Szerencsére Orosz Ákos képes megküzdeni ezzel a helyzettel. Bár eleinte kínos, hogy amikor Franz monológja közben felgyúlnak a fények a nézőtéren, Orosz kiszól, kérdéseit a közönség felé intézi, azonban a benne rejlő energiának, és annak köszönhetően, ahogy a hangjával és gesztusival bánik, mégis sikerül fokozatosan elérnie, hogy ezeknél a külsőségeknél fontosabbá váljon, ahogy felépíti a jelenetet. Az a Franz, akit megjelenít, karikatúra, az egydimenziósgonosz figurájának paródiája; ennek megalkotásához a bad acting eszközeit használja. Ez, a szereplő első jelenetében – amikor az öreg Moorral (Seress Zoltán) beszélget – még nem egészen működik, talán, mert nem elég kontúros, ebből kifolyólag sem elég nevetséges, sem elég megrázó nem tud lenni, ahogy a férfi a saját testvére ellen uszítja apjukat. A későbbiekben azonban megmutatkozik az elementáris erő, amelyet Orosz mozgósítani képes, ettől kikristályosodik a forma, olyannyira, hogy némely jelentekben kifejezetten sziporkázó a színész. Például amikor Franz apját győzködi, vagy Amáliát akarja meghódítani. De ez a sziporkázás nem magamutogatás, beleillik a karikírozott előadásmódba.

A karikatúra Amália ábrázolására is jellemző, ami szerintem a rendezés egyik legjobb döntése. Bár Bach Kata nem használ realista eszközöket, sokkal inkább nevetségesen túlzó gesztusokkal építkezik, akit felmutat az mégis sokkal valóságosabb, sokkal igazibb nő, mint amilyet az amúgy tökéletesnek, erkölcsileg feddhetetlennek, rendíthetetlenül hűségesnek megírt hajadon karaktere implikálna. Ez az Amália nem finom úrinőként viselkedik: hangosan, zihálva kapkod levegő után, amikor megtudja, hogy kedvese bajba került, és, amikor megijed, hogy akarata ellenére megtetszik neki egy férfi (akiről ekkor még nem tudja, hogy Karl az), zavarában idétlenül vihorászik.

Király Dániel játéka kontrasztba kerül ezzel a parodisztikus vonallal; Karl nyers férfierejére alapoz, ami kicsit sem nevetséges, olykor inkább ijesztő, de az is előfordul, hogy egészen szánni való. Ez persze abból is adódik, hogy az idősebb testvér, dacára minden olyan adottságának, amely mások fölé emelhetné, mindenkinél nagyobbat zuhan.

Friedrich Schiller: Haramiák – Pesti Színház

Szereplők: Bach Kata, Csapó Attila, Erdei Gergő, Ember Márk e. h., Hajduk Károly, Járó Zsuzsa, Kárpáti Pál, Király Dániel, Medveczky Balázs e. h., Orosz Ákos, Papp Zoltán, Rajhona Ádám, Seress Zoltán, Szabó Zoltán, Zoltán Áron.

Díszlet: Horváth Jenny. Jelmez: Pető Kata. Zene, hang: Bartha Márk. Dramaturg: Bíró Bence. Ügyelő: Tóth Péter. Súgó: Zsolnay Andrea. A rendező munkatársa: Egyed Mónika. Rendező: Kovács D. Dániel.

Facebook Comments